Kötőszó

Van egy kedvenc mémem, amely jól rávilágít egy jelenségre. A képen temetést látunk. A szertartást vezető ember megkérdezi a gyászolóktól, hogy valaki szeretne-e még szólni, mire valaki annyit mond: „Vegán vagyok!” Ez egy sztereotípiára épülő vicc, vagyis nyilván nem igaz minden vegánra, de valóban kialakult az a kép, hogy a vegánok szeretik hangoztatni: ők vegánok, sokszor abba az irányba terelik a beszélgetést, hogy ezt el is mondhassák a jelenlevőknek.

Szöveg és fotó: Balczó Mátyás

A vegánságot behelyettesíthetjük bármivel. Például a Csengetett, Mylord? című sorozatban, amikor a szereplők a bányászok sztrájkja idején szerzett élményeiket és álláspontjaikat osztják meg egymással, Mr. Teddy többször is elmondja, hogy ő egy buszt vezetett, s amikor azt tapasztalja, hogy erre senki nem kapja fel a fejét, akkor hozzáteszi, hogy „átkozottul veszélyes” volt.

Miért írok én most erről? – merülhet fel a kérdés teljesen jogosan. A következő a válaszom: nem szeretnék olyan lenni, mint a mémbeli vegán figura, sem olyan, mint a busz vezetését óriási érdemként beállító Teddy Meldrum. Nem szeretnék ön­fényező, magát másoknál – és a valós önmagamnál – többre tartó ember lenni. Lefordítva: nem szeretnék és nem is fogok minden alkalmat megragadni arra, hogy egy-egy beszélgetésben feltétlenül elmondhassam, én keresztény vagyok, de nem is tarthatom magamban mindazt, amire Krisztus által kényszerítve vagyok.

Krisztusban minden más, így a kényszerítés is: ez nem összetévesztendő a büntetőjogi kategóriaként ismert kényszerítéssel, amikor valaki egy másik embert fenyegetéssel, erőszakkal rávesz valami olyanra, amit ő egyébként egyáltalán nem akar megtenni. Ennek éppen az ellenkezője: kényszerítve érzem magam arra, hogy megosszam másokkal az örömhírt. Annak az örömnek a hírét, hogy Isten van. Az az Isten, aki kétezer évvel ezelőtt Jézus Krisztusban emberré lett értem, érted, értünk, hogy megújítsa szövetségét az emberrel: velem, veled, velünk.

Számomra ez nem egy szép történet, nem egy régi mese egy korabeli coachról, egy nagy hatású tanítóról, hanem a hitre jutásomban is megélt bizonyosság, amelyről tanúságot teszek. Például itt és így.

Az örömhír az, hogy Jézus Krisztus megtörte a halál erejét, él, és szólhatok hozzá. Szólok hozzá, és meghallgat. Szóltam hozzá korábban is, azaz mit szóltam, sírva könyörögtem hozzá, hogy mentse meg az életemet, amikor azt éreztem, hogy jó lenne egyszerűen csak megszűnni, mert akkor megszűnnének azok a gyötrődéseim is, amelyek a mélybe húztak, és ott tartottak. Könyörögtem neki, hogy erősítsen elvásott hitemben, és tegyen alkalmassá az életre s vele arra, hogy el tudjam mondani, mit jelent az Istennel közösségben élni.

De tényleg, mit jelent ez? Az ember megtér, és akkor onnantól minden szuper, nem érheti baj, örökké tartó fesztiválhangulatban, hibátlan életben létezik? Ó, nem, dehogy. Vannak mélypontok, vannak rossz napok, rossz időszakok, jöhetnek tragédiák, amelyeket nem értünk, amelyeket alig bírunk elfogadni, pláne feldolgozni – ezek ugyanúgy részei a hívő ember életének. Ami más, ami mégis reményt ad, az az, hogy tudja: életének hajója bár hánykolódhat a háborgó, félelmetes tengeren, az Isten által belé épített navigációs rendszer el tudja vezetni a védett öbölbe, a hullámokat kívül tartó kikötőbe. Ez a védett öböl maga a feltámadott Jézus Krisztus, aki a keresztfán vállalt halálával a mi életünket is megmentette.