Kötőszó

Vannak ilyen szemek, amelyekbe nem tud az ember nem belenézni. Vonzzák a tekintetet, mert valami parázs izzik bennük. Feketék, mint egy távoli csillag, vagy olyan kékek, mint amilyennek az égboltot festettük kiskorunkban. Aranyló barnák, szélükön sárga fényecskével, vagy olyan zöldek, mint a tiszta tavak tükre. Hát ilyen különleges szeme volt Búzás Jánosnak is, azt hiszem.

Szerző: Füller Tímea | Képünk illusztráció | Fotó: Unsplash

Bár az is igaz, hogy éppen kimondhatatlanul boldog voltam azon a napon. Egészségben világra jött egy régen vágyva vágyott, sokat hívogatott baba, akiért hosszú időn át imádkoztunk. Az ember ilyenkor különösen is megéli az élet ajándék voltát. Valószínűleg igazat mondott Búzás János – akkor még nem tudtam, hogy így hívják –, amikor megszólított:
– Maga ragyog, és ez gyönyörű! Mindig így ragyog?
A szemébe nevettem, és megsimogattam a karját, elismerve, hogy rajtakapott.

Az utcán az emberek legtöbbször fegyelmezetten viselkednek, és én most nem tartottam magamba zárva azt, ami bennem zajlott. Önkéntelen volt a mozdulatom: ember-ember találkozást feltételező, ahol a mosolyt mosoly tükrözi vissza. De Búzás János kék szeme nem tükrözött. Ehelyett egész váratlanul eltorzult az arca, és mélyből jövő zokogás szakadt fel belőle.

Rémület futott át rajtam. Mi lelhette? A szemem előtt csuklott össze, mint egy rongybaba. A padra roskadt, és rázta a vállát a sírás. Mellé ültem, simogattam a hátát. És ekkor váratlanul megcsapott a szaga. Az a kesernyés, torokfacsaró. Az ápolatlan test kipállása. Búzás János hajléktalan volt. Elhasznált, félre­dobott, senkinek se kellő élet. Látszott a ruháin, a szatyrain, a haján, a kezének bőrén. Az arcát akkor nem láthattam, mert eltakarta, de valószínűleg azon is.

Első pillantásra én csak a szemeket nézem. Van, aki a szájat, a kezet, a cipőt vagy az összképet nézi. Talán ebben is sokfélék vagyunk.

Most, hogy már tudtam, milyen piszkos ez a ruha, és milyen régóta viselheti a gazdája, más érzés volt hozzáérni. Komolyan koncentrálnom kellett az emberre. Nem a mosdatlan, ki tudja, honnan jött ismeretlen, hanem a megtört és éppen síró ember hátát tudtam megsimogatni.

Percek teltek el ebben a meg-megcsukló zokogásban, míg végre meg tudott annyira nyugodni, hogy rám nézzen.
– Bocsásson meg, valószínűleg jól belerondítottam a maga boldog napjába – mondta. – De még vannak pillanatok, amikor elfeledkezem arról, hogy kivé lettem, és ilyenkor megszólítok valakit. Nem tilos, bár valószínűleg nem is illik. Általában nem felelnek. Aki mégis, az bántóan. Maga meg… megérintett. Fél éve nem ért hozzám senki. Én nem tudtam, hogy így kiüt ez. De nem akarom feltartani.
Nem tudtam, mit mondhatnék. Csakugyan indulnom is kellett volna. Zavartan keresgéltem a pénztárcámban, hogy elbúcsúzzak tőle pár forinttal. Megfogta a karom.
– Ne, kérem, ne adjon semmit! Ha lehet, inkább máshogy fejezzük be ezt a találkozást.
Kérdőn néztem rá.
– Mutatkozzunk be!
– Jó – mosolyodtam el újra. – Előbb én nyújtom a kezem, mert én vagyok a nő – magyaráztam, és megmondtam a nevem.
– Örülök, hogy megismerhettem – szólt választékosan, kicsit meg is hajolva –, Búzás János vagyok, szolgálatára.
– Búzás János? – nevettem el magam, mert épp a búzavirágkék szeme miatt figyeltem fel rá.
– Hát igen – jött zavarba –, jó nagy parasztok lehettek az őseim.
– Nem – csóváltam a fejem –, inkább azt hiszem, pont ilyen búzavirágszeműek!
– Gondolja?
– Naná! Biztos vagyok benne!
– Hát, köszönöm. És akkor minden jót. Örültem a találkozásnak. És viszontlátásra!
– Viszontlátásra! – intek. – Ha lehet, valami jobb helyen.
– Ha maga mondja… Talán még lehet…