Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A lelkész is megsebez – hiszen ő is ember

2020. február 04. - KötőSzó

Vannak, akik életük legnagyobb sebeit éppen egy lelkésztől kapták. Vannak, akik leginkább egy lelkészben csalódtak. Hogy hányan vannak, nem tudom. De magam több ilyet is ismerek. 

Szerző: Szabó Zsolt

ben-white-mo9vkbg5csg-unsplash.jpg

Ez csak akkor tűnik meglepő és provokatív állításnak, ha azt gondoljuk, hogy a lelkészek a hívek fölött állnak, hogy ők lelkészi mivoltuknál fogva jobbak, tisztábbak, mint mi, nem lelkészek. Azaz: ők nem is tudnak senkit bántani. Protestáns hitünkből azonban ennek épp az ellenkezője következik: a lelkész is ember.

Olyan emberek, mint a többi. Mégis jobban fáj, ha az bánt, akitől az isteni szeretetet, a gyógyulást várjuk. Tévesen. Ó, de gyakran elfelejtjük mi, protestánsok, hogy Isten közvetlenül szeret és gyógyít! 

Van olyan lelkész, aki mindent és mindennek az ellenkezőjét képes levezetni a Bibliából. Aki minden alkalommal talál egy igét, amellyel érvelését, érdekeit alátámasztja. Aki kihasználja, hogy az ige kétélű kard, és lesújt vele, ha szükségesnek látja.

Van olyan lelkész, aki a csoport-, gyülekezeti és (egyház)szervezeti érdeket az embertársáé fölé helyezi. Aki számára a gyülekezet egysége, rendje, gyarapodása fontosabb, mint annak egyes fájdalmakat viselő, sokszor talán valóban elviselhetetlen tagjai.

Lehet, hogy igaza is van. A lelkészek felelősek a gyülekezetekért, vannak méltányolható érdekeik, melyekkel számolniuk kell. Ha választani kell a csoport és egy tagja között, a megfontolt döntés szerint a csoportot kell választani. Ez logikus, de akit feláldoztak a közösségért, annak számára a csalódás, az csalódás. A fájdalom, az fájdalom. A logika nem vigasztal. 

Lehet-e másodrendű az egyén fájdalma a közösség érdekéhez képest? A totalitárius rendszerekben igen, ott bárkit fel lehet áldozni a csoportért. Ehhez képest Krisztus az egy elkóborolt bárány után küldte a pásztort, nem a kilencvenkilenc után. És közben nem mondott le a kilencvenkilencről sem. Nála nem „vagy-vagy” az egyén és a közösség viszonya. Hanem „is-is”. Nála nincs „vagy te, vagy én!”, melyet mi, emberek mondunk ki néha harcosan. Hanem csak „te is, én is” van. 

Igazából nem is egyedül a lelkész felel a gyülekezetért. A protestáns egyházak szélesebbre vonják a felelősségi köröket. A gyülekezetekért leginkább a gyülekezet tagjai felelősek. Nekik kell a gyülekezet lelki és anyagi dolgairól gondoskodni. Lelkészről is. És ha a lelkész nem krisztusi módon végzi a szolgálatát, akkor vissza kell terelni a helyes útra. A lelkészek sokszor azért lesznek érdekkövetők, mert nincs más, aki megjelenítse, védje egy hívő közösség érdekét.

Hol vannak az öntudatos, pontosabban Krisztus-tudatos hívők, gyülekezeti tagok? A nem lelkészek? Látszanak? Hallatszanak?

Azt hiszem, a lelkészek az egyházról szóló kommunikációban, médiában túl vannak reprezentálva. Ki-ki nézze meg saját egyházának tudósításait. Létszámukhoz képest jóval több hírt, bizonyságtételt olvasunk közösségüket összetartó, a végeken is kitartó, gyülekezetépítő stb. lelkészekről, mint gyülekezeti tagokról. Pedig életpélda lehet egy nehéz próbát kiálló, hívő testvér is, még ha nincs is lelkészdiplomája. 

Hányszor előfordul, az is, hogy a lelkész alól kiszalad a gyülekezet. Elszakad a közösségtől, és pótcselekvésből saját magát kezdi építeni, vagy a templom falát, saját csapatot, klientúrát, de nem Krisztus testét. Ilyenkor azok maradnak mellette, akiknek az érdeke ugyanezt diktálja: szintén pótcselekvésből játszanak szerepet, vesznek dicsőséget, hálát, bármit. Akik számára fontosabb a képmutatás, a rend látszata, mint a kockázatos szeretet. Akik inkább a nyáj melegében érzik védve, biztonságban magukat, mint a kóbor társuk megmentése felé vezető rögös, keskeny úton. Pedig a keskeny út vezet az üdvösségre…

Baj, hogy erről írok? Legfeljebb az baj, hogy ennyire általánosan, megfoghatatlanul. Lehet, hogy van, aki szerint jobb lenne hallgatni a lelkészek által okozott lelki fájdalomról, mondván, úgyis egyre kisebb az egyház, ne rúgjunk bele még többet, ha van is baj, inkább hallgassunk, és kifelé mutassunk jó képet a világnak. De azt hiszem, nem az jelenti a veszélyt, ha egy létező, többek számára kézzelfogható problémát kimondunk. A katolikus testvérek most kezdenek szembenézni papjaik bűneivel. Ettől még nem minden pap bűnös. Mi is megtehetjük, hogy megmérjük a lelkészeinket, ha ráadásul mi, protestánsok magunk választottuk őket közösségeink számára. De azért ne feledjük el, hogy ha emberek, akkor jár nekik a megbocsátás is. Ha belátják, és készek újat kezdeni.

Sok lelkész, amikor felmegy a szószékre, tanítani kezd. És amikor lejön onnan, akkor sem fejezi be az órát. Sok lelkész megelégszik a tanítói, vezetői identitással. A tanító, vezető nem áll egy szinten a tanulókkal, vezetettekkel, és ez így helyes. Csakhogy akkor kíséri áldás a lelkész szolgálatát, ha elsősorban szeretni és nem tanítani akarja a hívőket. Jó lenne már a hívőknek kézbe venni az egyházat, és nem mindenben szolgaian követni, hanem mindenben felmérni a lelkészt. Úgy, mint munkaadó, mint sáfár, mint jó gazda.

Krisztus nagyon ember volt. Isten létére emberebb, mint sok lelkész. Úgy állt magasan mindenki fölött, hogy senki fölé nem emelkedett. Mindenkit egyformán szeretett, még azt is, aki őt nem szerette. Nem könnyű utána csinálni, az biztos. De egy próbát még a legmagabiztosabb lelkészeknek is megér. 

A szerző jogász, egyetemi docens, református presbiter. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr415452678

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.