Kötőszó

Vallásszociológiai adatokból kirajzolódó egyházkép, tudományos elemzésből megszülető önreflexió. Fábri György kötete nem kész válaszokat kínál, hanem megalapozott gondolkodásra hív a Magyarországi Evangélikus Egyház jelenéről és lehetőségeiről.

Szerző: Galambos Ádám | Fotó: Szabó Zoltán

Fábri György új kötetének dedikálásán a 97. Ünnepi könyvhéten, június 13-án a budapesti Vörösmarty téren 

Vallásszociológiai monográfiát ritkán vesz kézbe az ember azzal a várakozással, hogy a végére egy egyház közelmúltjáról, jelenéről és jövőjéről is új megértésre jut. Fábri György Szoros kapu – keskeny út című kötete azonban nem egyszerű kutatási beszámoló. Az elmúlt másfél évtized empirikus vizsgálatait rendezi egységbe, és ezzel a Magyarországi Evangélikus Egyház olyan átfogó vallásszociológiai látleletét adja, amely hazai viszonylatban hiánypótló vállalkozás.

A könyv legnagyobb erőssége éppen a szintézis. A népszámlálási adatok, a nemzetközi vallásszociológiai kutatások, a szerző saját felmérései, a gyülekezeti élet, az egyházi intézmények, a hit­meg­élés, a társadalmi percepció és a kommunikáció vizsgálata első pillantásra különálló témáknak tűnhetnek. Fábri György azonban nem egymás mellé helyezi ezeket, hanem összefüggő gondolati ívbe rendezi. Az egyes fejezetek önálló tanulmányként is megállják a helyüket, együtt olvasva azonban sokkal többet adnak: statisztikai adatokkal alátámasztott átfogó képet rajzolnak a magyarországi evangélikusság jelenéről.

A szerző módszertani fegyelme végig érzékelhető. Nem teológiai állításokat kíván szociológiai adatokkal bizonyítani, hanem azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a hit, az egyházi kötődés és az evangélikus identitás a mai magyar társadalomban, illetve annak különböző szintjein: az egyes régiókban, gyülekezetekben vagy éppen az oktatási intézmények világában. A kötet e kutatási eredmények segítségével nemcsak értelmezési keretet kínál, hanem önvizsgálatra is hív: alkalmat ad arra, hogy az olvasó újragondolja az evangélikus egyházról kialakított – olykor személyes tapasztalatokon, olykor általános vélekedéseken alapuló – képét.

A könyv egyik legérdekesebb rétegét az a megközelítés adja, hogy nemcsak az egyház önképét vizsgálja, hanem azt is, milyen kép él róla a társadalomban. Ez a kettős nézőpont segít elkerülni az önigazolás és az önostorozás csapdáit egyaránt. A kötet nem „sikertörténetet hirdet”, de nem is „válságnarratívát épít”. Tárgyszerűen elemzi azokat a folyamatokat, amelyek a reformáció második félezer évének kezdetén meghatározzák az evangélikus egyház kutatásokkal megragadható mozgásterét.

A munka szerkezete is figyelemre méltó. A leíró-elemző fejezeteket egy személyesebb hangvételű epilógus követi. A szerző itt nyíltan jelzi, hogy kilép a tudományos szerepből, és az addig feltárt kutatási eredményekre építve az egyház iránt érzett felelősségéből fakadó következtetéseit fogalmazza meg – immár az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karának habilitált egyetemi docenseként, a Társadalmi Kommunikációs Kutatócsoport vezetőjeként, ugyanakkor az Északi Evangélikus Egyházkerület felügyelőjeként is. A kutatóból megszólal az egyházi gondolkodó, aki a diagnózis után a lehetséges irányokat is felvázolja.

A kötet egyik fontos felismerése, hogy az egyház önismerete nem benyomásokból, nem elszigetelt helyi tapasztalatokból és nem pillanatnyi hangulatokból épül fel. Szükség van megbízható adatokra, hosszú távú tendenciákra és azok felelős értelmezésére. Fábri György könyve ezt a munkát végzi el nagy alapossággal. Nem végső válaszokat kíván adni, hanem közös gondolkodásra ösztönöz. Ebben rejlik a kötet valódi jelentősége. Nemcsak a vallásszociológia iránt érdeklődők számára kínál fontos olvasmányt, hanem mindazoknak, akik saját egyházukat szeretnék mélyebben megérteni, hogy felelősebben gondolkodhassanak a jövőjéről.