Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Mit jelent az advent ma nekem?

Adventi meditáció

2018. december 09. - KötőSzó

Azt szeretném, ha ez az advent – miközben az ünnepre való készüléssel és várakozással telik – arról szólna, hogy mik azok a dolgok a hétköznapokban, melyek jobbá, örömtelivé teszik az életet.

Szerző: Csaba Réka

john-christian-fjellestad-475092-unsplash.jpg

Amikor advent első vasárnapján, melyet sok év után végre újra a szülőfalumban töltöttem, a délután egyik legpuhább pontján, valahol a nappal és az este, a világosság és sötétség között félúton felvettem a kabátom, hogy indulhassunk az esti misére, eszembe jutott egy több mint húsz évvel ezelőtti délután.

Ugyanezen az ajtón kinézve, ugyanezzel a szántófölddel és kis erdővel a háttérben és ugyanennyi elektromossággal a levegőben megláttam az az évi első hópelyheket. Kisiskolás lehettem, sötétzöld, virágos, bélelt kapucnis, kicsit pufi kabátom volt, lefelé bővülő, igazi királylányos viselet, de egyben komoly és méltóságteljes is. Akkoriban persze nem használtam ezeket a szavakat, de ma így mondanám. És legfőképpen olyan meleg volt, hogy bár gyakran a szenteltvíz is belefagyott a márványba, nem fáztam a templomban. 

Tovább

„Angliában az hiányzott, hogy értsenek, itthon az, hogy a mozgássérültséget értsék”

Muntag Vince, a kerekesszékes Molnár Ferenc-kutató a Kötőszón megjelent riportunknak köszönhetően jutott ki az angliai Canterburybe, a Kenti Egyetem European Theatre & Dramaturgy elnevezésű mesterszakára. Cikkünk nyomán pénzgyűjtési akció indult, hogy elvégezhesse álmai képzését, ráadásul megtalálta azt a gondozót is, aki külföldi tartózkodására elkísérte, és a kinttartózkodása alatt az ügyes-bajos dolgait intézte. Vince egy év után rengeteg tapasztalattal és tudással felvértezve jött haza, hogy itthon ott folytassa, ahol abbahagyta: doktori képzéssel és akadozó hétköznapokkal.

Szerző: Laborczi Dóra | Fotó: Magyari Márton

vince-15.jpg

„Nem tudtam, hogy milyen csapot nyitok meg ezzel a felhívással. A Kötőszó-cikk megjelenése napján és utána öt napig nyolc-tíz e-mailt kaptam, aztán két héten át három-négyet azoktól, akik gondozónak jelentkeztek nálam. Rengetegen akarnak szabadulni a magyar közegből” – emlékszik vissza Vince.

A megfelelő személy kiválasztásakor nem a szakmai felkészültség volt az elsődleges szempont, hanem az illető személyisége: „Engem ellátni nem különösebben bonyolult, ráadásul tudom a saját testem a segítő perspektívájából definiálni és pontosan elmondani, mikor mi a teendő. Ezért nem a »knowhow« volt a lényeg, hanem az, hogy kivel akarok inkább együtt élni: akiben megbízom annyira, hogy kezelje a pénzem, és mosson rám.” Vince ezeket a szempontokat szem előtt tartva talált rá R. Nagy Jánosra, akivel hamar összebarátkoztak, mert kiegészítik egymást. A személyi feltételek mellett szükség volt a gondozó egyéves fizetésének előteremtésére is. A pénz „hektikusan, de szépen gyűlt” – mondja Vince, és rögtön hozzá is teszi, hogy a szükséges összeg felét egyetlen adományozó, Énekes Dániel bocsátotta rendelkezésre. Amikor végül összegyűlt a pénz, az ELTE felajánlotta, hogy megtoldja, Vince így egy még jobb ajánlatot tehetett le János elé. 

„Pihentem, mert csak azzal kellett foglalkoznom, ami inspirál”

Egy Vincéhez hasonló mozgássérült egyetemi hallgató számára a körülmények legalább annyira  fontosak, mint a szakmai-tanulmányi szempontok. A körülmények, amelyek biztosítják – vagy nem – azt, hogy a szakmájával és tanulmányaival tudjon foglalkozni ahelyett, hogy elfér-e, elgurul-e a kerekesszéke azon az úton, ahol haladnia kell, vagy hogy le tud-e zuhanyozni. Vince tapasztalatai alapján leginkább ebben ragadható meg a két ország közti különbség. „Angliában tulajdonképpen pihentem egy évet, mert csak azzal foglalkozhattam, ami inspirál és amihez értek. Mert ezt olyan környezetben tehettem meg, ami, habár új volt, technikailag rendkívül kényelmes. Ezért számomra pihentető. Úgy voltam vele, hogy tulajdonképpen erőt gyűjtök ahhoz, ami utána Magyarországon vár rám. Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy itthon rossz, ez nem a »bezzeg nyugaton«-mantra. Inkább azt jelenti, hogy itthon van egy aktív közegem, amiben kezdeményezőként veszek részt. Canterburyben pedig úgy éreztem, mintha vákuumba kerültem volna.”

Tovább

A felismeréstől a tettekig – A cselekvő hit közösségei

November 15-én, csütörtökön Gordon Whitmannek, az amerikai Faith in Action szervezet alelnökének budapesti találkozóján jártunk. A szűk körű beszélgetésen, melyet a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség szervezett, elsősorban az állt a középpontban, hogy a problémák felismerése és megbeszélése után hogyan válhatnánk cselekvő szereplőkké annak érdekében, hogy barátságosabb és szolidárisabb egyházat és társadalmat építhessünk?

Szerző: Slezák Bence evangélikus teológushallgató

mario-purisic-52769-unsplash.jpgFotó: Mario Purisic / Unsplash

Ritkán vannak olyan pillanatok, amelyek motivációt csepegtetnek a mindennapokba, lehetséges, hogy legtöbbször csak egy lélekölő gépezet részének érezzük magunkat. Én úgy éltem meg, hogy ez a találkozás egyike volt ezeknek a reménykeltő, lélekemelő pillanatoknak.

A Faith in Action egy USA-központú vallási szervezet, mely meglévő gyülekezetek és felekezetek közéleti munkáját hivatott segíteni. Az Egyesült Államok több városában sikerrel hangolták össze a gyülekezeti szintű kezdeményezéseket, miáltal elértek olyan, a közösségek számára fontos politikai célokat is, mint például a tömegközlekedési hálózat fejlesztése vagy a fogyatékkal élők oktatására szánt állami források szinten tartása. Eközben ma is működő, szoros kötelékeket hoztak létre a gyülekezetek között úgy, hogy mindvégig sikerült magukat és az egyházakat távol tartani a napi pártpolitikai kérdésektől vagy pártpolitikai elköteleződéstől. A Faith in Action a magyar Civil Kollégium Alapítvánnyal együttműködésben és amerikai egyházak (elsősorban római katolikus és izraelita) pénzügyi támogatásával szeretné munkáját Közép-Európára is kiterjeszteni – olvasható Földessy Árpád, a józsefvárosi gyülekezet másodfelügyelője leírásában.

A Faith in Action az emberek szükségleteinek felismerésével kezdődött, mégpedig igen kis számú közösségekben, mára pedig már több mint háromezer, főként katolikus partnergyülekezete van az Egyesült Államokban. A kezdeményezés alapgondolata, hogy hívő emberként feltétlenül szolidárisnak kell lennünk egymással. A közösségeknek olyan szervezetekké kell válniuk, ahol az emberek megfogalmazhatják és hangot adhatnak saját problémáik forrásának. Annak ellenére, hogy alapvető kiindulópontként jelenik meg a spiritualitás és a hit, nem egy új, egységesebb vallás vagy vallások feletti, összeköttető közösség létrehozása a cél, hanem a különböző hátterű hagyományok egymás mellett működtetése és a közös, humanitárius célok felismerése által vezérelt cselekvés.

Tovább

Az igazi belső békéről

„A Biblián és Szent Ágostonon kívül nem találkoztam még könyvvel, amelyből jobban megtanultam volna, és jobban tanulnám a jövőben, micsoda Isten, Krisztus és minden dolgok" – Írja Luther Márton a Frankfurti Névtelen Német teológiájáról 1518-ban. Ebből a könyvből idézünk egy rövid részletet, amely a valódi belső békéről szól.

sunyu-394123-unsplash.jpg

Hogy mi a valódi, igazi belső béke, amit Krisztus a tanítványaira hagyott búcsúzáskor.

Sok ember azt mondja, hogy nem lel békét és nyugalmat, annyi bántalom, viszontagság, szorongattatás és fájdalom éri, hogy nem tudja, hogyan szabaduljon meg mindettől. Aki valóban meg akarja tudni és emlékezetébe akarja vésni, hogy van ez, az felismeri, hogy a valódi béke és nyugalom nem a külső dolgokon múlik. Mert ha így volna, akkor az ördög is békét lelne, amikor az ő akarata és tetszése szerint történnek a dolgok. Ami semmi esetre sincs így. Mert az Úr így szól a próféta által: a gonoszok és hűtlenek nem lelnek békét. És ezért figyeljük meg jól és tapasztaljuk meg a békét, amit Krisztus hagyott tanítványaira búcsúzásakor, amikor így szólt: Az én békémet hagyom rátok, az én békémet adom nektek, nem a világ békéjét, mert megcsalnak a világ adományai.

Milyen békére gondolt Krisztus?

Tovább

„Nem megyek ki veled az utcára, ha kendő van rajtad” – Muszlim nők Magyarországon

Interjú Barna Orsolya kulturális antropológussal  

Azok a muszlim nők válnak láthatóvá, akik kendőt hordanak. A kendő pedig kicsit olyan, mint egy elektrosztatikus tárgy, ami magába gyűjti az összes feszültséget, ami a muszlimok kapcsán jelen van egy társadalomban" – mondja Barna Orsolya képzőművész és kulturális antropológus, iszlámkutató, aki rendszeresen részt vesz egy kisebb budapesti muszlim női közösség alkalmain. Találkozásunk során a magyar muszlimok helyzetéről, társadalmi előítéletekről, iszlám és kereszténység viszonyáról beszélgettünk.

Szerző: Slezák Bence evangélikus teológushallgató 

ali-hegazy-522468-unsplash.jpg

Mióta és miért foglalkozol iszlámkutatással?

Amikor festő szakos voltam, az egyik alkotótársammal budapesti török éttermek dekorációit néztük végig, és azokat a képeket gyűjtöttük össze, amiket az éttermek használnak, hogy orientális hangulatot teremtsenek. Ekkor találkoztam a fogalommal: orientalizmus, ami azért is érdekes, mert nagyon meghatározza az iszlámról való gondolkodást itt, Európában, és hogy hogyan használták a nyugatiasság és az európaiság megalkotására. Például hogy milyen szerepe volt a magyar nemzeti öntudat megteremtésében – elég, ha az Egri Csillagokra gondolunk. Sokszor egy csoport identitásának kialakítása során az egyik leghatásosabb stratégia meghatározni azt, hogy kik nem vagyunk.

Amikor jelentkeztem az antropológia szakra, az volt a tervem, hogy erről csinálok egy kutatást. Ekkor török éttermesekkel találkoztam, és az egyik interjún ott volt az étterem-tulajdonos – magyar – felesége, akiről kiderült, hogy még egyedülállóként, a házasságuk előtt vette fel az iszlám vallást. Ő segíteni akart nekem, így elküldött a közösségbe – ahova a mai napig járok –, mondván ott találok más nőket is, akiknek török éttermes férjük van. Ahogy jártam ebbe a körbe, egyre jobban érdekelt az ő világuk, és rájöttem, hogy mennyire fontos ez a téma Magyarországon, Európában, sőt az egész világon. Lassan három éve foglalkozom az iszlámmal.

Az általad látogatott körben milyen arányban vannak a betért és a született muszlimok? 

Mindenki betért. De ha ezeknek a nőknek gyermeke születik, azt nyilván az iszlám szerint szeretnék nevelni. Érdekes, hogyan alakul majd az identitásuk azoknak, akiket az anyjuk magyar muszlimként nevel a születésüktől fogva.

Tovább

„A szegények mindig veletek lesznek”

Ha arra keressük a választ, hogy a szegények és a gazdagok mit tudnak kezdeni egymással, hogyan közelítsenek egymás felé, az evangéliumban elég egyértelmű üzenettel találkozunk. 

Szerző: Béres Tamás, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorhelyettese
jonathan-kho-709591-unsplash.jpg

Számos olyan program született már a teológia- és eszmetörténetben, mely Jézus mondanivalóját a személye nélkül igyekezett megérteni. Az ilyen kísérletekben mindig lehet valami igazság, de szükségszerűen el is torzítja az eredeti mondanivalót. Amennyiben arra keresünk bibliai választ, hogy a szegények és gazdagok mit tudnak kezdeni egymással, hogyan találkozzanak, mit várjanak egymástól, hogyan közelítsenek egymás felé, elég egyértelmű üzenettel találkozunk: a szegények és gazdagok egymásra vannak utalva.

Tovább

„Nem lehetett mindenkit megmenteni” – Egy egykori Sztehlo-gyerek portréja

Mától újra kapható a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet a Luther Kiadó forgalmazásában. A könyv 27 portrét tartalmaz olyan emberekről, akiket Sztehlo Gábor evangélikus lelkész mentett meg a második világháború idején. A kötetből Bán Éva, egy egykori Sztehlo-gyerek portréját közöljük.

Bán Éva hatéves volt, amikor 1944 májusában az édesanyja elvitte a Sztehlo Gábor által szervezett Bérc utcai otthonba, itt vészelte át a háborút. Sokáig nem tudta azonban, hogy megmenekülése Sztehlo Gáborhoz köthető, csak a Jó Pásztor misszióra emlékezett. Közeli hozzátartozói közül csak a nagynénje tért vissza a mauthauseni koncentrációs táborból, ő nevelte fel. Szülei, nagymamája és a deportáláskor a lakásban hagyott, két és fél éves unokahúga nem élték túl a második világháborút. A feldolgozás folyamatában elsősorban azzal foglalkozik: mi, hogyan vezethetett odáig, hogy mindez bekövetkezzen? A Sztehlo Gáborhoz hasonló embermentőket nagyra tartja, szerinte az ő példájuk elénk is tükröt tart: mi vajon mit tettünk volna hasonló helyzetben?

34447606_481412632283664_6898998270983405568_n.jpg

1938-ban született Budapesten. A háború előtti időről, a szüleiről, a bujkálásról és a megmenekülésről foszlányosak az emlékei, és nehezen tudja megkülönböztetni az utólag gyűjtött információk alapján rekonstruált képet attól, amit kisgyerekként megélt. Alapos és kitartó kutatómunkája, valamint meglévő emlékei alapján mégis részletes és megrendítő történetet tár elénk.

Gyerekkori emlékek

Szülei mindketten zsidó származásúak voltak, és – mint mondja – egymástól teljesen különböző családi háttérből jöttek. Ezt azért tartja fontosnak kiemelni, hogy egyértelműsítse: a „zsidóság” korántsem volt egységes, ahogyan ma sem az. „Apám egy nem különösebben művelt, kispolgár kereskedőcsaládból, anyám pedig egy jellegzetes asszimiláns zsidó családból származott. Teljesen beépültek a magyar társadalomba, annak akár az arisztokrata részébe is. Nagyapám híres gazdálkodó volt Zalában – birtokkal, halastóval, kastéllyal –, de tönkrement. Azt nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe volt a ’30-as évek gazdasági válságának és mekkora az ő nagyzoló életmódjának. Nagyapám bátyja, Gonda Henrik egyike volt a nagyon kevés zsidó képviselőknek, és ő volt a Magyar Távirati Iroda első elnöke. Minden lexikonban az áll, hogy ő modernizálta a Magyar Távirati Irodát. A Nyugatot Osváth Ernő tőle vette meg. Ennek a Gonda Henriknek az volt a szerencséje, hogy nem élte meg a nyilasidőket. Mert ennek a rétegnek, akik teljesen asszimilálódtak, az teljes katasztrófa volt.” Bán Éva szülei 1937-ben házasodtak össze. „Anyám a születésem után otthon maradt, nem dolgozott. Apám pedig a nagyapámmal együtt egy fémkereskedést vezetett a Lipót-városban. Középszintű polgári életet éltünk. Emlékem nagyon kevés van, bár vannak bevillanó képek a gyerekkoromból. Szerető családi közegre emlékszem.”

A legnagyobb trauma

A csillagos házakat 1944 áprilisában hozták létre. Éva első határozottabb emléke a költözéshez kapcsolódik, amikor el kellett hagyniuk Légrády utcai lakásukat, (Ma XIII. kerület, Balzac utca.) és a számukra kijelölt lakásba, a Hollán Ernő utcába kellett menniük, az édesanyja húgához. „A csillagos házakra vonatkozó összeköltöztetési lista már jóval a németek bejövetele előtt megvolt. Ezek jelölték ki, hogy a zsidók hova költözhetnek. Volt, akinek viszonylag jó körülmények közé kellett költöznie, mint például nekünk – csak anyám húgával és a nagyanyámmal kellett osztoznunk, illetve a nagynéném kislányával és férjével, aki fogorvos volt. Apám akkor már többnyire munkaszolgálatban volt. A nagybátyám katonaorvosként vonult be, amikor Erdélyt visszacsatolták, a magyar hadsereggel. Ő is egy asszimiláns család tagja volt, szinte azt sem tudta, hogy zsidó. Bevonult teljes tiszti egyenruhában Erdélybe. Akkor letépték a rangjelzéseit, le kellett tennie az uniformisát, és civil ruhában, munkaszolgálatosként mehetett tovább. A második zsidótörvény után ugyanis zsidó nem lehetett tiszt.”

A Hollán Ernő utcában töltött hónapról leginkább a bombázásokra emlékszik. „Emlékszem, hogy mindig éjjel kellett lemenni a pincébe, mert a gyerekek elég rosszul tűrik, ha felébresztik őket” – meséli Éva, aki két és fél éves unokatestvérével mindezek dacára jól megvolt ott. A legnagyobb családi dráma ennek a kislánynak az elvesztésével kapcsolatos, ezt Éva soha nem tudta teljesen feldolgozni.

Tovább

Bajor egyházfőtanácsos: a muszlimok kérdései segíthetnek újra felfedezni a kereszténységet

A homoszexuális párok megáldását illetően a lelkészek egyéni belátására bízta a döntést a Bajor Evangélikus Egyház. A muszlimokkal kapcsolatban pedig azt szeretnék hangsúlyozni, hogy még nálunk, keresztényeknél is sokszínűbbek, ezért meg kell tanulnunk különbséget tenni. Ezeket a kérdéseket érintettük a Michael Martin bajor egyházfőtanácsossal készített interjúban, akit a Magyarországi Evangélikus Egyház november 9–11. között Révfülöpön megrendezett felügyelői konferenciáján értünk el.

Szerző: Kövesdi Miklós | Fotó: Bajor Evangélikus Egyház

8.jpg

 

Magyarország rendkívül megosztott a menekülthelyzet megítélésében, még a keresztény közösségeken belül is. Sokan hangoztatják azt a nézetet, hogy a muszlimok befogadása veszélyt jelent a kereszténységre. Bajorországban mik erről a tapasztalatok?

Először is fontos elmondani, hogy Németország egészen más helyzetben van, mint Magyarország. Nálunk több mint harminc éve élnek muszlim állampolgárok, akiket mi hívtunk Németországba munkásokként. Ők pedig nem mentek el néhány hónap elteltével, hanem köztünk maradtak. Már a harmadik generáció él velünk, ezért nagyon jó a kapcsolatunk a muszlim szomszédainkkal. Ez az első, amit szem előtt kell tartani.

A másik az, hogy a muszlimok nagyon különbözőek. Még nálunk, keresztényeknél is különbözőbbek. Például vannak boszniai muszlimok. Ők nagyon sokáig a Habsburg Birodalomban éltek, akárcsak a magyarok. Átélték a felvilágosodás korát, ezért ők egészen más muszlimok, mint azok, akik az Arab-félszigetről, Ázsiából vagy Indiából jöttek.

Németországban a muszlimok túlnyomó többsége török gyökerekkel rendelkezik. Azok a török muszlimok, akik a '70-es években és a '80-as évek elején érkeztek Németországba, nagyon szekularizálódtak. Ami jelenleg Törökországban zajlik, egészen új dolog. Korábban Törökországban – akárcsak például Franciaországban – teljesen elkülönült a politika a vallástól. Éppen ezért az ő vallásosságuk is teljesen más, mint bármely más muszlim népé. Ezért nem adhatok fekete-fehér választ, ugyanis rendkívül színes a kép.

Tovább

Vallás és média – túl tabun és botrányokon

Interjú Laborczi Dórával

„Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként feszültségekkel teli, időnként gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony” – mondja Laborczi Dóra újságíró, evangélikus teológus, a KötőSzó blog alapító szerkesztője a Kelet Magyarországnak adott interjúban.

Szöveg: Kanalas Ottília | Fotó: Dodó Ferenc | Forrás: szon.hu

A világi médiában hol a helye az egyházi, vallási témáknak? A kérdés folyamatosan visszatér írói, újságírói munkája során, miért?

A személyes indíttatásom oka, hogy lelkészgyerek vagyok és teológus, a férjem is teológiát végzett, de mindig volt világi munkám, világi barátaim, állami egyetemre jártam és járok. Itthonról a gyermekkoromból nyitott gyülekezeti hátteret hozok magammal, igényes teológiát, felszabadult nyári táborokat, s úgy gondolom, hogy a vallás, Isten közelsége alapvetően nem bezár, hanem kinyit bennünket egymás felé. Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként, mint minden kapcsolat, feszültségekkel teli, máskor gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony. Pályám legelején szembesültem azzal, hogy a hazai médiapiacon nincs nagy mozgásterük a vallási, hitéleti dolgoknak, az egyházak pedig szinte kivétel nélkül politikai keretben vagy valamilyen botrány alanyaként jelennek meg az újságokban, az egyházi média viszont nehezen lát túl a megszokott, biztonságos kereteken, ezért hamar hiányérzetem támadt…

Miért fontos, hogy egyáltalán helyet kapjon a vallás, a vallási szempont a nyilvánosságban?

Az a minta, amelyik száműzi a vallási élményt a nyilvánosságból, ma már kevésbé állja meg a helyét, emiatt nagy szükség lenne a vallási műveltségre, a vallások árnyaltabb bemutatásának a képességére. A hazai és a külföldi politikai vagy migrációs folyamatok miatt egyre gyakrabban találkozunk vallási fogalmakkal, arról nem is beszélve, hogy az olvasók – és a szerzők – egy részének szintén fontos erőforrás lehet a vallás.

Klasszikus közszolgálati feladat lenne a világvallások, egyházak életének valós bemutatása, a botránykereséstől és a túlzott idealizálástól mentesen. Fontosnak tartom, hogy mind a szakma, mind az olvasók tisztában legyenek azzal: valójában mit tanítanak, miről szólnak bizonyos vallások, mert ha nem ismerjük ezeket vagy akár saját vallásunk, felekezetünk tanítását, akkor könnyen kiforgathatják, félremagyarázhatják, politikai célokra, végső esetben akár erőszakra is felhasználhatják.

Ezért is van nagy felelőssége az egyházi és világi médiának abban, hogyan beszél a vallásokról, és milyen megszólalókat talál – ha talál egyáltalán – vallási témákban. Ha bankárokat kérdezünk meg pénzügyi témakörökben, gyermekvédelemmel kapcsolatosan szociális szakembereket, egészségügyben orvosokat, akkor jogos elvárás, hogy vallási kérdésekben egyházi embereket, teológusokat kellene. Másrészt viszont a közösségi média eszközeinek köszönhetően a személyes vallási élmény kifejezése ma már sokkal könnyebb lehet, ezért az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán mit értünk média alatt, és hogy hol jelenhetnek meg ezek a témák a szerkesztett újságokon kívül.

Tovább

Belülről feszít – az Egy nap című filmről

Szilágyi Zsófia Egy nap című filmjét nem jó megnézni. Nem azért, mintha maga a film nem lenne jó. Hanem azért, mert egy olyan konfliktust mutat be, amelytől még nézőként is gyomorgörcsöt kapunk, és amelynek nincs feloldása. Nincs benne katartikus megoldás, nem teszi helyre senki a rosszat, nincs a bűnnek következménye – egyedül a főhősnő magába zárkózott őrlődése van. A napi mókuskeréken áthatolni képtelen drámát viszont teljesen jól átadja a film, nyilván ez az egyik ok, amiért a szakma óriási elismeréssel, a cannes-i filmfesztiválon a filmkritikusok Fipresci-díjával jutalmazta. A filmet november 8-től játsszák a hazai mozik.

Szerző: Laborczi Dóra

egy_nap_02.jpg

Az Egy napot úgy harangozták be, mint a „magyar anya” valóságát végre és igazán jól bemutató filmet, és ez tulajdonképpen igaz is. Habár sok szempontból nem tipikus. Budán játszódik, és egy értelmiségi családot mutat be, ahol a szülők gyereknevelési és konfliktuskezelési módszerei nem feltétlenül reprezentatívak a nagy magyar átlaghoz viszonyítva. Ezt a kiindulási helyzetet azonban jól használja a rendező, amikor bemutatja, hogy Budán sincs kolbászból a kerítés, hogy minden fillért be kell osztani – hónap végén akciós árut kell venni a boltban, és nem kell kihívni a vízvezeték-szerelőt, mert alig van már pénz a borítékban. Az pedig szinte szentté emeli a főhősnőt – az én szememben legalábbis –, hogy amikor a házassága forog kockán, akkor is meg tudja őrizni a gyerekei felé irányuló higgadtságát és emberségét az önmagában is idegőrlő napi rutin során.

Gyakorló anyukaként azt is üdítő látni, hogy – az egyébként szenzációs – gyerekszínészek (Barcza Ambrus, Varga-Baskó Zorka és Gárdos Márk) magukat alakítják, úgy viselkednek, úgy beszélnek, ahogyan azt az ennyi idős gyerekek teszik. A gyerekes hétköznapok időzített bombák, és viccesen abszurd jelenetek sorozatát adják a valóságban és a filmben is, a vásznon ez tehát oldja némiképp a szülők között feszülő, kibeszéletlen, nyomasztó konfliktust. A kétéves, aki motorral zúg le a domboldalon, majd hisztirohamot kap, mikor le kell szállnia róla, az oviból véletlenül elhozott másik gyerek cipője, a kisiskolás, aki minden cuccát elhagyja, mind ismerős lehet gyakorló szülők számára. Ahogyan az idővel, a mosatlannal, a gyerekek délutáni – cselló-, balett-, vívás- – különóráival, az elindulással, az anyóssal, a vízvezeték-szerelővel vívott állandó küzdelem is. Ez annyi harc egy napra, hogy egymással már nem marad sem idő, sem energia megküzdeni.

Tovább