Kötőszó

A világ nyomora bekopogtatott az előszobánkba a koronavírus elterjedésével. Persze tudtuk – mondták sokszor –, hogy a globalizációval minden felgyorsult, és igen közel kerülhet hozzánk. Mégis azt gondoltuk, hogy azok a rettenetes folyamatok, amelyek az emberek többségének a sorsát alakítják, évtizedekre, de legalábbis tizenöt-húsz évre vannak tőlünk. Aztán kiderült, hogy napokról, hetekről, legfeljebb hónapokról van szó. Hogyan történhetett mindez ennyire gyorsan, mintegy „beszakadásként”? Néhány példán keresztül megmutatom.

Szerző: Bán Mihály

Nézzük néhány lépésben, egy példán:

1. C ország B vállalata A földrészen bányát működtet. Azért, hogy E földrészen majd olcsón tudja adni a mobiltelefont, a vállalat a munkásainak éhbért fizet. Bányásznak lenni kemény munka, és enni is kell, a kemény fizikai munkához az erőt naponta újra kell termelni. Mivel másra nincs pénz, a bányász kimegy a bozóthúspiacra bevásárolni. A bozóthúspiacon azt lehet kapni, amit valaki a környező bozótosban lőni vagy fogni tudott. Megfogta és már viszi is a piacra, mert valamiből neki is élni kell. Nincs közegészségügyi ellenőrzés, nincs járványveszély-vizsgálat, van viszont olcsó hús a bányásznak és a családjának.
2. B vállalat terjeszkedése során már sok országba eljutott. A főnökök időnként körbejárják a különböző földrészeken a telephelyeket. Minél kisebb a bér, minél mostohábbak a munkakörülmények, annál sűrűbben kell megjelenni, hogy legyen valaki, aki a helyi vezetőket és főleg a munkásokat „rezegteti”: hogy ne panaszkodjanak, ne követelőzzenek. Sőt legyenek hálásak; és főleg: féljenek.
3. B vállalat „főrezegtetőjére” egészen véletlenül, minden óvintézkedés ellenére A földrészen ráköhög egy bányász. A vállalati főember a másodperc töredéke alatt megkapja a bozóthúsból beszerzett vírust, amiről legalább két hétig ő maga sem tudja, hogy megtelepedett és szaporodni kezdett a szervezetében. A vezetőt fontos feladata viszont másnap már E földrészre szólítja, és ő fegyelmezetten repül is tovább, fertőzve mindenkit, akivel találkozik az elkövetkező napokban-hetekben.
4. B vállalat hivatalos „főrezegtetője” éppen hazaér C-be, amikor E földrészen, az olcsó mobiltelefonok vidékén éppen indulóban van egy olyan járvány, amelynek árát emberéletekben (!), könnyekben és ezermilliárdokban számolják majd. E földrész (e földrész) tehát így fizeti meg kamatos kamattal az olcsó telefonok és a bányász nyomorúságának az árát.

A betűk persze felcserélhetők, de a lényeg sajnos nem fog változni.

Lehet-e ez másképp? Lehet, de ahhoz szólni kell. Felismerni, megértetni és elfogadtatni azt, hogy az élhető világ mindannyiunk közös érdeke. És a kisemmizett, nyomorgó embertömegen segíteni nemcsak erkölcsi kötelesség, hanem elsőrendű önvédelem. (Érdekes lenne úgy megfogalmazni: a közjóra törekvés az önzés értelmes formája.) És a változáshoz, a közjó érdekében, minden szakmának meg kell teremtenie a saját hatni tudásának a feltételeit.

Tanárként látom a kollégáimon, beletörődtek abba, hogy elvették tőlük a munka örömét. Vannak ugyan ragyogó órák, és azokon csillogó gyerekszemek, nem is kevés, de a legjellemzőbb fogalom már nem az alkotás, hanem a fáradtság. A jövőformáló szakma több évtizedes tapasztalattal bíró képviselői egyre kevésbé tudják, mit mondjanak a tanítványaiknak arról, milyen lesz a világ. Akinek pár éve van a nyugdíjig, „vágja a centit”. Hiába látja a szakmája egyre gyarapodó gondjait, hallgat: ő nem szól már semmiért! Csak túlélni akar. Úgy készül az unokákkal való együttlétre, mintha az egyben a világból való kivonulást is jelenthetné.

De mire nőnek fel a gyerekeink, a rajongva szeretett unokáink? A pusztulás megtapasztalására, a szenvedésre? Az ember által ismert civilizáció összeomlására? Arra az őrült világra, amelyet a jövőről szóló katasztrófafilmek elénk vetítenek?

Megelégszünk-e azzal, ha addig van béke és biztonság, iható víz, élhető világ, ameddig – térben és időben – a szemünk ellát?