Kötőszó

Mi a jó a fociban? – kérdezik azok, akiket egyáltalán nem érdekel ez a sportág, és a kérdésben ilyenkor nem feltétlenül válaszra is igényt tartó, őszinte érdeklődés bújik meg, hanem inkább kérdés formájában tálalt vélemény. Az egyik legsarkítottabb, lefitymáló megállapítás pedig nagyjából úgy szól, hogy „felfoghatatlan, mit élveznek azon tömegek, hogy huszonkét hülye kerget egy labdát a pályán”

Szerző: Balczó Mátyás | Illusztráció: Getty Images

Az, hogy valamit nem értünk, valamit nem szeretünk, nem érdeklődünk iránta, nem jelenti azt, hogy az a valami hülyeség lenne. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki egy étel, például a tökfőzelék vagy a pacal láttán-hallatán azt mondja, pfuj – és akár még valamilyen jelzővel is megtoldja a zsigeri ellenérzését. Van ilyen, te nem szereted a pacalt, én meg még sok-sok ember igen. Te nem szereted a focit, én pedig sok száz millió emberrel együtt igen. Utóbbira lehet hozni konkrét számot, ugyanis az előző labdarúgó-világbajnokság döntőjét mintegy másfél milliárd ember kísérte figyelemmel élőben a tévék előtt.

Mondhatjuk, hogy ennyi ember nem tévedhet, és mondom is. Sőt még azt is szívesen kifejtem, hogy szerintem mi a jó a fociban, és mi lehet az oka annak, hogy ez a világ legnépszerűbb sportja. Tudniillik a lehető legminimálisabb eszközigény mellett bárki bárhol szinte bármivel játszhatja. Ha egy parkban egymással szemben leteszünk két-két követ (ha az nincs, akkor két-két összegyűrt pulóvert vagy bármilyen két tárgyat), és valami gömbölyded tárgyat – optimális esetben labdát – megpróbálunk bejuttatni az ellenfél hevenyészett kapujába, az már foci – kész, ennyi. Nem kell hozzá medence, sem palánk gyűrűvel, sem jégfelület, háló vagy bármilyen eszköz, tényleg szinte semmi.

Ennél az egyszerűségénél, a bárhol bármikor játszhatóságából fakadóan az egész világon elterjedt. De talán azért is, mert a labdás csapatsportok közül a fociban élhetjük át leggyakrabban a Dávid és Góliát effektust. Itt a hatalmas képesség- és adottságbeli különbségek nagyobb eséllyel tüntethetők el, mint például a kosárlabdában, a jégkorongban vagy éppen a vízilabdában. Pontos statisztikám nincsen erről, de nagyjából úgy néz ki, hogy ha labdarúgásban Dávid tízből egyszer legyőzi Góliátot (vagy nem kap ki tőle), akkor az imént említett sportágakban húszból-harmincból egyszer. Lelkes amatőrként, kispályás bajnokságokban és kupákban kapusként magam is átélhettem, hogy a sokkal jobb ellenfelet le tudtuk győzni – én mindent kivédtem, a csatáraink a kevés helyzetünket gólra váltották, és még szerencsénk is volt. Ilyen a foci!

A 2026-os labdarúgó-világbajnokságon is születtek már meglepetések. Számomra a torna eddigi legemlékezetesebb ilyen eredménye a Zöld-foki Köztársaság hősies pontszerzése (amelyet tekinthetünk győzelemmel felérő döntetlennek) volt a végső győzelemre is esélyes Spanyolország ellen. Csodálatra méltó volt, ahogyan az alig félmilliós lakosú kis afrikai ország csapatának kapusa egyszerűen képtelen volt gólt kapni. Persze, tudom, ez csapatsport, a jó eredményben mindenki benne van, de egykori kapusként hadd legyek annyira elfogult az azóta hirtelen nagy népszerűségre szert tett (képünkön látható) Vozinhával, hogy jelentős részben neki tulajdonítsam a sikert. Ami nemcsak azt támasztja alá, hogy a fociban minden más labdás csapatsportnál gyakrabban történhet ilyen, de egyúttal arra is ráirányítja a figyelmünket, hogy olyan sok változó, ismeretlen tényező van a világunkban (és így a labdarúgásban is), hogy felesleges magunkat azzal az illúzióval fárasztani, hogy egyszer majd mindent tudni fogunk, hogy majd minden kiszámítható, megjósolható lesz, akár mesterségesintelligencia-alapú modellek segítségével.

Talán ellentmondásosan hangzik, de szerintem jó tudni, hogy nem tudhatunk mindent.