KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

A semmi közepén Istennel
Egy nyári tábor útkereséseinek tapasztalatai a karantén idejére

Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra” (1Thessz 5,16–18) – ez volt az az ige, amely a 2017-es nyarat jellemezte számomra az amerikai Dél-Dakota államban. A három hónapos „nyaralás” alatt nemcsak remekül megtanultam átadni Isten szeretetét a gyerekeknek, de rájöttem arra is: a világ végén sem hagy el bennünket az Úr. És ez most is erőt ad, elmondom, miért.

Szerző: Torda Eszter

free-to-use-sounds-dlswqfookay-unsplash.jpg

Tényleg a világ vége

Dél-Dakota tulajdonképpen olyan, mint a Hortobágy, csak jóval nagyobb, lakosai angolul beszélnek, és néhol, elvétve találkozunk egy-egy unatkozó tehéncsordával, gazda nélkül. Amikor ezzel szembesültem a reptérről jövet, a világ legnagyobb kérdőjele jelent meg bennem azzal kapcsolatban, hogy egy ilyen helyen hogyan fogom megőrizni a nyugalmamat úgy, hogy közben mcounselorként (eredeti jelentése: ’tanácsadó’, de itt inkább csak csoportvezető) táborozó, idegen gyerekek számára is lelki menedéket kell majd nyújtanom. 

 kep01.JPG

Kép: Torda Eszter

Mielőtt a gyerekek megérkeztek volna, két héten keresztül beszéltük át, melyik nap mi lesz az ige, mikor megyünk lovagolni, melyik dalt énekeljük – mert odakint a hittanórák egészen másképp zajlanak, mint itthon. Nagyjából harminc játékos dal állt rendelkezésre a gyerekek szórakoztatására. A reggeli, ebéd vagy vacsora előtt egy egyszerű imádság helyettesítésére a Spongyabob vagy a Frédi és Béni kőkorszaki család főcímdalára írt versek álltak rendelkezésre, magasztalva ezzel az ételt és italt, melyet az Úr adott nekünk.  

Szerinted Isten is korán kelt?

A hét elején a gyerekek még vidáman fogadták a feladatokat. Személyes kedvencem az volt, hogy a gyerekeknek le kellett rajzolniuk a keresztnevüket egy általuk választott stílusban, kidekorálva, majd el kellett mesélni, honnan kapták, mit jelent, és szeretik-e. Így az első napi feladat ötvözte az egymás és önmaguk megismerését. 

A lelkesedés a hét közepére ugyan alábbhagyott, de nem tűnt el. A reggeli ige olvasása közben álmosan, gyűrött arccal ültünk le az istálló elé, mikor az egyik fiú odafordult a másikhoz: „Szerinted Isten is korán kelt?” Hasonló kérdések merültek fel akkor is, amikor a lovagláshoz készülődtünk, és imádkoztunk a biztonságos túráért. Az egyik lány lova azonban nem volt hajlandó elindulni, ekkor megszólalt: „Azt hiszem, az én lovam elfelejtett imádkozni.” 

Az igazán rázós időszak a hét vége felé jött el. Az egyik játék célja az volt, hogy ráébressze a gyerekeket arra, hogy Isten vezet bennünket az utunkon, még akkor is, ha mi úgy érezzük, hogy az életünk tele van kilátástalansággal – ehhez azonban bíznunk kell Istenben és az ő tervében. A játékban a gyerekek párokat alkottak, az egyiknek – akinek „kilátástalan volt az élete” – bekötöttük a szemét, és kizárólag a másik hangjára – azaz „Isten szavára és tervére” – kellett hagyatkoznia abban, hogy merre menjen. Így történt, hogy öt pár gyerek hatfelé indult el, a táborvezető pedig aznap több olyan beszámolót is hallott, hogy „nekivezetett a fának” vagy „beleléptem a gödörbe, kifordult a bokám, erre kinevetett”…

Dél-Dakota államot az Úr megáldotta gyönyörű, természeti kincsekkel. Ilyen volt az égbolt is, mely minden este a leggyönyörűbb színekben pompázott. Ha azt láttuk, hogy az egyik gyerek már nagyon elfáradt, vagy csak rossz kedve volt, ezzel az egyszerű dologgal mindig sikerült jobb kedvre deríteni: Isten ajándékozta nekünk ezt a szép eget, hogy gyönyörködhessünk benne. Ez egy idő után már egészen más kontextusban és hangsúllyal hangzott el a gyerekek körében. Egyik este, amikor egy fiú éppen maga elé bambult fáradtságában, a barátja odament hozzá, megbökte, majd nagyon komoly arccal megjegyezte: „Értékeld már az eget, na! Isten adta, nézz fel, szép, aztán gyere!” – ezzel pedig le is volt tudva részéről a gond. 

kep02.JPG

Kép: Torda Eszter

Borús időben váratlan megnyugvás

Az az igazság, hogy bármennyire is próbáltuk mi, csoportvezetők öten az Istenről és a kereszténységről szóló, huszonéves tudásunkat átadni a tizenéveseknek, nem ment könnyen. A napok teltek, sokat játszottunk és nevettünk, de a vidám napokon a gyerekek mindenre koncentráltak, csak a bibliaórákra nem. A helyzet az, hogy ezzel mi is így voltunk – csak akkor jöttünk rá, mennyit is ér egy megnyugtató szó és az Úr jelenléte, amikor arra nagyon nagy szükség volt.

Egyik alkalommal épp kirándultunk a tábori busszal Stone Church felé, egy régi kőtemplomhoz, hogy ott tartsuk az esti istentiszteletünket. Az elhagyatott templom közel félórás utat jelentett a pusztában, távol az országúttól. Azokban a napokban az időjárás nagyon párás volt, hatalmas viharokkal és esővel, s a hazafele úton a busz egyszer csak megállt, és nem ment tovább. Elakadt a sárban. A táborvezető úgy döntött, minket, ötünket otthagy a gyerekekkel, és gyalog elindul segítségért az éjszakában, a sötétben, a semmi közepén. 

Páran egészen örültek annak, hogy „vad kalandokban” van részük, azonban arra mi sem voltunk felkészülve, hogy pár gyerek a sötétségtől és a félelemtől láthatóan és hallhatóan félni kezd. A következő percben az egyik munkatársam, egy fiatal lány sugárzó, – és akkor igazán irigylésre méltóan – nyugodt mosollyal az arcán elkezdett mesélni egy mesét Istenről és az ő teremtményeiről. A teremtmények között a hagyományos állatoktól kezdve a szivárványon át a suhanó egyszarvúkig minden szerepelt, de a gyerekek és mi, csoportvezetők annyira belemerültünk a mesébe, hogy fel sem tűnt az a két óra, amely eltelt a táborvezető és a rendőrök érkezéséig. Ott és akkor az a mese volt Isten megnyugtató szava, mely tartotta bennünk a lelket. 

Váratlan érzések

A probléma nem válogatott azon a nyáron, engem is megtalált egy éjszakán. Az egyik kislány már harmadjára keltett fel azzal, hogy nem érzi jól magát, amikor azonban felajánlottam, hogy menjünk el a táborvezetőhöz gyógyszerért, rögtön visszafeküdt aludni. Az ötödik ilyen ébresztésnél végül csak engedett, és átmentünk a táborvezetőhöz, hogy elmondja, mi a gond. Ez pedig nem egyszerű rosszullét, hanem valami egészen más volt: honvágy. A lány sírt, kérlelte, hogy hívjuk fel az édesanyját, hogy jöjjön érte, de hajnali négykor végül sikerült lenyugodnia és az éjszaka hátralevő részét az ágyában töltenie. Másnap azonban különös módon egyre több, honvágyból fakadó sírógörcs jelentkezett a gyerekeknél. Aznap este én voltam a soros a prédikációban az esti istentiszteleten, de nem kellett sokat gondolkodnom, miről beszéljek a gyerekeknek. 

Elmeséltem nekik, hogy akkor már két hónapja voltam távol az otthonomtól, a családomtól, mindentől. Két hónapja nem szóltak hozzám magyarul, két hónapja öltözködtem bőröndből, és nem tudtam, kivel mi történik otthon. Egyetlen dolog volt számomra, az idő, amikor ránéztem az órára, és kiszámoltam, otthon milyen napszak van, és mit csinálhatnak a többiek éppen. De nem volt baj, mert Isten úgy döntött, ad egy lehetőséget a kezembe, mégpedig azt, hogy itt legyek velük, Dél-Dakotában, és szolgálatot teljesítsek. Ez Isten ajándéka, ahogyan az is, hogy most ők itt vannak, és honvágyuk van. Mert a honvágy nem a nagy távolság vagy a hiány jele, hanem hogy tele vagyunk fontos dolgokkal az életünkben, melyekhez öröm lesz a hazatérés.  

Aznap este nem volt több éjjeli ébresztés, se több sírógörcs. Mindenki megértette, hogy Istennek mi a terve velünk. 

Pozitív gondolattal teli zsákok

A pénteki búcsúzáshoz közeledve a hazatérés is izgalmassá vált, ugyanis ez volt az a pillanat, amikor a gyerekek kinyithatták a „megerősítő zsákokat”, azokat az egyszerű papírzacskókat, melyeket a hét elején mindenki a saját nevével ellátva rakott ki az ágya mellé egy apró nyílással az oldalán. Ezekbe a zsákokba a csoportvezetők és a gyerekek egyaránt írhattak apró üzeneteket, egyetlen szabály volt csupán: az üzenetnek mindenképpen valamilyen pozitívumot, dicséretet kellett tartalmaznia. Olyan megerősítő és biztató gondolatokkal kellett megtölteni a zsákokat, hogy a tulajdonosa sugárzó arccal nyissa majd ki hazatéréskor, és rájöjjön, ő is okos, gyönyörű ember, és ugyanúgy fontos a világnak, mint bárki más. 

kep03.JPG

Kép: Torda Eszter

Elköszönéskor is emlékeztettük a gyerekeket: ennek az egy hétnek vége, de Isten szeretetének nincs. Ő egész életünkben elkísér bennünket az utunkon, és soha nem hagy el. 

A három hónap alatt rengeteg olyan élményben volt részem, amelyből akkor ott azt hittem, nincs kiút. Nem ez történt: a legkínzóbb honvágynál, a legveszélyesebb túrázáskor és a legnehezebb percekben is úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Isten mindig ott volt velem, erőt adott, éreztem a jelenlétét, hogy megóv és szeretetével segít engem a szolgálatom, az életem során.

De mi is volt ez a tábor?

2017-ben az Amerikai Evangélikus Egyház (ELCA) programjában vettem részt mint camp counselor. A programban szinte minden kontinensről érkeztek fiatalok, hogy egy-egy evangélikus bibliatáborban teljesítsenek szolgálatot gyerekek körében. A több mint harminc főből álló társaság Texastól egészen Kalifornián keresztül Észak-Dakotáig szelte át az országot, hogy egy egész nyarat töltsön el Amerikában. A megérkezéskor Chihagóban vettünk részt orientációs napokon, majd augusztusban ismét visszatértünk a szolgálati táborunkból a szeles városba, hogy megnézhessük Chicago nevezetességeit. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9315598738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása