Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

„Nem lehetett mindenkit megmenteni” - egy egykori Sztehlo-gyerek portréja

2018. november 16. - KötőSzó

Mától újra kapható a Sztehlo-gyerekek voltunk című kötet a Luther kiadó forgalmazásában. A könyv 27 portrét tartalmaz olyan emberekről, akiket Sztehlo Gábor evangelikus lelkész mentett meg a második világháború idején. A kötetből Bán Éva, egy egykori Sztehlo-gyerek portréját közöljük.

Bán Éva hatéves volt, amikor 1944 májusában az édesanyja elvitte a Sztehlo Gábor által szervezett Bérc utcai otthonba, itt vészelte át a háborút. Sokáig nem tudta azonban, hogy megmenekülése Sztehlo Gáborhoz köthető, csak a Jó Pásztor misszióra emlékezett. Közeli hozzátartozói közül csak a nagynénje tért vissza a mauthauseni koncentrációs táborból, ő nevelte fel. Szülei, nagymamája és a deportáláskor a lakásban hagyott, két és fél éves unokahúga nem élték túl a második világháborút. A feldolgozás folyamatában elsősorban azzal foglalkozik: mi, hogyan vezethetett odáig, hogy mindez bekövetkezzen? A Sztehlo Gáborhoz hasonló embermentőket nagyra tartja, szerinte az ő példájuk elénk is tükröt tart: mi vajon mit tettünk volna hasonló helyzetben?

34447606_481412632283664_6898998270983405568_n.jpg

1938-ban született Budapesten. A háború előtti időről, a szüleiről, a bujkálásról és a megmenekülésről foszlányosak az emlékei, és nehezen tudja megkülönböztetni az utólag gyűjtött információk alapján rekonstruált képet attól, amit kisgyerekként megélt. Alapos és kitartó kutatómunkája, valamint meglévő emlékei alapján mégis részletes és megrendítő történetet tár elénk.

Gyerekkori emlékek

Szülei mindketten zsidó származásúak voltak, és – mint mondja – egymástól teljesen különböző családi háttérből jöttek. Ezt azért tartja fontosnak kiemelni, hogy egyértelműsítse: a „zsidóság” korántsem volt egységes, ahogyan ma sem az. „Apám egy nem különösebben művelt, kispolgár kereskedőcsaládból, anyám pedig egy jellegzetes asszimiláns zsidó családból származott. Teljesen beépültek a magyar társadalomba, annak akár az arisztokrata részébe is. Nagyapám híres gazdálkodó volt Zalában – birtokkal, halastóval, kastéllyal –, de tönkrement. Azt nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe volt a ’30-as évek gazdasági válságának és mekkora az ő nagyzoló életmódjának. Nagyapám bátyja, Gonda Henrik egyike volt a nagyon kevés zsidó képviselőknek, és ő volt a Magyar Távirati Iroda első elnöke. Minden lexikonban az áll, hogy ő modernizálta a Magyar Távirati Irodát. A Nyugatot Osváth Ernő tőle vette meg. Ennek a Gonda Henriknek az volt a szerencséje, hogy nem élte meg a nyilasidőket. Mert ennek a rétegnek, akik teljesen asszimilálódtak, az teljes katasztrófa volt.” Bán Éva szülei 1937-ben házasodtak össze. „Anyám a születésem után otthon maradt, nem dolgozott. Apám pedig a nagyapámmal együtt egy fémkereskedést vezetett a Lipót-városban. Középszintű polgári életet éltünk. Emlékem nagyon kevés van, bár vannak bevillanó képek a gyerekkoromból. Szerető családi közegre emlékszem.”

A legnagyobb trauma

A csillagos házakat 1944 áprilisában hozták létre. Éva első határozottabb emléke a költözéshez kapcsolódik, amikor el kellett hagyniuk Légrády utcai lakásukat, (Ma XIII. kerület, Balzac utca.) és a számukra kijelölt lakásba, a Hollán Ernő utcába kellett menniük, az édesanyja húgához. „A csillagos házakra vonatkozó összeköltöztetési lista már jóval a németek bejövetele előtt megvolt. Ezek jelölték ki, hogy a zsidók hova költözhetnek. Volt, akinek viszonylag jó körülmények közé kellett költöznie, mint például nekünk – csak anyám húgával és a nagyanyámmal kellett osztoznunk, illetve a nagynéném kislányával és férjével, aki fogorvos volt. Apám akkor már többnyire munkaszolgálatban volt. A nagybátyám katonaorvosként vonult be, amikor Erdélyt visszacsatolták, a magyar hadsereggel. Ő is egy asszimiláns család tagja volt, szinte azt sem tudta, hogy zsidó. Bevonult teljes tiszti egyenruhában Erdélybe. Akkor letépték a rangjelzéseit, le kellett tennie az uniformisát, és civil ruhában, munkaszolgálatosként mehetett tovább. A második zsidótörvény után ugyanis zsidó nem lehetett tiszt.”

A Hollán Ernő utcában töltött hónapról leginkább a bombázásokra emlékszik. „Emlékszem, hogy mindig éjjel kellett lemenni a pincébe, mert a gyerekek elég rosszul tűrik, ha felébresztik őket” – meséli Éva, aki két és fél éves unokatestvérével mindezek dacára jól megvolt ott. A legnagyobb családi dráma ennek a kislánynak az elvesztésével kapcsolatos, ezt Éva soha nem tudta teljesen feldolgozni.

Tovább

Vallás és média – túl tabun és botrányokon

Interjú Laborczi Dórával

„Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként feszültségekkel teli, időnként gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony” – mondja Laborczi Dóra újságíró, evangélikus teológus, a KötőSzó blog alapító szerkesztője a Kelet Magyarországnak adott interjúban.

Szöveg: Kanalas Ottília | Fotó: Dodó Ferenc | Forrás: szon.hu

A világi médiában hol a helye az egyházi, vallási témáknak? A kérdés folyamatosan visszatér írói, újságírói munkája során, miért?

A személyes indíttatásom oka, hogy lelkészgyerek vagyok és teológus, a férjem is teológiát végzett, de mindig volt világi munkám, világi barátaim, állami egyetemre jártam és járok. Itthonról a gyermekkoromból nyitott gyülekezeti hátteret hozok magammal, igényes teológiát, felszabadult nyári táborokat, s úgy gondolom, hogy a vallás, Isten közelsége alapvetően nem bezár, hanem kinyit bennünket egymás felé. Szeretném megmutatni, hogy társadalom és egyház nem két külön halmaz, hanem egymáshoz sok szálon kötődő – időnként, mint minden kapcsolat, feszültségekkel teli, máskor gyümölcsöző, de nem reménytelen – viszony. Pályám legelején szembesültem azzal, hogy a hazai médiapiacon nincs nagy mozgásterük a vallási, hitéleti dolgoknak, az egyházak pedig szinte kivétel nélkül politikai keretben vagy valamilyen botrány alanyaként jelennek meg az újságokban, az egyházi média viszont nehezen lát túl a megszokott, biztonságos kereteken, ezért hamar hiányérzetem támadt…

Miért fontos, hogy egyáltalán helyet kapjon a vallás, a vallási szempont a nyilvánosságban?

Az a minta, amelyik száműzi a vallási élményt a nyilvánosságból, ma már kevésbé állja meg a helyét, emiatt nagy szükség lenne a vallási műveltségre, a vallások árnyaltabb bemutatásának a képességére. A hazai és a külföldi politikai vagy migrációs folyamatok miatt egyre gyakrabban találkozunk vallási fogalmakkal, arról nem is beszélve, hogy az olvasók – és a szerzők – egy részének szintén fontos erőforrás lehet a vallás.

Klasszikus közszolgálati feladat lenne a világvallások, egyházak életének valós bemutatása, a botránykereséstől és a túlzott idealizálástól mentesen. Fontosnak tartom, hogy mind a szakma, mind az olvasók tisztában legyenek azzal: valójában mit tanítanak, miről szólnak bizonyos vallások, mert ha nem ismerjük ezeket vagy akár saját vallásunk, felekezetünk tanítását, akkor könnyen kiforgathatják, félremagyarázhatják, politikai célokra, végső esetben akár erőszakra is felhasználhatják.

Ezért is van nagy felelőssége az egyházi és világi médiának abban, hogyan beszél a vallásokról, és milyen megszólalókat talál – ha talál egyáltalán – vallási témákban. Ha bankárokat kérdezünk meg pénzügyi témakörökben, gyermekvédelemmel kapcsolatosan szociális szakembereket, egészségügyben orvosokat, akkor jogos elvárás, hogy vallási kérdésekben egyházi embereket, teológusokat kellene. Másrészt viszont a közösségi média eszközeinek köszönhetően a személyes vallási élmény kifejezése ma már sokkal könnyebb lehet, ezért az is érdekes kérdés, hogy egyáltalán mit értünk média alatt, és hogy hol jelenhetnek meg ezek a témák a szerkesztett újságokon kívül.

Tovább

Női lelkész a katolikus püspöki szinóduson

A napokban ért véget Rómában a katolikus egyház közel egy hónapig tartó püspöki szinódusa, amelynek intézményét még VI. Pál pápa alapította 1965-ben azzal a céllal, hogy a vatikáni zsinaton megtapasztalt közösség és kollegialitás folytatódhasson. A püspöki szinódust mindig a pápa hívja össze, hogy a világ különböző tájairól érkező püspökökkel együtt tanácskozzon az egyházat érintő aktuális kérdésekről.

martina05_20_submitted.jpg

A 2018-as püspöki szinódus témái a hit, a fiatalok és a hivatástisztázás voltak. A fiatalok egyházban betöltött szerepének megvitatása több munkadokumentum alapján folyt, többek között figyelembe vették egy olyan online kérdőív tapasztalatait is, amelyet még 2017-ben tettek közzé, és amelyet végül százezernél is több fiatal töltött ki.

Az idei összejövetelen a kétszázhatvanhét részt vevő püspök mellett jelen volt több tucat fiatal felnőtt is, köztük a testvéregyházak képviselői is. A Lutheránus Világszövetséget Julia Braband képviselte, az Egyházak Világtanácsát pedig egy fiatal lelkésznő, Martina Viktorie Kopecká, aki a csehországi huszita egyházban szolgál. Kopecká az America katolikus hírportálnak adott interjúban számolt be tapasztalatairól és arról, hogyan élte meg, hogy ő volt az egyetlen női lelkész a katolikus püspöki szinódus résztvevői között.

Ökumenikus küldöttként köszöntötte is az egybegyűlteket, ezt pedig a huszita egyház liturgikus öltözékében, fekete palástban és fehér stólában tette.

Tovább

Egy osztály kiállása '56-ért – A néma forradalom filmajánlója

Lars Kraume német rendezőnek az idei müncheni filmfesztiválon Békedíjjal és rendezői díjjal méltatott, A néma forradalom című filmje egészen új látószögből mutatja be az 1956-os magyarországi események hatásait. Egy keletnémet középiskolai osztályról szól, amely kiállt a magyar forradalmárok mellett.

Szerző: Kézdi Beáta

silent_revolution2.jpg

A film valós eseményeket feldolgozó története szerint Stalinstadtból, a keletnémet Sztálinvárosból 1956 októberében néhány középiskolás fiatal Nyugat-Berlinbe látogat. A mozihíradóban látottak és az újságoknak a budapesti eseményekről szóló tudósításai rádöbbentik őket arra, hogy az otthon hallott propagandával szemben nem ellenforradalmi zavargások zajlanak Magyarországon. Hazatérve illegális rádióadásokból igyekeznek tájékozódni a magyar eseményekről. Amikor pedig meghallják a téves hírt, hogy Puskás Öcsi is áldozatul esett a szovjet intervenciónak, az érettségi előtt álló osztály úgy dönt, hogy az egyik órán egyperces néma csönddel adózik a magyar mártíroknak, egy nap alatt felforgatva szűkebb környezetük és a keletnémet elvtársak életét.

Tovább

Reformáció bármikor – Come Sunday filmajánló

Mi történik egy karizmatikus közösséggel és a vezetőivel, ha a püspökük hirtelen elkezdi megkérdőjelezni, amiben addig szilárdan hittek?

Szerző: Nagy Szabolcs

mv5bodqxnjq2nzewnf5bml5banbnxkftztgwmzewndgyndm_v1_sy1000_cr0014981000_al.jpg

A kereszténység legfontosabb kérdése az üdvösség, azaz, hogy téged Isten hogyan és mi alapján ítél majd meg az utolsó napon. Kissé lesarkítva: vajon a mennybe vagy a pokolba kerülsz-e a halálod után? Egy 2014-es kutatás szerint az Amerikai Egyesült Államok lakosságának hetvenkét százaléka hisz a mennyországban, ötvenkét százaléka pedig a pokolban. Különösen magas ez az arány a fekete protestáns közösségekben, ahol az emberek kilencvenhárom százaléka vallja a mennyország és nyolcvankét százaléka a pokol létezését.

Egy ilyen közösség prédikátora Carlton Pearson püspök (Chiwetel Ejiofor), a Come Sunday című Netflix-film főszereplője. Carlton püspök aszerint éli az életét, és hétről-hétre arra tanítja az embereket, hogy üdvösségünk igenis függ a cselekedeteinktől, és csak azok lehetnek majd Istennel együtt a mennyországban, akik  elfogadják Jézus Krisztust az életükben, megtagadják a bűnt, és tiszta életet élnek. A film is egy ilyen személyes történettel kezdődik, ahol Pearson püspök egy gondjaival küszködő fiatal ügyvédet győz meg a repülőn arról, hogy ismerje meg a Szentírást, Jézus Krisztus életét és halálát, fogadja el őt a szívében, változtasson azon, ahogyan él, hogy aztán mindene jóra forduljon, és megmeneküljön az örök kárhozattól.

Egyik este – 1994-ben járunk – Pearson püspök a tévé előtt értesül a ruandai mészárlásról, és elgondolkodik: „Hogy mondhatjuk azt, hogy Isten a szeretet, az irgalom és a kegyelem Istene, hogyha engedi ezeket az embereket szenvedni? Egyikük sem üdvözül. Nem ismerik Krisztust. Nem születnek újjá. Mikor meghalnak, a pokolba kerülnek.” Ekkor – állítása szerint – egy hangot hallott, amelyben Isten feltárta előtte, hogy Krisztus halála és feltámadása miatt a mészárlásban elhunyt afrikai embereket – akik valószínűleg sosem hallottak Jézusról vagy a kereszténységről – üdvözíti, és hogy nincs úgy pokol, mint ahogyan azt a nyugati ember a történelem során elképzelte.

Tovább

Reformáció ma: Luther és az igazság fáklyája

„Bármerre vetem tekintetem, a jó helyett a gonoszt lelem. És üvöltve könyörgök ahhoz a Krisztushoz, aki ostorral verte ki a kufárokat a templomból” – mondja Márton testvér rendfőnökének még az erfurti kolostorban a reformáció 500. évfordulójára megjelent animációs sorozat harmadik részében. Márton a kegyelmes Istent keresi, és tulajdonképpen ez a keresés indítja el a reformációt is. Erre hivatkozott Ferenc pápa a reformáció 500. emlékévét megnyitó lundi ünnepségen tartott történelmi jelentőségű beszédében is: „Miként találhatok a kegyelmes Istenre? Ez a kérdés foglalkoztatta állandóan Luthert.” A pápa ugyanitt azt hangsúlyozta, hogy a lutheránus és a katolikus egyháznak helyre kell hoznia a múlt hibáit, és a kölcsönös megbocsátásra kell törekednie. Hiszen csak „együtt tudjuk megmutatni Isten irgalmát”. Az egység keresése alapvetően határozta meg az elmúlt évtizedek ökumenikus törekvéseit, a történelmi  egyházak megosztottsága azonban még korántsem a múlté, még ha más típusú törésvonalakkal is van ma dolgunk, mint 500 évvel ezelőtt. 

Szerző: Laborczi Dóra

luther_fakly_ref.PNG

Reformáció fáklyagyújtással

A Luther-rajzfilm tanulsága, hogy az animációs műfajnak kedvez a vallási témák esetében különösen fontos szimbolika használata. Mozgó mandalaként jelenik meg például, már Martinus diákkorában komponált dalainak a háttereként az időben sokkal később kitalált Luther-rózsa. (Ezt egyébként Luther felesége, Bóra Katalin találta ki és hímezte meg jóval később.) Ennek a vizuális sűrítésnek az árnyoldala viszont az – főként az első részekben –, hogy olykor leegyszerűsítő, máskor pedig a Luther életét kevéssé ismerők számára nehezen érthető megoldásokhoz nyúl. A harmadik résztől helyreállnak az arányok, és önmagukban is kerek, kiegyensúlyozott, érthető és izgalmas epizódokat láthatunk. Megjelenik Luther vívódása a szerzetesrendben (3. rész), a római út bemutatásakor Luther az egyház és az emberek sötét oldalával szembesül egy példásan megkomponált epizódban (4. rész), az 5. részben pedig egy kocsmai beszélgetés keretében derül ki, hogy miért húzta ki Luthernél a gyufát a búcsúcédula-árusítás annyira, hogy aztán tollat ragadjon, és felszólaljon.

Rendtársával Rómába tartanak, „hol oroszlánnál bátrabb keresztények vére csordult a porba, hol mártírok csontjai hallgatnak a falak között” – mondja az izgatott Luther. Lelkes várakozását azonban felülírja, hogy oroszlánnál bátrabb keresztények helyett csak pénzéhes rendtársakat, prostituáltakat és tolvajokat talál az örök városban, a mártírok csontjainál pedig nyomorultakat. Luther rendületlenül keresi a szentséget a „szent” városban, de bárhová világít fáklyájával, csak bűnt, kapzsiságot, nyomort és sötétséget talál.

Ez a jelenet szerintem a sorozat egyik csúcspontja. Olyan aha-élményt láthatunk itt, amely nemcsak Luther számára lehetett mérföldkő, hanem amellyel minden történelmi korszakban kezdenünk kell valamit. Az is egy kis reformáció lehet, ha tekintetünk elfordítása helyett merünk szembesülni az emberi nyomorúság és a hatalmi visszaélések legmélyebb, olykor visszataszító és ijesztő, ám semmiképp sem kellemes megnyilvánulásaival. Ezt a mozdulatot – a bevilágítást a legelrejtettebb zugokba – az egyház képviselőinek és a hívő embereknek egyaránt újra és újra meg lehetne tenniük, hogy az igazság fényénél láthatók legyenek az Istentől elszakadt emberek és hatalmasok bűneinek következményei.

Tovább

Mit jelent ma az őszirózsás forradalom?

A ma százéves évfordulója okán is érdekes őszirózsás forradalom legfontosabb vívmánya a polgári egyenlőség, hiszen ez biztosítja minden állampolgár egyenlő jogát a közügyek alakításában való részvételre, és ez adja a köztársaság lényegét – hangzott el az Éljen a köztársaság? című kerekasztal-beszélgetésen, melyet az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, a Magyar Pax Romana és az Egyház és Társadalom online folyóirat szervezett október 15-én a Deák téri evangélikus egyházközség termében. A beszélgetésből az is kiderült, miért őszirózsás a forradalom elnevezése, és hogy valóban irreális volt-e a háborús vereség ellenére a határok megvédését ígérni 1918 őszén.

Szerző: Csaba Réka

tanacskoztarsasag_voroscsillagos_csoportkep_fortepan_76742.jpg

Gerő András történész, a Közép-európai Egyetem (CEU) tanára, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója és Újváry Gábor történész, a Veritas Történetkutató Intézet főmunkatársa beszéltek a száz éve történt őszirózsás forradalom kapcsán a köztársaság mint államforma magyarországi kísérleteiről és gyakorlatáról.

Az 1918-as őszirózsás forradalom előzményeiről és az annak során hatalomra kerülő kormány lehetőségeiről meglehetős egyetértés mutatkozott az előadók között. (Egyébként Gerő András szerint azért lett „őszirózsás” a forradalom, mert jobban hangzik a „krizantémos”-nál. Ez a virág mindenhol ott volt Budapest utcáin a közelgő halottak napja miatt. [A krizantém az őszirózsák családjába tartozik – a szerk.])

A kialakuló hatalmi vákuumnak sok tényezője volt. Megszűnt az addigi állam, az Osztrák–Magyar Monarchia duális államszerkezete, és a megalakult Magyar Nemzeti Tanács nem csak az elvesztett világháború következményeivel kellett, hogy szembenézzen – bár a következmények reális felmérése is lehetetlen feladatnak bizonyult –, ahogy arra később mindkét előadó többször visszatért. Az ország a teljes szervezetlenség állapotában volt, tombolt a (becslések szerint a háborúnál is több áldozatot szedő) spanyolnátha, és a frontokról tömegesen érkeztek haza a lelkileg és fizikailag megtört, a jogszabályokat semmibe vevő, felfegyverzett katonák, tehát gyakorlatilag megszűnt a közbiztonság. Ebben a tragikus helyzetben élte meg az ország lakossága azt a kettősséget, mely a háború végével járó megkönnyebbülésből és a jövővel kapcsolatos bizonytalanságból, és egyre inkább a csalódottságból állt. Ebben a reménytelen helyzetben került hatalomra az új politikai garnitúra, amelynek mindkét előadó szerint borítékolható volt a gyors bukása. Olyan elvárásokat támasztottak ők maguk és a magyar társadalom velük szemben, amelyeket teljesen egyértelműen lehetetlen volt teljesíteniük.

De vajon valóban irreális volt a háborús vereség ellenére a határok megvédését ígérni 1918 őszén? Tényleg nem ismerték a hatalomra kerülők az országhatárok átalakítását modellező térképeket? Vagy őszintén hihettek abban, hogy mivel a háborút nem ők, hanem az előző rendszer vezetői „csinálták”, tiszta lapot kaphatnak a győztes hatalmaktól? Vagy csak nekünk, az utókornak tűnik ez ilyen egyértelműen lehetetlennek?

Tovább

„A keményedő hangnemtől távol kell tartanunk magunkat” – interjú Prőhle Gergellyel

„Olyan környezetben nőttem fel, ahol sosem kellett választanom Nyírő József, Herczeg Ferenc és Esterházy Péter között, sem stílusuk, sem politikai nézeteik különbözősége miatt, csak írásaik színvonala volt az érdekes. Meggyőződésem, hogy ez olyan stratégia, amely az irodalmi múzeumhoz hasonló közintézmények számára is vállalható” – mondja Prőhle Gergely, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője az Evangélikus Életnek adott interjúban. A Petőfi Irodalmi Múzeum egykori vezetője tizenkét évnyi felügyelői szolgálatáról, az őt ért támadásokról, menekültekkel kapcsolatos vitáról, reformációról és a jövő teendőiről is beszélt. Az interjút teljes terjedelmében közöljük.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: Kiss Tamás

prohle.jpg

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma közleményben jelentette be, hogy no­vember 1-jei hatállyal közös megegyezéssel megszűnik a főigazgatói megbízatása a Petőfi Irodalmi Múzeum élén, egyúttal megállapította, hogy „kulturális területen végzett eredményes tevékenységét […] kiemelten hatékonynak tartja, egyben köszönetet kíván nyilvánítani az eddigi munkájáért”. Hogyan élte meg az elmúlt hónapok sajtóhadjáratát, és miért ez lett az ügy kimenetele?

Valóban furcsa helyzet, hogy miközben az ember ilyen dicséretet kap, egy sajtókampány nyomán mégis távoznia kell. Örömmel dolgoztam a múzeumban, eddigi pályafutásom fontos tanulsága, hogy a kultúrának kulcsszerepe van általános állapotaink javításában, gyerekeink nevelésében. Én otthon olyan környezetben nőttem fel, ahol sosem kellett választanom Nyírő József, Herczeg Ferenc és Esterházy Péter között, sem stílusuk, sem politikai nézeteik különbözősége miatt, csak írásaik színvonala volt az érdekes. Meggyőződésem, hogy ez olyan stratégia, amely az irodalmi múzeumhoz hasonló közintézmények számára is vállalható. Sajnálom, hogy ezt a fenntartó miniszter végül másképp gondolta.

Tovább

Mit csináltak az evangélikusok '56-ban?

1956 szeptemberében lelkészkonferenciák résztvevői támadták nyíltan az egyházvezetés diktatórikus és az államot korlátlanul kiszolgáló politikáját. Ezek után nem meglepő, hogy október 22-én este a műegyetemistákhoz hasonlóan a teológushallgatók is megfogalmazták követeléseiket, többen pedig részt vettek a másnapi tüntetésen.

Szerző: Kertész Botond

20161021tortenelem-1956os-forradalom-forradalom-es.jpg

Vannak olyan időszakok a történelemben, amikor még az olyan patetikusnak ható mondatok is igazak lehetnek, mint amelyet Keken András adott az Evangélikus Élet 1956. november 4-i száma vezércikkének címéül: „Együtt az ország népével."

Tovább

Hazaseb és hazaszeretet – Interjú Donáth Mirjammal

Hogyan teremt békét magában az, aki nincs otthon?

Donáth Mirjam a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett újságíró-diplomával és a hazai médiapiacon gyűjtött néhány évnyi tapasztalattal ment ki New Yorkba szerencsét próbálni 2008-ban. A Columbia és a New York Egyetemen tanult újságírást, majd munkát kapott a Reuters hírügynökségnél. Az amerikai álom összejött, csakhogy az nem az ő álma volt. Az elérhetetlennek tűnő, a maga módján mégis kegyetlen várossal folytatott küzdelméről, az oda- és visszavezető utakról írta 2017 novemberében megjelent első könyvét Mások álma címmel. Könyvét idén Margó-díjra is jelölték. New Yorkról, lelkészgyereksorsról, zsidóságról és evangélikusságról, útkeresésről és kihívásokról, saját álmairól is beszélgettünk.

Szerző: Laborczi Dóra

Mivel tudom, milyen lelkészgyerekként az élet, pláne ha az ember édesapja a közéletben is aktív szereplő, bátorkodom megkérdezni: azért indultál el, hogy kipróbáld magad olyan helyzetben, ahol a neved senkinek nem mond semmit?

Azért indultam el, mert a nemzetközi újságírás legjobbjaitól akartam írni tanulni. És ki akartam próbálni, mit érek egy szál magamban. Itthon sosem tudhatod, nem azért találsz-e zárt ajtókra, mert ki nem állhatják az apádat, vagy ha elismerik a munkádat, az ténylegesen neked szól-e vagy inkább annak, hogy kik voltak a nagyszüleid vagy a szüleid. Magyarországon tartozol valahová vagy valakihez. Kimész New Yorkba, és a város rögvest kíméletlenül megmutatja, ki is vagy valójában hazai kereteid nélkül. Első körben kiderül, hogy egy nagy nulla. Amit tudsz, az semmire sem elég. Ha minden napba száz százalékot teszel bele, akkor elindulhatsz valahová. New York egy nagy teljesítménygyár, ahol állandóan bizonyítanod kell – elsősorban magadnak. Először neked kell elhinned, hogy te vagy a legjobb, hogy meg tudod csinálni. De az önmarketing kényelmetlen számomra.

Mitől az álmok városa New York? Vagy csak messziről tűnik annak?

Mindenki, aki ott él, elhiszi, hogy neki sikerülhet elérni az álmait, és ez fantasztikus energiát ad: az emberek egymást nyomják előre, mert pörgeti őket a félelem attól, hogy lemaradnak, és kiesnek a játékból. A másikból áradó energia átsugárzik rám, hogy nekem is sikerülhet az, amit akarok. Én pedig továbbadom a másiknak, és előbb-utóbb ő is elhiszi, hogy a maga területén ő lehet a legsikeresebb. Ez nem abszolút garancia a sikerre, de ebben nagyok az amerikaiak: elhiszik, hogy meg tudják csinálni, s ezt hitetik el mindenkivel, esélyt kapnak, nekigyürkőznek, véghezviszik.

A könyvből nekem úgy jött le, mintha se veled – se nélküled kapcsolat alakult volna ki közted és a város között. Mi okozta ezt a kettősséget?

Belekerültem egy olyan környezetbe, amely nagyon nem volt az enyém, és egy olyan helyzetbe, amelyet viszont nagyon élveztem.

Gyakran kérdezik, hogy miért nem jöttél rögtön vissza, ha nem érezted otthon magad?

Igen, és az a válaszom, hogy azért, mert fantasztikus lehetőségeket kaptam. Átvettem én is a mantrát, hogy nekem sikerülhet. Biztos felvesznek a Reutershez. Nem tudom, hogy ezért sikerült-e, de sikerült. A nagyszerű lehetőségek miatt minden nehézség háttérbe szorult. Mindig azt mondtam magamnak: ne viccelj már, lehet, hogy most egy egérlyukban kell laknod havonta több ezer dollárért, de azért megéri, nem? Olyan az a város, mint a drog: elképzelhetetlen dolgokkal ajándékoz meg, egyre többre és többre vágysz belőle, és elfeledteti veled, hogy emellett az életminőséged millió egyéb szempontból gyatra és egyre romló. Magányosabb vagy, mert senkinek nincs igazán ideje a másikra, nehéz párkapcsolatot kiépíteni, nincs védőhálód, amely körülvesz, s ettől keserűvé válik az élet annak, aki hozzám hasonlóan a családtagjain kívül nehezen kér mástól segítséget. A minőség, akár lakhatásban, akár az élelmiszerek vagy a szolgáltatások terén iszonyú összegekbe kerül. Pénz híján pedig rettentő energiába és időbe.

Tovább