Kötőszó

Kádár János egy 1961 decemberében mondott beszédében így fogalmazott: „Rákosiék azt mondták régen: aki nincs velük, az ellenük van; ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. […] Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis, úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van…”

Szerző: Korányi András | Illusztráció: Pásztor Simon

Egy évvel később még konkrétabban szólt erről a Magyar Szocialista Munkáspárt nyolcadik kongresszusán: „Szeretnék néhány szót szólni egy elég nagy zajt okozott jelszóról. Arról a jelszóról van szó, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. […] ez a megállapítás természetesen nem tudományos tézis, hanem egyszerűen politikai megállapítás, ha úgy tetszik, agitációs jelszó, amely emberek viszonyára, nem pedig világnézetére vonatkozik. Az ideológiában ez a jelszó használhatatlan. Az ideológiában nem lehet válogatni ellenséges vagy nem élesen ellenséges között. Ellenséges minden elmélet, amely nem marxista–leninista, mert az ideológiákat nem lehet összekeverni, összebékíteni. Még egyszer ismétlem: az, hogy ki van velünk és ki ellenünk, nem az ideológiára vonatkozik, hanem az emberek viszonyára.”

Az idézet Kádár Jánostól származik, a „jelszó” azonban bibliai, sőt jézusi mondat…

Ezzel a mellbevágó gondolattal arra akarok rávilágítani, hogy a kortárs politikai közéletben mennyire jellemző jelenség a vallási – ezen belül pedig a teológiai, sőt bibliai – hivatkozások, konnotációk alkalmazása. Szándékosan nem a Horthy-korszak szövegeiből, de nem is a rendszerváltozás utáni korszak politikusaitól hoztam a példát, hanem a vallást ellenségként kezelő Kádár János retorikájából. Ez ugyanis visszatarthat minket attól a leegyszerűsítő kísértéstől, hogy ezt a jelenséget csak meghatározott vezéregyéniségeknek vagy politikai, ideológiai irányzatoknak tulajdonítsuk.

Az elmúlt években újra felvirágzott a „civil religion” és ezzel együtt a vallásos-szakrális politikai nyelvhasználat körüli vita, amelyet – ha elfogulatlanul igyekszünk számba venni – nem egyszerűsíthetünk le személyek vagy irányzatok közötti különbségekre, hanem a vallási fogalmak és jelentéstartalmak általános használatával állunk szemben a politikai közélet üzenőfalain.

Ezek az üzenetek – ha nem is nehézségek nélkül, de – kategorizálhatók a használat szándéka, a konnotáció mélysége felől nézve. A szavak, fogalmak, rituális fordulatok használata ugyanis lehet taktikai, kulturális és szakrális jellegű. A taktikai kategóriába sorolhatjuk azokat a megszólalásokat és megnyilvánulásokat, amelyek elsősorban a politikai direkt marketing céljait szolgálják „itt és most” egy konkrét helyzetben, például választói csoportok érzelmi, mozgósító megszólítását egy-egy kampányeseményen vagy sajtótémában.

A kulturális kategória már jóval mélyebb és tudatosabb szó- és fogalomhasználatot jelent: az egyéni vagy közösségi identitás részét képező vagy azt célzó, mélyebb kulturális rétegekhez akarja kötni a megszólaló az azt megerősítő vagy éppen felülíró – hogy ne mondjuk: akár kiforgató – mondanivalóját, üzenetét. Egyházi és hitéleti szempontból mindkettő érdekes és tanulságos jelenség, de számunkra a legfontosabb kategória mégis a szakrális üzenetek világa, amely az előbbieknél sokkal mélyebbre hatol: az önértelmezés, az önmagyarázat tartományába is.

Mivel e jelenséget sokféle, akár önmagát egymással szemben állóként definiáló ideológiai és politikai körben is tapasztaljuk, általános mögöttes okokat is kell keresnünk. Ha a hatalom megszerzésének és gyakorlásának legiti­má­ció­ján nem csupán annak szűken vett jogszerűségét értjük, hanem a cselekvőképességét is, megtaláltuk azt a pontot, ahol feltárul a szakrális legitimáció mögöttes motivációja is. Napjainkban a legitimáció általános bizonytalansága – és ebből következően túlzott bizonyítási kényszere – elválaszthatatlan a cselekvőképesség általános bizonytalanná válásától, elakadásaitól. Így válik érthetővé, hogy ezek az üzenetek nemcsak a vallási-biblikus fogalomtárban jártas emberek felé tett megnyerési kísérletek, kulturális közösségmegélést felhasználó, emberi viszonyokat konszolidáló megfogalmazások.

Bibliai igéink és fogalmaink politikai térben való felhasználásához ugyanis hozzá kell szoknunk, de nekünk világosan kell látnunk, hogy ez valójában a vallási tartalmak politikai konnotációját jelenti, s nem megfordítva: a politikailag kisajátított és áthangolt üzenetek bármiféle vallási, teológiai vagy hitéleti megszentelését.

A szerző a Déli Evangélikus Egyházkerület püspökhelyettese.