Kötőszó

Június harmadik vasárnapján ünnepeljük az apákat – mármint akik tudjuk, hogy az anyák mellett az apáknak is van napjuk. Pár éve történt először, hogy a fiaim felhívtak ezen a napon; nagyon meghatott. Tény, hogy lassabban szivárog be a közgondolkodásba ennek az ünnepnek a tudata, mint a régóta biztos lábakon álló anyák napjáé.
Apám már régóta nem él, de én magam apa vagyok. Részese vagyok egy folyamatnak, és nem könnyű a részesének lenni. Gyanítom, hogy régen sem volt az.

Szerző: Hegedűs Attila | Illusztráció: Magnific.com

Fényesek az ősök?

„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – kiált föl Vörösmarty a Zalán futásában. Benne van ebben a felkiáltásban, hogy a régmúlt egyben dicső is volt, apáink (sőt atyáink) jobbak voltak nálunk. Irodalmunkat, egész kultúránkat átjárja a dicső múlt utáni vágyakozás. Valahogy természetes volt, hogy az elődök, apáink egyben példaképek is, ők a mérték­egység, amelyhez képest mi csak kicsik lehetünk. És csak apránként mertük magunktól megkérdezni: biztos, hogy tökéletes ez a szereposztás?

Mikor is íródott az idézett verssor? Hát a reformkorban, amelyet ma a magyar kultúra egyik aranykorának tartunk. És mikor volt az a „régi dicsőség”, amelyről beszél? Például a török hódoltság és a végvári harcok idején. Amikor a protestáns prédikátorok éppen arról keseregtek, hogy azért van rajtunk a török, mert elhagytuk a régiek tiszta hitét…

Meddig kell visszamenni az időben, hogy megtaláljuk azokat a valóban igazi, tökéletes ősöket, akikhez igazodni lehet? Mikor éltek azok a bizonyos csodálatos ősatyák? Sok évszázados hagyományaink épülnek a múlt és az ősök fényességének tudatára.

Kicsit én is ebben nőttem föl. Apai nagyapám – akit én nagyon aranyos, szeretetteli öreg bácsinak ismertem meg – apám szemében szent volt. Egyszer nagynéném elárulta, hogy nagyapám fiatalon azért egy laza, jópofa pestszentimrei srác volt. Nekem nagyon imponált ez a kép! Megpróbáltam annyira szeretett nagyapámat vagány srácként elképzelni; jó poén volt. Mégis, amikor apám megtudta, mit mondott nekem a nővére, kiakadt: hogyan gyalázhatja meg így édesapjuk emlékét?! Apám számára az „édesapa” kifejezés a tökéletességet jelentette – és nagyon nehezen viselte, ha mi, a gyermekei észrevettük a hibákat a képen. Márpedig egy kamasz észreveszi, maximum nem meri kimondani.

Egyébként nemrég kezembe került egy levél, amelyet ez a velejéig jószívű nagyapám az ötvenes években írt apámnak, aki Pestre kerülvén bő egy hónapig nem adott hírt magáról. Első olvasásra egy aggódó levél, de mai szemmel nézve teli van fölényes kioktatással, megalázással. Nekem nehéz volt összeraknom, hogy ezt ugyanaz a jószívű bácsika írta – igaz, pár évtizeddel korábban –, akit én ismertem.

Amit én észrevettem, az apámnak valószínűleg soha nem esett le. Sőt talán nagyapám maga sem értette, hogy egy ilyen földbe döngölő levél mit is jelent valójában. Ő komolyan hitte, hogy egy apának fel kell vállalnia a fennkölt és sérthetetlen bírói szerepet. Csak az én hátam borsózott ezt olvasván. Meg a fiaimé…

Hozott anyagból

Néha ez a tökéletes kép töredezni látszik. És talán szét is hullik darabokra. Valahogy mintha ennek a korát élnénk. Az elmúlt években lett divatossá a transzgenerációs trauma kifejezés. Eszerint lelki görcseink, problémáink nagy része örökölt, vagyis a régiektől kapott görcsöket, félelmeket éljük újra; azért reagálunk így – olykor rosszul – helyzetekre, mert ezeket a megoldási módokat kaptuk szüleinktől, nagyszüleinktől, dédszüleinktől… Fontos ezeket felismerni.

Érdekes látni ezt a sort. Látok egy nemzedéket, amelyik nem veszi észre, amelyik természetesnek éli meg mindazt, ami történt, a gyomorgörcsös helyzeteket, a rossz szülői mintát is. Édesapa, édesanya akkor is tökéletes, ha bánt, ha megaláz; ami csúf, arról nem beszélünk, úgy teszünk, mintha nem is lenne. Ha észrevennénk, ne adj’ isten, megfogalmaznánk, minden összedőlne. Aztán jön a következő nemzedék, amely ezt a rosszat megérzi és kimondja.

Felszabadító lehet ez a pillanat! Kimondjuk, s így apám, nagyapám nem elviselhetetlen erkölcsi súly többé. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy aki eljut idáig, annak a viszonyulása gyakran az előző ellentétébe fordul: apját, nagyapját már nem rózsaszín, hanem fekete szemüvegen keresztül látja. Minden rossz, amit kaptunk! Van, aki egyenesen megtagadja őseit; mintha ezzel nem maradna meg a tény, hogy tőlük származunk.

Ráadásul épp azért, mert „divat” is lett ezzel foglalkozni, páran minden bajuknak, problémájuknak az okát ebben a kapott örökségben látják. Messzire vezetne ezt végiggondolni, de bennem azért ott ágaskodik a gondolat: a gyermekkoromért nem vagyok felelős, de azért igen, hogy a felnőttkoromat hogyan építem föl annak a tudatában, hogy ilyen hozott anyagból dolgozunk.

Van, aki kísér!

Atyáinkat mindig mindenben erkölcsi tökéletességnek látni az egyik oldalon, és gonosznak, bűnösnek látni a másik oldalon – e két véglet között ingázunk. És itt fognak ingázni gyermekeink is, ha felnőttek lesznek. Melyik a jobb? A múlt, az őseink idealizálása? Vagy éppen a múlt feketére festése, minden bajunk, problémánk miatt a régieknek való szemrehányás? Tényleg csak ez a két út létezik?

Mindenesetre nem egyszerű fiúnak és apának lenni. Ha magam elé képzelem, apám egy szikla, egy hegy, amelyet meg kellett mászni. Feladat, amelyet meg kell oldani, harc, amelyet végig kell harcolni.

Nekem mázlim van, bár szívesebben hívom kegyelemnek. Sikerült végigmennem az úton: félve tisztelt apám egyenrangú embertársammá vált az évtizedek alatt. Mondhatni: megmásztam a magam hegyét. Nem mindenki megy végig ezen az úton, és én is csodának élem meg, hogy a kamaszkor és az ifjú felnőttkor harcai után eljutottunk odáig, hogy végül apámmal úgy néztünk egymásra: jó mulatság, férfimunka volt. Végigcsináltuk.

Ha egyszer sok időm lesz, és megírom az életrajzomat, az első fejezet apámról kell, hogy szóljon. Enélkül az összes többi is érthetetlen. Van, amikor azonosulok vele, van, amikor tudatosan máshogy döntök, élek, mint ő. A lényeg az, hogy akaratlanul is ő a koordináta-rendszer, amelyhez mérve élem meg az életemet. És rossz lenne, ha nem lett volna része az életemnek. Kell az apa. Úgyhogy, kedves apák, társaim a harcban: higgyétek el, fontosak vagytok!

Mit kezdjek őseim erényével és gyöngeségeivel? És mit fognak kezdeni utódaim az enyéimmel? Ha innen nézem, meghökkentő az Ószövetség világa. A zsidóság is ismeri és tiszteli ősatyáit: Ábrahámot, Izsákot, Jákóbot és tizenkét fiát, köztük Józsefet. Mégis, az Ószövetség probléma nélkül beszél emberi gyengeségeikről. Ábrahám gyáva megmondani, hogy Sára a felesége, így az asszony majdnem a fáraó háremébe kerül; Jákób pofátlanul átvágta apját és testvérét – később pedig apósát is –, ha arra volt szükség; József a története elején egy felfuvalkodott ficsúr. És a Biblia nem szégyelli őket, a zsidóság is tudomásul veszi: őseinkben ezek a hibák is ott voltak. Nem ez a fontos, hanem a Mindenható, aki elkíséri őket, és minket is.

Talán nekünk is lehet ez a cél: ne mi, apák legyünk a fontosak, hanem az az erő, amellyel végigharcoljuk az életet, és az az Isten, akinek az erejével végigharcoltuk. Jó felülről ránézni az egészre…

Azért be kell vallanom, mostanában már kevesebbet tűnődöm apámon. Nem felmenőim, hanem leszármazottaim töltik ki a gondolataimat. Nem az, hogy én mit kaptam, hanem hogy mit adok tovább. Fiaim vannak, és sokat foglalkoztat a kérdés: mit mondanak rólam felnőtt fejjel? Milyen apjuk vagyok? Nem akarok betonfal lenni számukra, amelybe ütközve jóvátehetetlenül sérül a koponyájuk. De nem akarok tócsa sem lenni, amelyen lazán át lehet lépni.