Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Terjed a bullying

Mit tehetünk az iskolai zaklatás ellen?

2019. szeptember 24. - KötőSzó

Dan Olweus svéd pszichológus meghatározása szerint bullyingről – azaz zaklatásról, bántalmazásról, megfélemlítésről – akkor beszélünk, hogyha egy diákot ismétlődően és hosszú időn keresztül negatív cselekedeteknek tesz ki egy vagy több diáktársa. Két evangélikus, illetve evangélikus intézményben dolgozó szakembert szólítottunk meg ez ügyben. Beszámolóik nemcsak diákoknak, de felnőtteknek is fontos tudnivalókkal szolgálnak.

Szerző: Vitális Judit

42-1.jpg

Zaklatás esetén Dan Olweus értelmezése szerint a következő feltételek vannak jelen: agresszív viselkedés vagy sérelem okozása szándékosan, ismétlődően és hosszú időn keresztül „olyan interperszonális kapcsolatban, ahol a hatalmi egyensúly hiányzik”. Ez a fajta bántalmazás különféle formákban nyilvánul meg a gyerekközösségekben, például fizikai (rúgás, ütés, lökdösődés), verbális (csúfolódás, ugratás, gúnyolódás), kapcsolati (kiközösítés, pletykálkodás, hazugságok terjesztése, fenyegető gesztusok), cyber- (internetes jelszavak megszerzése, valótlanságok terjesztése a világhálón), szexuális, illetve faji zaklatás által.

A megfélemlítésnek ezek a formái különösen komoly lelki problémát okozhatnak a fogékony, minden iránt érdeklődő vagy éppen visszahúzódó tizenévesek körében. Kutatók és a tapasztalatok szerint is az iskolai zaklatás áldozatai gyakran hosszú távú érzelmi és viselkedési gondokkal küzdenek. A megfélemlítettség magányosságot, depressziót, szorongást okozhat, alacsony önértékeléshez és a betegségek iránti nagyobb fogékonysághoz, a legsúlyosabb esetben öngyilkossághoz is vezethet.

Bence Orsolya, korábban a fasori evangélikus gimnázium, jelenleg a budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium, illetve a Lisznyai Utcai Általános Iskola iskolapszichológusa, egy kortárs bántalmazással foglalkozó program trénere. A kortárs bántalmazás tulajdonképpen egy csoportdinamikai folyamat. Valaki, aki hatalomra, pozícióra, elismerésre vágyik – és ezt nem tudja pozitív módon elérni, vagy tart attól, hogy alulmarad, vagy nem hiszi el, hogy másként is érvényesülhetne –, azt az utat választja, hogy másokat legyűr, megaláz azért, hogy ő föléjük kerekedjen. Azoknál próbálkozik, akiket valamiben magánál gyengébbnek vél. Ahhoz, hogy ezután nyeregben érezze magát, egyrészt az kell, hogy kiszemelt társa ne tudja megvédeni magát, és látványosan kiboruljon vagy megsemmisüljön, másrészt az, hogy a csoport többi tagja elfogadja az ő bántalmazó viselkedését. A többiek „jóváhagyása” lehet aktív magatartás, azaz együtt röhögnek vele, vagy csatlósként beszállnak a dologba, de a passzívnak tűnő szemlélő is megerősíti a bántalmazót a viselkedésében, hiszen azt tapasztalhatja, hogy ez elfogadható, „rendben” lévő dolog ebben a közösségben. Sőt az áldozat szerepébe került diák is azt éli meg, hogy bár ő rosszul érzi magát, de ha ez a bántó viselkedés senki mást nem zavar, akkor nyilván vele van a baj. Ha tehát a csoport reakciója és az áldozat tehetetlensége révén valamilyen bántalmazó magatartásforma eltűrtté, elfogadottá válik a közösségben, ezáltal rögzül, felerősödik, és így alakul ki maga a bántalmazás.

Az áldozatról szólva, ő éppen azért lesz áldozat, mert nem tudja megvédeni magát, és nem tud segítséget kérni. Igazán súlyos esetekben akár el is hiszi magáról, hogy ő tényleg „béna, lúzer”. Sokszor azért nem kér segítséget, mert a megalázottság mellett szégyent is érez.

Az áldozattal való támogató beszélgetés során ezért is fontos biztosítani őt arról, hogy a bántás nem róla szól, épp ezért nem neki kell egyedül megoldania, jól tette, hogy segítséget kért. Hangsúlyozni szoktam még, hogy nincs oka szégyellni magát, és nincs olyan dolog, amiért másnak joga lenne bántani őt. Lényeges az is, hogy ez a támogató beszélgetés mindenféle egyéb beavatkozást megelőzzön, hogy az áldozat biztonságban érezhesse magát. Nagyon fontos, hogy ha egy iskola komolyan akar a kérdéssel foglalkozni, akkor világossá kell tenni, hogy kihez lehet fordulni, és azt is, hogy mi fog történni, ha valaki jelzi a bántalmazást. Ösztönös reakció a felnőttek részéről, hogy ha jelzés érkezik hozzájuk bántalmazásról, rögtön „előveszik” a bűnös felet, leteremtik, megbüntetik. De az így szerzett sérelmeket aztán ismételten az áldozaton veri le a bántalmazó…

A zaklatókról az esetek többségében kiderül, hogy maguk is súlyos traumáktól szenvednek, és egy másik kapcsolatban-viszonyrendszerben ők is áldozatok. Bibliaolvasó emberek számára nem újszerű  a gondolat, amely ebben a helyzetben is tökéletesen igaz: nem a bántalmazó diákot ítéljük el, hanem a bántalmazó viselkedést. Nehéz ezt különválasztani, de elengedhetetlen! Az esetkezelési forgatókönyvek szerint az elkövető diákkal való beszélgetéskor elsősorban a viselkedésére kell fókuszálni, és azt kell hangsúlyozni, hogy amit tett, az elfogadhatatlan, és szerencsés esetben el kell jutni oda, hogy valamilyen jóvátétel fogalmazódjon meg benne. Ebben a szituációban nem igazán adunk teret a miérteknek és az ő indokainak, mert akkor elterelődik a fókusz a tett súlyosságáról. De való igaz, hogy leggyakrabban ők is segítségre szorulnak. Tapasztalatom szerint nehezebben nyílnak meg vagy bíznak meg valakiben. Ideális esetben más személynek kellene végeznie a bántalmazó pszichés gondozását, mint aki szembesíti őt az elfogadhatatlan magatartásával.

A bántalmazás szemlélőinek szerepe is kulcsfontosságú; ha egy osztályban bántalmazás folyik, nincs olyan, hogy kívülálló, akkor mindenki érintett és felelős. Ez persze nem jelenti azt, hogy direkt szembe kell szállni az agresszorral. Indirekt módon is közbeavatkozhatunk. Annyi is elég lehet, hogy kifejezzük az áldozat felé: mi magunk nem értünk egyet azzal, ami történik; emberként viszonyulunk hozzá; köszönünk neki reggel; és így tovább. Ezek apró gesztusok, de nagyon sokat segíthetnek annak, aki azt éli meg, hogy neki az a szerep jutott, hogy belerúgjanak.

Mi adhat védettséget? Egyrészt az, ha az intézmény minden egyes tagja – a diákoktól egészen az igazgatóig, beleértve a portást és a konyhásnénit is – aktív és elkötelezett ez ügyben, és nem engedi, hogy a bántalmazás normává váljon, ezzel egyidejűleg pedig a pozitív társas normák kialakulását támogatja és képviseli. Nem arról van szó, hogy nem lehetnek konfliktusok, súrlódások, sérelmek a közösségben, vagy nem fordulhat elő, hogy megbántunk valakit, hanem arról, hogy ha ilyen történik, fel tudjuk oldani.

Kovács Annamária, az orosházi Székács József Evangélikus Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium iskolapszichológusa. A gyerekek különböző családi háttérből, különböző szokásokkal, magatartással érkeznek hozzánk, így mi is tapasztaljuk az iskolai bántalmazás jelenségét. Én is rendszeresen találkozom ezzel a problémával, akár úgy, hogy a diákok megkeresnek, hogy nincsenek barátaik az osztályban, gyakran csúfolják, kiközösítik őket. Előfordul, hogy a tanárok észlelik a helyzetet, és ilyenkor együttműködünk, hogy megoldást találjunk a problémára. A tanárok helyzete nem könnyű, mert a bullying gyakran nem az ő jelenlétükben zajlik – például szünetekben, a mosdóban vagy épp online felületen keresztül –, és ilyen módon rejtve marad előlük. Ráadásul a bántalmazott gyerekek több esetben a szüleiknek sem merik vagy tudják elmondani a történteket, így egyedül maradnak a problémájukkal.

Tapasztalataim szerint a fiúk körében a fizikai bántalmazás a jellemzőbb. A lányok már óvodásként is gyakrabban élnek a kapcsolati agresszió eszközével, mint fizikai erőszakkal, és ez megfigyelhető a későbbiekben is. Középiskolás korban a zaklatás leginkább kiközösítés, rosszindulatú pletykálás és verbális bántalmazás formájában jelentkezik. Nemegyszer megkerestek olyan diákok, akiket gimnazistaként már nem zaklattak, de megviselték őket a korábbi évek történései. Tehát a bullying mély nyomot hagy a személyiségben. Felnőttként ezért sem szabad legyintenünk, hogy „a gyerekek majd megoldják egymás között”.

A tavalyi tanévben felső tagozatos osztályok számára többalkalmas interaktív foglalkozást tartottam az iskolai zaklatás témájában. Elmagyaráztam nekik, miben különbözik ez a konfliktusoktól. Beszélgettünk arról is, hogy miért nem számít árulkodásnak az, ha egy bántalmazásról tudomást szereznek, és jelzik a tanároknak. Szót ejtettünk arról is, hogy mitől válhat valaki áldozattá vagy pedig bántalmazóvá, de leginkább a „szemlélődők” szerepét hangsúlyoztam ki, akik hosszú távon nagyon sokat tehetnek azért, hogy az adott közösségben csökkenjen a bántalmazás. Egyszeri foglalkozássorozat azonban nem elég. Fontos folyamatosan emlékeztetni a diákokat, hogy megfelelően reagáljanak, ha ilyen helyzettel szembesülnek. Az idei tanévre azt tervezem, hogy az osztályfőnökök számára is foglalkozást tartok a témában. Nagyon hálás vagyok a kollégáimnak, mert partnerek abban, hogy beszéljünk erről a témáról, és készek újabb módszerek, gyakorlatok elsajátítására.

 

 

70628540_10156435141181752_1367475702525329408_n.jpg

 

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet szeptember 22-ei lapszámában jelent meg.

Keresse az Evangélikus Élet legújabb számát a Luther Kiadó könyvesboltjában és az evangélikus templomokban vagy fizessen elő digitálisan a www.bolt.lutherkiado.hu/ folyoiratok/digitalis oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr1615111066

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.