Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Te kihez tartozol?

2019. június 16. - KötőSzó

De nekem olyan jó Isten közelsége! Uramat, az Urat tartom oltalmamnak. Hirdetem minden tettedet. (Zsolt 73,28)

Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket. (1Pt 2,9)

Szerző: Benkóczy Péter

joshua-earle-63441-unsplash.jpg

Lelki útravaló a mai napra
Elmondom hát: tartozom valahová! De nem klub ez, nem is sportszövetség, szakszervezet, nem is egy párt, nem egylet vagy egyesület. Nem a mobilszolgáltatónk közös. Nem is a zenei ízlésünk egyforma. Nem ugyanazt a sorozatot nézzük. Nem a márkahűségünk tesz csapattá.

Tartozom valahová, vagyis inkább Valakihez. Azt mondják, mutasd meg a barátod, megmondom, ki vagy. De ki vagyok én, ha az én barátom az életét értem is adta?

Őhozzá tartozom s ahhoz, akit ő küldött. Igen, igen, tanítványa, barátja, testvére s az apjának én is gyermeke vagyok. Tartozom a Szenthez, ahhoz, aki átjár, aki megtart, aki megvált engem. Őhozzá tartozom. A Pásztorhoz s nyájához tartozom.

Tartozom neki? Olyan sokkal tartozom, számomra kifizethetetlen. Tartozom gesztusokkal. De semmiképpen sem jelvénnyel a zakóm hajtókáján, nem csupán bibliaolvasással, nem csak keresztelővel, nem csak hittannal, nem csak mások gondviselésével. Nem a kereszt jelével a nyakláncomon. Szeretettel tartozom. Önátadással.

Neki papja vagyok és küldötte. Az ő országának helyi képviselete vagyok. És itt is, most is őt „testesítem” meg.

Nélküle minden csak mulandóság és hiábavalóság lenne. Vele azonban oltalom és védettség. Közelsége reménységet ad és távlatot.

Erről beszélek most neked. A hitemről, a meggyőződésemről... És rólad!

Te kihez tartozol?

Uram, Istenem! Te a keresztségben papoddá tettél engem az egyházban, de látod, mennyire alkalmatlan vagyok ilyen nagy és nehéz szolgálatra. Ha nem segítettél volna, már régen elrontottam volna mindent. Ezért Téged hívlak segítségül. Örömmel állítom szolgálatodba szívemet és számat. Taníts, hogy taníthassam népedet! Segíts, hogy segíthessek. Bocsáss meg, hogy megbocsássak. Add számba szavadat. Segíts, hogy igédet szüntelenül szívemben forgassam, és elmélkedjem rajta! Tégy követeddé, Uram, és semmiképpen el ne hagyj, mert ha magamra maradok, hamarosan elrontok mindent. Ámen.
(Luther Márton sekrestyeimádsága után)

 

 

Az áhítat eredetileg megjelent az Útmutató oldalán

Beszélgetés Istennel egy dalszöveg kapcsán

Nincs tévém. Volt, és szerettem nézni. Túlságosan is. Azonban könnyű volt ottragadni előtte. Először csak az adást köttettem ki, próbaképpen. Bejött. Aztán elajándékoztam a készüléket. Most már tudatosan keresek csak rá egy-egy műsorra a neten, ha tényleg meg akarom nézni. Így történt akkor is, amikor ezzel a dallal találkoztam.

Szerző: Pethő Jucus

836621595.jpg

2017-et írtunk. Elkezdődött A Dal című eurovíziós vetélkedő a hazai felhozatallal. Ültem a laptopom előtt, és önjelölt zsűrit játszottam, hogy melyik szám tetszik és melyik nem. Hosszabban egyik dal sem tudta felkelteni az érdeklődésemet. Volt persze néhány, mely eleinte megragadott, de végül nyomtalanul tovasuhant a lelkemben. Egyszer csak bemondtak egy újabb együttest, én pedig magamban legyintettem, hogy „á, ez túl kemény volt, és nem is jött be…” (Az előző fordulóban ugyanis már hallottam őket.) Aztán a furcsa nevű fiatalember beszélni kezdett a dal születéséről. Emlékeim szerint elmondta, hogy az utóbbi időben több barátja is fiatalon meghalt, amit próbál feldolgozni. Eközben született az életről ez a szám. Megragadta a figyelmemet az is, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Ő pedig azzal folytatta, hogy a halál utáni élettel foglalkozunk, de a halál előttivel nem. Pedig azzal is kellene. Még nem tudtam ekkor feldolgozni magamban, hogy mit is jelent ez, azonban éreztem, hogy történt bennem valami. 

Ekkor megszólalt a zene. Lírai könnyedséggel indult. A zongora szólt csak egyedül. Majd belecsapott a basszusgitár és a dob. A két kedvenc hangszerem. Bennem pedig érzelmek örömteli hullámai tobzódtak. Egy dologra tudtam csak gondolni, miközben testem és lelkem libabőrös lett: nem értettem, hogy hogyan nem fogott meg elsőre ez a dal. 

Elkezdődött az ének is. Eddigre már nem tudott elriasztani a rockmetál zenekarként beharangozott „zúzósabb” zene sem. A Leander Kills nevű magyar együttes az Élet című számával berobbant az életembe. És nem csak az enyémbe. Néhány héttel később a műsor legjobb dalszövegének járó díját vehették át, melyet a szerző, Köteles Leander írt. Most már tudom, hogy ez nem egy felvett művésznév, hanem tényleg így anyakönyvezték. Egy érző szívű, tiszta tekintetű, zúzós zenét éneklő és játszó szerző, aki az együttesével elérte nálam, hogy megszeressek egy keményebb dalt is. Egészen a döntőig vitte őket a közönség. 

Sosem találkoztam Leanderrel vagy az együttesével, így nem tudom a választ arra, hogy tényleg Istenről szól-e a szöveg. Számomra azonban az élet és a halál mellett Istenről, illetve a vele való kapcsolatról is szól. Meg persze sok minden másról is.

Az alábbiakban mutatok egy értelmezési verziót, kedves olvasó! Te pedig keresheted a saját mondanivalódat benne! (A dalszöveget mindig idézőjelbe teszem.) 

Mintha Isten mondaná: 

„Beszélj hozzám és ne rólam” 

Igen, Istenem, tényleg sokkal többet beszélek Rólad, mint Veled. Ha nem lennék lelkész, akkor is így lenne. Hiszen az emberekkel is így vagyunk! De ettől persze ez még nem jó… Sokat beszélünk azokról, akiket szeretünk. Velük azonban csak nagyon keveset. Ha pedig beszélünk, akkor is többnyire észre sem vesszük, hogy a logisztikáról, a szomszédról, a kollégáról vagy a hírekről van szó köztünk. Mennyisége van csak ennek az időnek. Minősége pedig csak alig.

„Én az életem nem falra írtam” 

Úgy érted, hogy nem a Facebook üzenőfalára? Vagy hogy nem a falhoz beszélsz, Istenem? Nem, Te tényleg nem falra írtad az életedet, hanem fára. A keresztfára. Illetve Jézussal az ő tenyerébe írtátok. Szegekkel. Élet, mely a halálból lett. Élettelen tested nagypénteken bekerült a hideg sziklasírba. Mégsem lett vége semminek, mert a sziklasír anyaméhhé változott, és húsvét hajnalán életet hozott elő. Életet, mely magán hordozza a sebhelyeket. Segíts tanulni, hogy én is így gyógyulok! Megmaradnak a lelkem sebhelyei.

Tovább

Így látják a lelkészek az iskolai hittant és konfirmációt

A kötelezően választható hit- és erkölcstanoktatás 2013/2014-es tanévi bevezetése után többen vagy kevesebben konfirmálnak? Mi határozza meg leginkább a konfirmandusok számát? Van-e utánpótlás, várható-e, hogy a fiatalabb generációk tagjai is megjelennek a templomba járók között? Hogyan készülnek a konfirmációra, milyen helyi szokások fűződnek az ünnepi alkalomhoz? Az Evangélikus Élet összeállításából válogattunk, melyben e kérdésekre válaszolnak gyülekezetekben szolgáló evangélikus lelkészek.

Összeállította: Horváth-Bolla Zsuzsanna, Kézdi Beáta

hannah-busing-446337-unsplash.jpg

Saját kátéból. A szívem közepe a konfirmáció. Abból, amikor én tizenkét évesen konfirmáltam, sajnos szinte semmire nem emlékszem.

Amikor lelkész lettem, megfogadtam, hogy igyekszem a gyerekek számára minden tekintetben emlékezetessé tenni ezt a szép alkalmat. De mivel tudom ezt elérni?

Sokat vagyunk együtt, így általában jó közösség alakul ki. Kizárólag nyolcadik osztályosokat konfirmálunk, és már hetedik osztályban tanítjuk őket. Igyekszünk sok közösségi, akár „ottalvós” alkalmat szervezni. Több mint harminc esztendeje ötévente visszahívjuk a jubiláló konfirmandusokat, így azok is találkoznak újra és újra, akik nem egy településen élnek. Nagyon odafigyelünk arra is, hogy maga a konfirmációs istentisztelet is emlékezetes legyen. Idén kilenc konfirmandusunk volt – négy lány és öt fiú –, öt környező település iskolájába járnak, így kifejezetten nehéz volt összehozni a konfirmációs órát. Tavaly csak négyen voltak. Az utóbbi négy évben fogyatkoztak csak meg ennyire, általában kilenc–tizenkettő között szokott lenni a létszám.

Jövőre is csak négyen lesznek. A kötelező hit- és erkölcstan a konfirmációra jelentkezésben nem hozott változást. Itt, Bobán előtte is megkonfirmáltak minden megkeresztelt gyereket, és ez most is így van. 

A konfirmációra való felkészülés két évig tart. Káté formában tanulnak, de saját szavaikkal mondják el a válaszokat. Idekerülésemkor összeállítottam egy saját kátét, amelyet egészen három évvel ezelőttig tanítottam. Akkor azonban rá kellett jönnöm, hogy egyszerűsíteni kell a tananyagon, mert képtelenek megtanulni. Ami tíz-húsz éve még játszva elsajátítható volt, az most már nem megy. Mindig ösztönzöm a gyerekeket, hogy a saját szavaikkal fogalmazzák meg a válaszokat a kérdésekre. Kevés kivétellel sikerül is. A „nagybetűs” vizsga szóbeli, de „magunk között” gyakran kérdezem ki őket írásban.

A kilencszázas esztendők húszas évei­től a vizsga Exaudi vasárnapján a főistentisztelet keretében, a konfirmációs istentisztelet pedig pünkösdhétfőn szokott lenni. A pártállam idején, mivel pünkösdhétfő nem volt ünnep, ez pünkösdvasárnapra változott, de amióta pünkösdhétfő újra ünnep, azóta ismét ezen a napon tartjuk az istentiszteletet. Körülbelül két évvel ezelőtt a vizsga átkerült az Exaudi vasárnap előtti szombatra, és mondhatom, családi körbe, mert a gyerekeket zavarta a „nagy” gyülekezet, és jóformán nem szólaltak meg, ezért a presbitérium úgy döntött, hogy családias legyen a vizsga, ahol formaruhában konfirmálnak a fiatalok.

Szinte minden évben van egy-két felnőttkeresztelő is, esetenként több. Ők olyan családok, amelyek beköltöznek a faluba. Idén virágvasárnap konfirmáltam egy fiatal édesanyát, és kereszteltem három kislányát. Nagyon szép ünnep volt.

Rostáné Piri Magda

(Bobai Evangélikus Egyházközség)

 

32-1.jpg

 

Káté nélkül, sok játékkal. A konfirmációs képzés nálunk két tanév, ősszel elkezdjük, és két tanév után pünkösdkor van konfirmáció. A tavalyin tizennyolcan voltak, idén épp új csoport indult, szintén tizennyolc résztvevővel. Előtte két dupla éven át tizenkét fős volt a két csoport, korábban valamivel kisebb, de elég változó a létszám.

A hit- és erkölcstan szerintem nem hozott változást. Ez idáig egyetlen olyan konfirmandus sem volt, akit az iskolában ismertünk meg, és a hitoktatást követően eljött volna konfirmálkodni, pedig hívogatjuk őket. A növekvő létszám inkább abból fakad, hogy öt-hét évvel ezelőtt rengeteg ovis és kisiskolás gyülekezeti hittanosunk volt, és ők most érnek konfirmandussá. A hit- és erkölcstan következtében viszont leapadt a hatalmas ovis-kisiskolás csoport.

A felkészüléshez a Tanuló közösségben című könyvet [Tanuló közösségben – A konfirmációi oktatás kézikönyve, Luther Kiadó, 2008 – A szerk.] használom. Az ebben szereplő témákat vesszük végig nagy alapossággal, sok játékkal, beszélgetéssel. Kiegészítjük a reformáció, a templom, az énekeskönyv témákkal. A Tízparancsolatot, a szeretetparancsot, a missziói parancsot mindenki megtanulja, és néhány általános összefoglaló kérdést – például a szentségekről – bárkinek feltehetek a vizsgán. Ezenfelül saját témát választanak a tanultak közül, és abból felelnek. Kátét nem tanulunk.

A vizsga szombat délután van, pünkösdvasárnap pedig az ünnepi úrvacsorás istentisztelet. Külön erre varratott, bokáig érő fehér ruhát viselnek. Felnőttkonfirmáció két-három volt ebben a tanévben, ez átlagos számnak tekinthető. Ezt sokszor húsvéthajnalban tartjuk. Tíz éve én viszem a konfirmációt Budahegyvidéken, és nagyon szeretem, sok energiát fektetek bele.

Keczkó Szilvia

(Budahegyvidéki Evangélikus Egyházközség)

Tovább

Betartott ígéretek ünnepe

Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igéimet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.”

Szerző: Gáncs Tamás

jason-wong-349930-unsplash.jpg

„Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14,23–31) Ámen. 

David Bowie Lazarus című videóklipje (mindig kiráz a hideg, akárhányszor megnézem) az utóbbi félszáz év egyik legtehetségesebb művészének hattyúdala. Búcsú, felkavaró zene felkavaró szöveggel, már címében is utalva Lázár feltámasztására, szövegében is utalva a mennyországra. Sok-sok kérdés bújik meg ebben a provokatív műalkotásban. 

Egy búcsú, egy videóklip, melyet a halálos beteg énekes-színész végtelen abszurditással és morbiditással konkrétan a kórházi halálos ágyán forgatott. Egy művész, egy végső búcsú, melyben a legtöbb rajongó azt látja: Bowie tudatosan végezte be így életművét, és tette fel az i-re a pontot – mi mással, mint egy katartikus zeneművel és képi világgal, és a mondattal: „Szabad leszek, mint ez a kék madár…”

Napra pontosan ma öt éve volt az amerikai diplomaosztóm Chicagóban. Az ünnep utáni két hét már a búcsúzásról szólt. Összepakolni egy bőröndbe egy életévet és elbúcsúzni azoktól a barátaimtól, akiknek túlnyomó többségét valószínű sohasem láthatom már, hiszen Dél-Korea, Etiópia, Burma vagy éppen – legjobb barátom, Jonathan országa – Costa Rica is oly messze van, hogy kicsi az esélye egy „összefutásnak”, egy találkozásnak. 

És bár az internet segítségével valami minimális kapcsolat azért máig megvan velük, a valóságos, személyes találkozás irreálisnak tűnik. Ott és akkor, azokban a napokban éltem meg legmélyebben, hogy milyen veszélyes is, ha valakit, valakiket nagyon közel engedsz magadhoz, akikről pontosan tudod: egyszer (ráadásul a közeljövőben) el kell engedned őket, mégpedig örökre. 

Minden ilyen búcsú – mondják a bölcsek, és azt hiszem, igazuk van – felkészíti az embert a halálra. A szerettei halálára és persze a sajátjára. Hogy vannak (és persze lesznek) pontok e földi dimenzióban, amikor el kell engedni valakit. Vagy majd valakiknek engem. Ahogyan megtörténik „kicsiben” egy szerelemnél, egy barátságnál, egy családi köteléknél, egy költözésnél, úgy nagyban is megtörténik, ha ütött az a bizonyos kegyetlen óra. És aki azt mondja, hogy ezt meg lehet szokni, meg lehet tanulni, túl lehet lenni rajta: az téved. Egy hiteles búcsú örökre nyomot hagy. 

Mai igeszakaszunkat a bibliai hagyomány és a kanonizálás összetett folyamata következményeként is Jézus búcsúbeszédének részeként őriztük meg. A jánosi teológiai elképzelés szerint a lábmosás után és azután, hogy Jézus szinte felkéri Júdást, hogy árulja el őt („Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!”), továbbá miután elhangzik az új parancsolat: „szeressétek egymást”, majd Péter fogadkozása után – mindezek után Jézus elkezdi a búcsúbeszédét. Hogy ő az út az Atyához, hogy ő az igazi szőlőtő, hogy mit jelent tanítványnak lenni.

És hogy el fog jönni a Pártfogó. 

Jézus nagyon pontosan kijelenti búcsújában, hogy ő ki, hogy milyen az Isten, és hogy mit is jelent tanítványnak lenni, mégpedig úgy, hogy ő már nem lesz közöttük és velük fizikai valóságában. Igen, hiteles búcsúnyomot hagy. Örök nyomot. Jézus búcsúja ilyen búcsú…

„Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához…” – mondja Jézus, elég felkavarón, használva a feltételes módot: ha(!) szeretnétek… Ezek szerint nem szerették a tanítványok Jézust? Vagy nem tudták őt jól szeretni, úgy, hogy megértik, hogy el kell tudniuk engedni őt ahhoz, hogy utána mindenhol és mindenkivel együtt lehessen? 

De ha valóban félreértették őt, vajon el tudtak-e tőle búcsúzni, vajon felfogták-e, hogy valahol „valami véget ért, valami fáj”? Hogy egyedül kell továbbmenni, hogy csakis az ígéretbe lehet kapaszkodni, hogy megérkezik a Lélek, aki erőt ad, aki lelkesít, aki hiteles tanítvánnyá tesz, aki úgy konfirmál meg minket is egy héttel a konfirmáció ünnepe után, hogy ha kell, az életünket is odaadjuk Jézus szent ügyéért…?

Vajon a tanítványok a szívük mélyén elfogadták ezt? 

Tovább

A divat ára

Avagy egy kezdő lépései a környezettudatosság felé

Sosem védtem annál jobban a környezetet, mint ami a minimum elvárható egy embertől. Szelektíven gyűjtöm a szemetet, addig hordom a ruháimat, amíg ki nem nyúlnak, a használt elemeket és a sütőzsírt is speciális gyűjtőhelyekre adom le, a villanyt mániákusan lekapcsolom, és „az ételt nem dobjuk ki” vezényszó mellett nőttem fel. De úgy tűnik, még ez sem elég, és én szeretnék is ezen változtatni! Kezdetnek az öltözködésemet vizsgáltam át. Remélem, ez a személyes blogbejegyzés másokat is ösztönözni fog, és bátorítást jelent a hozzám hasonló kezdőknek.

Szerző: Harmati Dóra

 lauren-fleischmann-469994-unsplash.jpg

Sosem voltam az a zöld aktivista, aki másokat győzköd a környezetvédelemről, szerintem ez nem is mindig célravezető. Úgy gondolom, hogy az átlagembernek kell valami egészen gyomorba vágó élmény ahhoz, hogy tudatosuljon benne, mekkora a baj. Ez országunkban sokak esetében egy tanulmány megjelenése volt, mely először megkongatta a vészharangokat. Aztán hihetetlen sebességgel és hatalmas népszerűséggel terjedtek a különböző posztok, melyek műanyagböjtre és egyéb akciókra szólították fel az internet népét. Jómagam is elkezdtem tudatosabban figyelni a környezetre, ez azonban nem megy csettintésre, egyik napról a másikra. A következő pár sorban bemutatom saját erőfeszítéseimet, melyek korántsem tökéletesek, de az első lépéseket sosem szabad lebecsülni!

Szembesítés

Kezdetnek úgy döntöttem, szembesítem magamat a valósággal, és megnézek olyan filmeket vagy tartalmakat, melyeket eddig a lelki kiegyensúlyozottságom megtartásának érdekében kerültem. Ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy nem görgetek tovább, ha meglátok egy környezettudatos posztot, hanem elolvasom. Képzem magamat, emésztem az információt, ami vagy gyötrő bűntudathoz vezet, vagy elégedett vállveregetéshez. Olyan filmeket is felkutattam, melyekről már sokat hallottam, de a fent emlegetett nyugalmi állapot miatt elkerültem őket. Ilyen A divat ára című, 2015-ös, döbbenetes és megrázó dokumentumfilm, mely zseniálisan foglalja össze a divatipar összes bűnét, melyet a profit érdekében elkövet az emberek és a környezet ellen. A film megtekintése után egész egyszerűen lehetetlen tartani korábbi hozzáállásunkat a divathoz. Az egyik ismerősömre olyan mély hatást gyakorolt, hogy azóta sem vásárol fast fashion üzletben. Bevallom, én kicsit tartottam tőle, hogy ugyanezt a hatást fogja belőlem is kiváltani, így a kényelem érdekében sokáig halogattam a film megnézését. Egy ilyen filmélmény után azonban a kényelem fogalma teljesen átértékelődik.

Informálódás

A tudatosság nem hiába kulcselem a környezetvédelemben. Ebből kiindulva saját módszeremmel kezdtem kutatni az előttem álló lehetőségeket. A megfelelő oldalak információinak segítségével feltérképeztem hiányosságaimat, és az első, amit levetettem magamról, az meglepő módon a bűntudat volt. Az a fajta bűntudat, mely akkor éri az embert, ha meglát egy hirdetést egy táskáról vagy ruháról, és máris úgy érzi, nem ad eleget a megjelenésére. A már fentebb emlegetett dokumentumfilm sokat segített abban, hogy más szemmel nézzek a divatiparra.

Döbbenetes, de az olajipar után a második legszennyezőbb iparág a divaté. Gondoltuk volna, hogy az öltözködés ekkora terhet ró a környezetre?

Arról nem is beszélve, hogy az olcsó ruháknak emberi sorsok fizetik meg az árát. Éhbérért dolgoztatott, kihasznált munkások, akik rogyadozó épületekben, életük kockáztatásával varrják nekünk azokat a ruhákat, melyeket mi nem becsülünk meg eléggé, mert fillérekbe kerülnek, és egy félév után már egy másik szabás lesz divatban. Arról nem is beszélve, hogy Indiában vannak olyan falvak, melyeket a közeli gyárak annyira szennyeznek, hogy a gyermekek hatvan-nyolcvan százaléka fogyatékossággal születik. Megéri másokat egy életre tönkretenni csak azért, hogy legyen még egy pár cipőnk?

Tovább

Elhivatottságot nem árulnak a boltban

Kreatív igehirdetésről, nyelvhasználatról, családról kérdeztük Balicza Iván lelkészt

Változó világunkban a kommunikációs tér is átalakul, és ez az igehirdetőktől is újításokat követel. Ezt felismerve Balicza Iván nyugalmazott budavári evangélikus lelkész a műfajnak és a különböző korosztályoknak is megfelelően igyekezett lefordítani Isten üzenetét, hogy maradandó élmény legyen az adott hallgatóság számára. Frissen megjelent, Isten mémjei – Újszerű igehirdetések című, különleges, kreatív prédikációit tartalmazó kötetéről, a lelkészeket érő kihívásokról és a családi háttér fontosságáról is beszélgettünk.

Szerző: Harmati Dóra

Fotó: Magyari Márton

balicza_ivan-14.jpg

Isten mémjei – olvashatjuk a borítón a kötet címét. Igen modern szóhasználat. Miért esett erre a választása?

– Nagyon sokat gondolkoztam a címen. A kreatív szó motoszkált bennem, hiszen a megjelent igehirdetések tényleg ebbe a kategóriába esnek. Aztán eszembe jutott, hogy „mém”. A mém alapjában véve olyan jelenség, ami – az interneten – a figyelem megragadásáról szól, önmagát terjeszti és generálja. Egy lelkésznek mindig örömteli visszajelzéseket hallani, főleg az iskolai igehirdetések után a diákoktól. Évekkel később jegyesoktatáson találkoztam egy volt diákommal, aki még akkor is felemlegette, milyen maradandó emléket hagyott benne, amikor Ronaldo-mezben mentem fel a szószékre, vagy cipőt cseréltettem az egyik diákkal és az igazgatóval. Akkor láttam, hogy ezek szerint ez megragad, terjed, hasonlóan a mémhez.

– Mindig kreatívnak lenni egyúttal igen kimerítő is.

– Természetesen mindig nem is lehet kreatív az ember. Jamie Oliver nagy sztár, de nem gondolnám, hogy mindig szuper ételeket főz. Amikor annak idején a teológiára jártam, a gyakorlati teológiai professzorunk azt tanította nekünk: amelyik igehirdetést nem lehet kétszer elmondani, azt egyszer sem lett volna szabad. Az évek során magam arra jutottam, végső soron meg kell küzdeni azért, hogy az igehirdetés jó legyen. Volt, hogy egy vagy két hetet is készültem egy prédikációra. Munkaigényes egy ilyen jellegű szöveget elkészíteni. Ezért is remélem, hogy idősebb és fiatalabb lelkészkollégák is forgatják majd ezt a kötetet, és ihletet tudnak belőle meríteni.

– Mitől újszerű egy igehirdetés?

– Egyrészt a szemléltetőeszközöktől, másrészt a hangvételtől. Arra mindig különösen ügyeltem, hogy ne legyen az igehirdetéseimben egyházi sablonszóhasználat, vagyis – ahogy mondani szokás – ne azon a bizonyos kánaáni nyelven fogalmazzak, hanem a main. Legyen a prédikációban mindig valami szemléltetés – lehet ez akár egy vicc is, ami nagyon odaillik.

– Ez azt is jelenti, hogy fel kellene frissíteni a nyelvhasználatunkat?

– Mindenképpen. De ez nem olyan fáradságos dolog, és néha nem is tudatos, mert ha az ember kellőképpen nyitott, kulturált, olvas, interneten tájékozódik, akkor ez a nyelv magától ráragad. A hallgatóság számára érthetetlen kifejezéseket pedig mindig le kell fordítani mai nyelvre. Egy példa: ha azt mondom egy igehirdetésben, hogy megigazulás, azt valószínűleg a hallgatók egy része nem érti. De ha azt mondom, hogy Isten igaznak fogad el minket, vagy Isten igaznak talál bennünket, az máris érthető. Tényleg apró dolog ez, azonban éppen ez a feladatunk, teológusoknak, igehirdetőknek: hogy megtaláljuk egy-egy bib­liai, teológiai kifejezésnek a mai vetületét. Hogy érthetővé tegyük.

– A kötetben megjelenik például a televíziós igehirdetés is mint műfaj.

– Ezek azért kerültek bele, mert nagyon szerettem őket. A televíziós igehirdetés az áhítatnak egy egészen sajátos fajtája, hiszen nagyon röviden kell elmondani azt, ami fontos. Ezekben a háromperces, féloldalas kis áhítatokban több munka volt, mint egy harmincperces igehirdetésben, hiszen itt minden szónak helye és súlya van. Azt is figyelembe kell venni ilyenkor, hogy más a közönség. A templomba mindenki azért megy, hogy igét hallgasson, a tévét viszont reggel sokan csak háttérként kapcsolják be, és talán fél füllel figyelnek rá. Az igehirdetőnek azt kell elérnie ilyenkor, hogy akárhogyan gondolkozik is a néző, kapja fel a fejét, és figyeljen oda legalább három percen keresztül.

– Látni valóan sok energiára és krea­tivitásra van szüksége egy lelkésznek. Mostanában rengeteg szó esik egyházi körökben a kiégésről. Mit gondol, mit lehet tenni ez ellen?

– Én is látom a témával kapcsolatos panaszokat és megjegyzéseket. Minden ítélettől mentesen azt mondanám, hogy a kiégésnek az a legfőbb oka, hogy kevés az elhivatottság a lelkészek egy részében. Ha teljesítendő munkának, foglalkozásnak tekintem, hogy lelkész vagyok, az egy idő után összetöri az embert. A magam részéről viszont én mindig élveztem. A készülést is, az ifjúsági órákat, a jegyesoktatást, az idősek bibliaóráját is – mindig megtaláltam bennük azt az élvezetet, ami inspirált, feldobott, és utána nem éreztem, hogy elfáradtam. Másfajta, jóleső fáradtságot tapasztaltam, ami örömmel tölti el az embert, mert azt csinálta, amit szeret. Úgy érzem, ez valahogy hiányzik. Persze nem tudom, hogy mi ennek a megoldása, mert elhivatottságot sem a boltban nem lehet venni, sem erőfeszítéssel kimunkálni nem lehet. Természetesen az is igaz, hogy könnyebb dolga van annak, aki nem egyedül szolgál, és meg tudja oldani a helyettesítéseket. Viszont az egylelkészes gyülekezetekben is ki lehetne találni egy rendszert. Nyugdíjasként én is szoktam helyettesíteni, viszont közel sem annyit, amennyi lehetőségem lenne a segítségnyújtásra. Egyébként nagyon jónak tartom azt a német kezdeményezést, hogy lelkészek gyülekezetet cserélnek egy-két hétre, azzal a kikötéssel, hogy csak az igehirdetés szolgálatát látják el, vagy szükség esetén a temetést is. Új környezet, és lehetőség a pihenésre.

– A családja hogyan tudta támogatni a szolgálatban?

– Rendkívül sok segítséget nyújtott. A lelkésznek a házasság nagyon fontos dolog, mert abban a hivatásban, amit kapott, a családjának is osztoznia kell, vagy minimum megérteni, mivel jár a lelkészi hivatás. A legtöbb lelkészházasságot az teszi tönkre, ha a házastárs érzékelteti a lelkésszel, hogy elhanyagolja, nincsen vele eleget, vagy nem tud annyit segíteni, amennyit a házastárs elvárna. Egy lelkésznek nagyon meg kell gondolnia, hogy kivel köti össze az életét.

– Ezt el szokták mondani a fiataloknak?

– Nekünk régen elmondták. Az is egyfajta elvárás volt annak idején, hogy evangélikus, de legalábbis protestáns házastársa legyen a lelkésznek. Ez önmagában azonban nem jelent semmit. Egy evangélikus lelkésznek legyen hívő házastársa, aki azt mondja, hogy ő is szeretne hozzájárulni az evangélium terjedéséhez azzal, hogy támogatja a társát, és nem kritizálja. Úgy gondolom, hogy tényleg valós probléma a leterheltség, a kiégés, de lehet kezelni, méghozzá közösen, a családban.

– Az ön gyerekei hogyan viszonyultak a hivatásához?

– Egyrészt természetesnek vették, másrészt öntudatosan is képviselték. Ha szóba került esetleg az osztálytársak között, akkor ők törekedtek arra, hogy megmutassák a hit értelmét. Igazi nagy örömömnek, még lelkészi pályám sikereinél is nagyobb teljesítménynek tartom, hogy mind az öt gyermekünk ma is bibliaolvasó, hitben járó keresztény, akik képviselik ezt a világban. Úgy gondolom, hogy ez a világi evangelizálás lényege: a keresztény ember merje felvállalni azt, hogy ő hívő. Az evangélium is így terjedt a kezdet kezdetén, az emberek felfigyeltek egymás hitére, és kérdeztek róla. Azt gondolom, ez az, ami ma nagyon hiányzik a keresztény emberekből. Ha a lelkészekre azt mondtam az előbb, hogy hiányzik az elhivatottság, akkor ez ugyanígy érvényes a hívekre is.

– Vajon miért hiányzik ez belőlünk? Elkényelmesedtünk?

– A szekularizáció, de a kényelem miatt is. Nem vállalunk fel konfliktusokat, vitahelyzeteket. Az emberekben hamis szégyenérzet alakult ki – nem beszélünk a hitünkről. Manapság a személyes belső élményeinkről, pláne az istenhitünkről beszélni majdnem olyan, mintha a szexuá­lis életünkről számolnánk be. Idegennek semmi köze hozzá. Pedig a hit messze nem magánügy!

Az interjú megjelent az Evangélikus Élet 2019. június 2–9. számában.62039483_420186811905914_4069280409706299392_n.jpg

Amikor elveszett a korábbi lelkesedés

„…de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet…” (Jel 2,4–5a)

Szerző: Riczinger József

jeremy-perkins-278351-unsplash.jpg

Szeretném megosztani veletek néhány gyermekkori élményemet.

Szüleim egyszerű, de becsületes falusi emberek, földművesek voltak. Korán keltek, és tették a ház körüli munkát. Kisgyermek voltam, iskolába sem jártam még. Amikor felébredtem, és felkeltem, felugrottam egy stokedlira vagy egy még vetetlen ágyra, és elkiáltottam magam: „Prédikaszó, jók legyetek!” Egymondatos, de tömör igehirdetés volt ez.

Szüleim a nyári napokon elmentek messze, a falutól négy-öt kilométerre is dolgozni a cseri földekre, engem otthon hagytak. A ház kulcsát magukkal vitték, engem pedig kizártak. (A sok kéregető miatt ugyanis nem merték rám bízni.) Később, amikor már iskolába jártam, és tudtam olvasni, én csak annyit kértem, hogy a családi Bibliát kivihessem magammal. A hosszú kertünkben föl-alá sétálva, ahol kinyitottam a Szentírást, és ráakadt a szemem egy arany igére, arról kapásból prédikálni kezdtem öt, tíz vagy éppen tizenöt percig. A körülöttem levő fákon a vadgalambok turbékoltak. Nagy örömöm telt ebben. Arra nem is emlékszem, hogy ettem-e… Éhes sem voltam, Isten igéje annyira betöltötte és megelégítette testemet, lelkemet.

Később, amikor 6. osztályos voltam, már tudatosan befogadtam az Úr Jézust a szívembe. Emlékszem, örömömben egy nagyot ugrottam kint a hálószobám melletti ablak alatt. 

Azóta már sokszor elgondolkoztam azon, hogy hova tűnt belőlem az Úr Jézus iránti első szeretet lángoló tüze?

Tovább

A gyülekezetplántálás 5 igazsága

Avagy hogyan legyünk hatékonyak a tanítványképzésben a 21. században?

Afrofrizurája és szakálla miatt előbb gondoltam volna popzenésznek, mint gyülekezetplántálónak. Pedig ő mindkettő volt. Néhány barátjával a brazíliai São Paulo nyomornegyedeiben élő fiataloknak tartott ingyen zeneórákat – így próbálták őket elérni az evangéliummal. A fiatalember azzal a céllal jött a gyülekezetplántálásról tartott konzultációnkra, hogy tanuljon. Ahogy pedig ilyenkor lenni szokott: végül ő tanított nekünk pár fontos leckét.

Szerzők: David Miller, Ron Anderson

akira-hojo-502567-unsplash_1.jpg


Mit tanultunk egymástól a gyülekezetplántálásról?

Ez a fiatalember csupán egy a négyszázharminchat latin-amerikai és nagyszámú európai hívő közül, akik csatlakoztak a Lausanne Church Planting által szervezett egynapos konzultációkhoz. 2014-es indulása óta a hálózat húsz brazil városban, Közép-Amerikában, Horvátországban és Spanyolországban szervezett olyan találkozókat, amelyeken gyülekezetplántálók, misszionáriusok, fiatal vezetők, teológusok, kutatók és felekezeti vezetők beszélgetnek arról, hogyan lehetünk még hatékonyabbak a nagy küldetés betöltésében. A kerekasztal-beszélgetések és az írásos felmérések azt mutatják, hogy közös célunk az egészséges gyülekezetek plántálása, de rávilágítanak arra is, hogy a világ legkülönbözőbb részein dolgozó munkások hasonló kihívásokkal találkoznak. A konzultációk eredményeként tapasztalatok, sikerek, terhek és célok sokaságával lett mindenki gazdagabb. Hosszadalmas munka eredményeként sikerült a közös ismerettömeget összefoglalni, így született meg ez az összefoglaló. Kifejezett reményünk, hogy ezzel is további párbeszédnek nyitunk ajtót.

1. Legégetőbb feladatunk, hogy tanítványokká tegyük a következő nemzedék képviselőit

Az európai és latin-amerikai gyülekezetplántáló munkások egyaránt aggodalmukat fejezték ki a témával kapcsolatban. A mai fiatalok – különösképpen a városi, posztmodern kultúrában élők – nem kedvelik az úgynevezett „szervezett vallást”. Ezekben a közösségekben kevés fiatalt vonzanak az evangéliumi gyülekezetek. Sőt a következő nemzedék képviselői közül sokkal többen hagyják el a gyülekezeteket, mint ahányan csatlakoznak hozzájuk.

Ez rossz hír. Jó hír viszont, hogy ugyanezek a fiatalok minden eddiginél jobban érdeklődnek Jézus iránt, és az evangélium megismerése után Jézus lelkes követőivé válnak. Ráadásul bámulatosan hatékonyak a posztmodern ifjúság körében végzett tanítványozásban.

„A srácoknak megmondjuk az elején, hogy a gitározás és zongorázás mellett Jézusról is tanítani fogjuk őket. Csak akkor kerülhetnek be a programba, ha ezt elfogadják” – mondta a São Pauló-i ifjú zenész és gyülekezetplántáló. Ennek hallatán tágra nyílt a hallgatóság szeme. Az ilyen taktika mindannak ellentéte, amit a missziós órákon tanítanak. Régi bölcsességnek számít ugyanis, hogy ahhoz, hogy „kiérdemeljük” az evangélium bemutatásának jogát, először kapcsolatot kell kiépítenünk a „célcsoportunkkal” – mindez hónapokig, de akár évekig is tarthat. „Nálunk ez nem működne – reagált a fiatalember. – Ezeknek a fiataloknak előre el kell mondanod, hogy keresztény vagy, és szeretnéd, ha ők is megismernék az Urat. Ha ezt nem közölnénk az elején, hanem csak később hozakodnánk elő vele, akkor úgy éreznék, hogy átvertük őket, és többé nem jönnének.” Azt is elmondta, hogy a nyomornegyedekben élő fiatalok nagyobb számban jelentkeznek a zenei képzésre, ha tudják, hogy Jézus is része a tananyagnak.

2. Ismernünk és követnünk kell a biblikus egyháztan alapjait

Az Újszövetségben látjuk, hogy a korai egyház hogyan „építkezett” azért, hogy teljesíteni tudja a „nagy küldetést”. Annak ellenére, hogy a társadalmi kirekesztettség, az állam általi üldöztetés és belső teológiai ellentétek miatt napi küzdelmekkel néztek szembe, Jézus követőinek első nemzedéke polgártársaiknak olyan nagy százalékát tette hűséges tanítvánnyá, amilyenre azóta sem volt példa. Meggyőződésünk, hogy az újszövetségi egyháztan lelkiismeretes alkalmazásával ma is lehetséges ugyanilyen megdöbbentő eredményeket elérni. Alan Hirsch The Forgotten Ways: Reactivating the Missional Church című könyvében meggyőzően érvel a fenti vélemény mellett. Nézete szerinte lehetséges, hogy ma is úgy működjenek gyülekezeteink, mint az 1. században, az apostolok idején. Ennek megvalósítását segítendő öt pontban foglalja össze a bibliai egyház fő jellemzőit:

1. Krisztus van a középpontban (Istenre figyelés).
2. Folyamatos Krisztus-reprodukálás (tanítványozás).
3. A gyülekezet tagjai Krisztus szeretetét tükrözik (együttérző közösség).
4. A test minden egyes tagján keresztül munkálkodik Krisztus (univerzális papság).
5. Az egyházon keresztül Krisztus az egész teremtett világot eléri (misszió).

A Lausanne gyülekezetplántáló konzultációk során mindig feltesszük a kérdést: „Az újszövetségi gyülekezet ezen öt jellemzője közül melyik az, amelyiket a legsürgősebben magukévá kell tenniük a te országod gyülekezeteinek?” A különböző történelmi és társadalmi háttérből adódóan erre különböző válaszokat szoktunk kapni:

Közép-Amerikában (El Salvador, Honduras, Guatemala és Nicaragua) a gyülekezeti vezetők úgy látják, hogy az egyház legégetőbb kihívása az, hogy tanítványokat képezzen. A brazil vezetők ugyanakkor következetesen azon a véleményen vannak, hogy Krisztust kell az egyház középpontjába állítani.

A Balkán-félszigeten szolgáló vezetők szerint pedig náluk arra van óriási szükség, hogy minden hívő elfoglalhassa (és betölthesse) helyét a papságban (szolgálatban). A spanyol vezetők szerint a gyülekezeteik számára a legnagyobb kihívást a missziós vízió hiánya jelenti.

3. Minden keresztény a „szent papság” tagja, és osztozik annak felelősségében és tekintélyében

Egy Spanyolországban végzett kutatásunk során százötven ifjúsági szolgálatvezetőt kérdeztünk arról, hogy szerintük hogyan érhető el az evangéliummal a következő nemzedék. Egyöntetű és határozott véleményük az volt, hogy az egyháznak olyan új kifejeződési formára van szüksége, amely azt hangsúlyozza, hogy mindenki részt vesz a szolgálatban. Azt mondták, ha nem értékelik a fiatalokat, és nem kapnak lehetőséget a hozzájárulásra, gyakran elunják magukat, és otthagyják a közösséget.

A spanyolországi Alcalá de Henares városában nyolc keresztény szeretett volna aktívan részt venni Istennek a városukban végzett munkájában. Különböző gyülekezetekből voltak, ezért különös gondot fordítottak arra, hogy ez a gyülekezetek között ne okozzon gondot, majd a város egy sűrűn lakott, szegényebb városrészében kibéreltek egy földszinti üzlethelyiséget. Olyan programokat kezdtek szervezni, amelyekben mindegyikük használhatta az ajándékait. Tartottak például kézimunkaklubot, beszélgetős angolórákat és muzulmán nők számára aerobikot. Rövidesen ötvennél is több hitetlen járt hetente a különböző, bibliaalapú programjaikra. Az egyik gyülekezeti idős ember felesége örömkönnyek között, ezekkel a szavakkal fejezte ki érzéseit: „Eddig soha senki nem adott rá lehetőséget, hogy olyan módon fejezzem ki a hitemet, ami természetesen fakad az adottságaimból és az indítékaimból.” Végül a csapat egyik tagjának gyülekezete észrevette a sikert, és melléjük állt. E sorok írásának idején ez a gyülekezet azt vizsgálja, hogy a fent leírt modell példáját követve hogyan küldhetne ki még több helyi hívőt a közvetlen környezetükben lévő misszióba.

4. Ahhoz, hogy keresztényként hatással legyünk a világra, muszáj együttműködnünk

János evangéliumának 17. fejezetében olvassuk Jézusnak az Atyához intézett, őszinte szavait, melyekből kiderül, hogy mi a kulcsa a saját, a mai, valamint minden ezután következő nemzedék elérésének:

„…azokért is [könyörgök], akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.” (Jn 17,20b–21)

A hívők nagy része nem érti, miért van a keresztény világban annyi „siló”. Ami még ennél is aggasztóbb: hogy a silókban lévő keresztények miért nem összetartók, sőt sok esetben miért nem jönnek ki jól egymással.
2016-ban hálózatunk Horvátországban tartott egynapos konzultációt, melyre huszonöt felekezetből érkeztek az ország minden részéből különféle elöljárók, missziós vezetők. A felekezetek közötti történelmi súrlódások miatt sokan ódzkodtak a találkozótól. Sőt az egyik vezető arra a kérdésre, hogy milyen esetben lenne sikeresnek tekinthető a találkozó, azt válaszolta: „Ha nem folyik vér, az már sikernek tekinthető!” A találkozó sikeresen, áldozatok nélkül zárult. Sokan meglepődve hallották, hogy Horvátország négymillió lakosára mindössze százhetvennyolc gyülekezet jut, és csak évi öt új gyülekezet születik. Arra a kérdésre, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy nincsenek nagyobb hatással az országukra, az volt a válasz: „Mert nem vagyunk összetartók, nem vagyunk egy test.” Ez a felfedezés segített abban, hogy megszakadjon a „silóhozzáállás”, és nekilássanak személyes kapcsolatokat létesíteni egymással, aminek aztán az lett az eredménye, hogy megszületett egy egységes, nemzeti gyülekezetplántáló platform, mindannyiuk közös vízióját tűzve ki célul: hogy Horvátországot elérjék az evangéliummal.

Az elmúlt évtized során Európa-szerte számos gyülekezetplántáló mozgalom nőtte ki magát azokból a silókból, amelyek korábban Krisztus testének különböző tagjait elválasztották egymástól. Ezeket az együttműködésre épülő hálózatokat az alábbi elemek vezették sikerre:

– egy „katalizátor” vezető, akinek az a szenvedélye, hogy összefogja Krisztus testét a célcsoport elérésének érdekében;
– hasznos statisztikák, amelyek rámutatnak arra, hogy jelenleg milyen tempójú a növekedés, valamint arra is, hogy hol van a legnagyobb szükség a gyülekezetplántálásra;
– széles körben megosztott stratégiák, amelyek a hatékony gyülekezetplántálást segítik;
– egy helyszín, ahol a résztvevők találkozhatnak egymással tanulás céljából, valamint azért, hogy a víziót „élesítsék”.

5. A hálózatok erősítik Krisztus testének egységét

Lausanne arra tanít bennünket, hogy a kereszténység globalizációját ne tévesszük össze a Krisztus testén belüli egységgel. Az a figyelemre méltó növekedés, mely ebben a nemzedékben Krisztus testén belül világszerte tapasztalható, különböző kultúrákban jelentkezik, és különféle teológiai hagyományokból táplálkozik. Az úgynevezett „északi egyház” mind Európában, mind Észak-Amerikában alapvetően más világban működik, mint az úgynevezett „globális Délen” lévők, ahol a helyi gyülekezetek virágoznak. Wesley Granberg-Michaelson szerint: „Miközben a kereszténység gravitációs központja továbbra is a globális Dél felé halad, e két világ közötti szakadék egyre szélesebben tátong […] megítélésem szerint a 21. századi egyház egységének legsürgetőbb kihívását jelenti e két világ közötti árok […] ez is az új kapcsolati hálózatok kiépítésének sürgősségére mutat rá. Oly módon kell létrehozni ezeket a hálózatokat, hogy azok áthidalják a földrajzi, teológiai, intézményi és nemzedéki különbségeket. Reményeim szerint az ilyen hálózatok aztán sokféle és egyre több módon sokasodnak majd."

A gyülekezetplántáló hálózatok csak egy formáját képviselik a „nagy küldetés” körül „gyülekező” számos, együttműködésre épülő mozgalomnak. Vannak köztük informálisak, melyekben a tagok csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, míg mások célirányosan szervezettek, és bőséges anyagi háttérrel rendelkeznek. Ami közös bennük, hogy úgy tűnik, ők a válasz Jézus imádságára: „…hogy mindnyájan egyek legyenek, […] hogy elhiggye a világ…” (Jn 17,21)

Minden gyülekezetplántáló célja ez kell hogy legyen: „…hogy elhiggye a világ…” Vannak persze olyan gyülekezetek, amelyeket azért plántálnak, hogy kitűzzék rájuk az adott felekezet zászlaját – mintegy „elfoglalva” egy addig senkihez sem tartozó területet, vagy azért, hogy helyet adjanak valamely demográfiai csoportnak, amely már nem érzi magát otthon az anyaegyházában. Jézusnak viszont más célja van az általa épített gyülekezettel. Az egyház úgy jött létre, hogy Jézus tanítványai másokat is tanítványokká tettek. Továbbra is azért létezik, hogy még több ember legyen Jézus tanítványa. Ez az egyház elsődleges célja. „Nem a misszió van az egyházért, hanem az egyház van a misszióért – a misszió pedig Istené” – emlékeztet Chris Wright brit teológus. Ahhoz tehát, hogy a 21. században hatékony legyen a gyülekezetplántálás, a gyülekezetplántálóknak maguknak Jézus 1. századbeli parancsának kell engedelmeskedniük:

„…tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…” (Mt 28,19–20a)

Összegzésül elmondhatjuk tehát: ez a legalapvetőbb igazság a gyülekezetplántálással kapcsolatban. 

 

 

A tanulmány eredeti, angol verziója megjelent a Lausanne Global Analysis 2017 novemberi számában. Első magyar nyelvű publikációja a Lausanne Global Analysis engedélyével készült az Evangéliumi Fókusz 2019/1. számában, melynek szerkesztett változatát közöljük. 

Érdekel minket a mennybemenetel?

Mintha lenne hierarchikus sorrend az egyházi ünnepek között… Persze nem kell hibáztatni azokat, akik egyáltalán nem járnak templomba, és évük csúcspontja mégis a karácsony – ez szinte természetesnek mondható a hangosan dübörgő reklámok korában. De mintha mi, keresztények is kisebb lelkesedéssel készülnénk a kevésbé nagy hírveréssel járó ünnepekre, mint a mennybemenetelre vagy a pünkösdre. Pedig Jézus küldetése nem ott ért véget, amikor megszületett. Szívünkben és gondolatainkban sokkal nagyobb hangsúlyt kellene kapnia ennek a kissé „elfeledett” ünnepnek.

Szerző: Harmati Dóra

1280-120165549-easter-resurrection-of-jesus-christ.jpg

De miért is kéne ennyire figyelnünk a mennybemenetelre, ha az evangéliumok sem írnak róla olyan hosszasan?

Ez a második alkalom, amikor Jézus magára hagyja a tanítványokat. Az első a kereszt drámája, mely teljes kétségbeesésbe taszította követőit. Reménységük, a Messiás, akire feltették az egész életüket, bűnözők között halt meg. A feltámadás csodájáig rettegve bujkáltak, egész világuk, a szép jövőről szőtt álmaik összeomlottak.

Milyen lehet az, ha valakit éveken keresztül követsz, iszod minden szavát, a legfurcsább kéréseit is teljesíted – gondoljunk csak arra, amikor Jézus szamárcsikóért küldte a tanítványait –, és a róla kialakított képed hirtelen összeomlik, te pedig ott maradsz egyedül, kétségbeesetten?

Láthatjuk, milyen emberiek, milyen magatehetetlenek a tanítványok Jézus nélkül. Elfutnak, amikor letartóztatják Jézust, Péter háromszor letagadja, hogy ismerné őt, még be is zárkóznak félelmükben (Jn 20,19), nehogy őket is elfogják. Tényleg ezekre az emberekre akarja Jézus rábízni az evangélium hirdetését?

Tovább

Lehet más a vége

„A harmadik napon menyegző volt a galileai Kánában, és ott volt Jézus anyja. Meghívták Jézust és tanítványait is a menyegzőre. Amikor elfogyott a bor, Jézus anyja így szólt hozzá: Nincs boruk. Mire Jézus azt mondta: Vajon énrám tartozik ez vagy terád, asszony? Nem jött még el az én órám. Anyja így szólt a szolgákhoz: Bármit mond nektek, tegyétek meg! Volt ott hat kőveder a zsidók tisztálkodási rendje szerint, amelyekbe egyenként két vagy három metréta fért. Jézus így szólt hozzájuk: Töltsétek meg a vedreket vízzel! És megtöltötték színültig. Majd ezt mondta nekik: Most merítsetek, és vigyetek a násznagynak! Ők pedig vittek. Amikor a násznagy megízlelte a vizet, amely borrá lett, mivel nem tudta, honnan van, csak a szolgák tudták, akik a vizet merítették, odahívta a vőlegényt, és így szólt hozzá: Minden ember a jó bort kínálja először, és amikor megittasodtak, akkor a silányabbat: te pedig mostanáig tartogattad a jó bort. Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne.” (Jn 2,1–11)

Igehirdetés: Grendorf Péter

warren-wong-253600-unsplash.jpg

A kánai menyegző története arról szól, hogy lehet más a vége. Mi általában már előre tudjuk, hogy mi a vége, mert látható az ok-okozati összefüggésekből, a természetes folyamatokból, mi már tudjuk – de legalábbis sejtjük –, mi lesz a vége. Ezen a történeten keresztül azonban Urunk azt akarja megerősíteni, megmutatni nekünk, hogy bármilyen helyzetben is vagyunk most itt: lehet más a történet vége. Nem kell, hogy úgy végződjenek a dolgok, ahogyan az a maga természetes rendjén várható. „Miért ne!” – ez a mottója ennek az egyházkerületi napnak, és nem kérdőjel van a végén – talán észrevették a testvérek is – , hanem felkiáltójel. Egy kérdőszó, de felkiáltójellel.

Urunk ki akar billenteni bennünket a megszokottból, abból a gondolkodásból, mely meghatároz bennünket. Mert mi már előre tudjuk, minket már nem lehet meglepni. Ő meg akar lepni bennünket: ahol ő jelen van, ott nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azoknak a természetes rendje, a tapasztalataink szerint menniük kéne. Ez az, ami az ő személyében, szavaiban meglepő volt mindig. A Hegyi beszéd végén azt olvassuk, hogy amikor a nép hallotta Jézus beszédét, akkor csodálkozott. De talán még pontosabb Karner Károly fordítása: „A nép döbbent csodálkozásba esett a tanítás miatt. Mert nem úgy tanította őket mint az írástudóik, hanem úgy, mint akinek hatalma van.”

Ahol Jézus jelen van, ott a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azoknak a természetes rendje szerint alakulniuk kellene.

A kiindulópont egészen világos: menyegző volt a galileai Kánában. Egy örömünnepről van szó, amikor két fiatal elköteleződik egymás mellett. Részt vesz ezen az ünnepségen Jézus anyja, és meghívják Jézust is a tanítványaival együtt. Jézus részt vesz az emberek örömében.

Talán már ez is furcsa számunkra, hiszen mi általában akkor hívjuk meg őt, amikor baj van, valami szomorúságunk, fájdalmunk van, csalódtunk, vagy éppen gyászt hordozunk. Amikor 2010-ben Angyalföldre kerültem a feleségemmel, az első istentiszteletek egyikén belépett egy fiatalasszony a templomba, nagyot sóhajtott, és azt mondta: „Hála Istennek, régen nem kellett idejönnöm.” Azt akarta ezzel mondani, hogy nem halt meg senki, nem volt semmi baj. Hiszen mi akkor megyünk csak Jézushoz (templomba), ha valami baj van. Jézus jelen van az emberek örömében, számára ez is fontos, azonban sokszor érzi úgy az ember – lelkészként is –, hogy mi azért vagyunk, hogy elrontsuk az emberek örömét. Telefonon kerestem valakit, aki beteg volt, a lányával tudtam beszélni. Mikor mondtam neki, hogy szívesen meglátogatnám, azt mondta: „Olyan rosszul még nincs a papa.” Hiszen akkor megyünk, ha már nagyon rosszul van.

Testvérek, valahogy ez jellemző ránk. Jézushoz nem kapcsolódik életünkben az öröm. Mi, lelkészek mintha azért volnánk, hogy elrontsuk az emberek örömét.

Három lányom van, akik megkértek arra, hogy ne éljek olyan illusztrációkkal, melyben ők szerepelnek, különösen ha felismerhetők, úgyhogy most nem mondhatom meg, hogy melyikről van szó. Úgy mondom, hogy „egyik lányom”, amikor olyan hároméves volt, az volt a szórakozása, hogy kiöntötte a gyümölcslevet a járólapra a konyhában, és nagyon tetszett neki, hogy a járólapok között, a fugában folyik a narancslé. Többször is elmondtuk neki a feleségemmel, hogy ne öntse ki, mert kárba vész, ragadni fog, ez nem jó. Egyik alkalommal bent voltunk a szobában, és hallottuk a jellegzetes toccsanást, ahogyan a gyümölcslé eléri a járólapot. Kinézünk, a lányunk ott van, fölnéz ránk, megrémül, és azt mondja: „Tudom, nem szabad, de olyan jó volt!”

Ekkor döbbentem rá, hogy valahogy így vagyunk mi is, ezt váltom ki az emberekből lelkészként is: hogy tudjuk, nem szabad, de olyan jó! És amiben öröm van, abban szerintünk nincs jelen Jézus. De Jézus jelen van az emberek örömében! Jelen van a menyegzőn mint vendég, de ezen a menyegzőn valami egészen kínos esemény történik.

A tényt Jézus anyja fogalmazza meg: „Nincs boruk.” Megjelenik a hiány, mely elront mindent, a nincs vagy a nincs elég, elfogyott. Nem jól mértük fel? Többen jöttek? Az most mindegy. Nincs. Ott van egy nagyon emberi elvárás Mária szavai mögött. Nagyon emberi elvárás – ez Jézus válaszából derül ki: „Vajon énrám tartozik ez vagy terád, asszony?” És talán úgy tűnik, hogy Jézus urunk bizony tiszteletlen az édesanyjával, pedig szó sincs erről. Hozzáteszi: „Nem jött még el az én órám.” Nagyon fontos ez a mondat a történet megértésének szempontjából, ugyanis a Jézus anyjának szavaiban megjelenő elvárás hamis elvárás. Ezt pedig úgy fogalmazhatjuk meg, hogy amikor baj van, amikor rosszul döntöttünk, és meg akarunk szabadulni a következményektől, akkor jöjjön Jézus az ő csodatevő hatalmával. Akkor jöjjön, és szabadítson meg minket a betegségtől, a szégyentől, a bűntől, a bűntudattól, a következményektől…

Sokszor hallottam már a következő mondatot különböző verziókban: „Nagy bajban voltam, imádkoztam is, kértem a Jóistent, de nem hallgatott meg, nagy humbug ez az egész.”

Tovább