Kötőszó

A lány a buszmegállóban ült. Tudta, hogy ilyenkor sokat kell várni, viszonylag későn végzett, de ez most nem zavarta. Örült, hogy újra tud önállóan közlekedni. Az ölében tartott egy Braille-írásos könyvet. Nagy és nehéz volt, mégis boldoggá tette. Ismét képes olvasni....

Szerző: Füller Tímea | Fotó: Magnific.com

Végigfuttatta az ujjait egy soron. „Annak szól ez a vágyakozás, kit érzünk a sötétben, de nem látunk a napfénynél” – tapogatta ki a Tagore-verssort. Igen, a napfény. Az vele maradt. Érzi az arcán, a bőrén. A színek elvesztek, azokat már sohase fogja látni. Érzékelte, mikor van világos, mikor sötét. Ám rengeteg minden eltűnt az életéből.

Amikor elkezdett romlani a szeme, megijedt, mert nem akart szemüveges lenni. Volt a barátnői között, aki divatból hordta, de őt mindig taszította az arcot takaró eszköz. Zavarónak, idegesítőnek találta. Amikor kacagva kipróbáltatták vele, viszolyogva tette le. Inkább ne.

Aztán már azért sírt, hogy legalább szemüveggel látna még. De akkor már nem volt senki, aki biztatta volna. „Sajnos ez a betegség teljes látásvesztéssel jár” – mondta az orvos. Anya megszorította a kezét, és magához húzta. Nem hallott semmit, de a testén érezte, ahogy rázkódik a zokogástól.

A vakok intézetében aztán újra felépült a lelke. Itt mindenkinek komoly látássérülése volt, de alig akadt olyan, aki ne lett volna derűs és vagány. A többség már évek óta oda járt. Hamar lettek barátai, beilleszkedett. Először hétköznapi dolgok elvégzésére tanították. Döbbenetes volt, hogy a születésüktől vakok nem ismerték meg az egész kenyeret. Ő legalább arról tudta, hogy micsoda.

A felöltözés, a mosdóhasználat, a közlekedés, a vásárlás most mind új kihívást jelentett, de nagyon jó segítőket kapott. Az okosóra megmondta, milyen pénzt adtak a kezébe. A program felolvasott számára bármilyen levelet vagy dokumentumot. Írni már nehezebb volt. Olyan bizonytalan az ember, ha nem tudja érzékelni a keretet, amelybe ír. Az olvasást pedig teljesen elölről kellett kezdenie. A Braille-írás hat pontot használ a betűk jelölésére. Olyan, mint egy-egy dominó, csak éppen kipúposodó pontocskákkal. Különös a tapintásuk az ilyen írású könyveknek.

Mindig fontos volt számára az olvasás. Szerette a történeteket, kalandozott a fantáziája. Ezt nem tudta visszaadni egyetlen hangoskönyv sem. Az egy másik élmény. Nem rossz, de nem pótolja az igazi könyveket. Lassan haladt az olvasással. Néha sírva csapta le a könyvet. Ilyenkor nem is igazán a betűkre, sokkal inkább a saját magatehetetlenségére volt dühös. Hogy nem tudja beállítani az ébresztőt, hogy mindenhová kísérni kell. Hogy nem képes elkészíteni a reggelijét, segítségre szorul az öltözködésben, nem látja, milyen az időjárás, és nem ülhet még biciklire se, nemhogy motorra.

Azelőtt szeretett száguldozni. Kirándult, hegyet mászott, evezett. Voltak tervei, céljai. Nagy, komoly céljai. Most ezek mind földközeli apróságokká váltak. És még így is olyan nehezen haladt. Úgy érezte magát, mint akinek súlyokat kötöztek a lábaira, kezeire. Ugyanakkor muszáj volt rátalálnia az örömre az apró sikerekben is. Hiszen ezek voltak az élet folytatásához szükséges lépések. Újra egyedül enni. Egyedül közlekedni. És igen: olvasni. Ezt a könyvet ma már úgy hozta el, hogy talán valóban élvezheti az olvasását.

Most ott ült hát a buszmegállóban, ölében a Tagore-kötettel. Ujjaival lassan végigsimított a következő soron. Arcát a napba tartotta, és örült a simogató sugaraknak.

– De jó magának! – hallotta a közelben egy idős asszony hangját.

Nem gondolta, hogy hozzá szól. De a nő megismételte, most már a karjához is érve:

– Mondom, de jó magának, kis hölgy. Elnézem itt, hogy olvassa azt a könyvet, és ilyen messziről elég odanéznie rá. Így is látja rendesen. Nekem már olyan rossz a szemem, hogy csak baggatni tudom a betűket. Higgye el, nem is tudják az ilyen fiatalok, milyen nehéz öregnek lenni.

– De hát én… – kezdte volna a mondatot a lány, de az asszony nem engedte szóhoz jutni.

– Tudom, maguknak meg más nehéz. Az iskola, a tanulás, a bejárás. De fogalmuk sincs róla, micsoda sorsok vannak. Nekem is itt van ez a két nagy táska. Magam cipelem, nincs, aki segítsen. A fiam kinn él Amerikában, tudja. A férjem meg beteg. És mindig rohanni kell, hogy ne legyen egyedül sokáig. Mindegy is, hogy nem látok már jól. Úgyse lenne időm így elüldögélni, mint magának, hogy élvezzem a napsütést, meg olvasgassak.

– Énnekem se… – vágott bele újra a lány, ismét reménytelenül.

– Ó, hát figyelem egy pár perce. Olyan elégedetten olvasgatni meg pihenni, mint magának, nekem nemigen lesz lehetőségem egyhamar, az biztos. Na, jön a busz. Viszontlátásra.

A lány felnevetett, aztán csak kacagott, kacagott, míg ki nem csordultak a könnyei.