Kötőszó

Színházban voltam. Semmi különös, igazi évadzáró habos-babos, zenés-táncos darabot láttam, a barokk vígjátékokra emlékeztetett: összekuszált szálak, elveszett és meglelt testvérek, elszakadt és újra egymásra találó szerelmesek; félreértések sora, hogy aztán a végén mindenki boldog és persze fülig szerelmes legyen. Ehhez jó poénok, sikamlós párbeszédek, vérpezsdítő olasz muzsika, szép táncosok és mediterrán hangulat. Igazi, egyszer nézhető és élvezhető szórakozás.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash

Nem is érdemelne különösebb figyelmet, de mivel nem volt túl bonyolult darab, volt időm rá, hogy elkalandozzon az agyam. A múlt század hatvanas-hetvenes éveinek – idealizált – világában játszódik az előadás. Megpróbáltam eljátszani a gondolattal: vajon 2026-ba áthelyezve is működne? És az a csúfondáros gondolatom támadt, hogy ez ma nem működne.

Egyszerűbb, de unalmasabb

Semmi nagy dologra ne gondoljatok. Nem a világ vagy az erkölcsök változtak. A történet egyik fő szála, hogy valaki eltűnt a másik szeme elől: a szerelmes fiú elment, és csak jókora késéssel került elő, így a szerelme kétségbeesésében elutazott, a visszaérkezett fiúnak meg azt hazudták, hogy a lány meghalt – ő ettől összetört, és csak sok keserű évvel később előttünk, a színpadon találtak újra egymásra. A leány felteszi a kérdést: „Miért hitted el, hogy meghaltam, miért nem kerestél meg?” Mire a fiú: „Hogyan tudtalak volna megkeresni?”

Ha ma lennék kamasz, a kérdésre gyors lenne a válasz: „Hát ott a net, a Face­book, az Insta, a Whats­App, az sms, na, ne már, hogy fél pillanat alatt nem lehetett volna kideríteni, hol van!” Csak hát ötven-hatvan évvel ezelőtt ilyenek nem voltak.

Mi lett volna, ha mindkettőjük zsebében ott lett volna a mobil? Nem egyévnyi késés után, hanem tíz percen belül ment volna az üzenet a lánytól az ifjúnak: „Hol vagy?” A srác válaszol: „Bocs, mindjárt megyek, valami közbejött, cseteljünk.” Nincs félreértés, nincs a kétely kínja, nincs évekig tartó gyötrődés – de nincs csodás egymásra találás, és nincs színdarab sem. Minden egyszerűbb lett volna! És unalmasabb.

Ezeket a színdarabokat, vígjátékokat épp az mozgatta, hogy a szereplők sok mindent nem tudnak, teli vannak félreértésekkel. És ha végiggondoljuk, ez a tudatlanság, a tény, hogy sok mindenről nincs információnk: igazából ez az élmény volt az, amire kultúránk nagy része ráépült. Gondold végig: Júliának sem volt mobilja, nem tudott sms-t küldeni Rómeónak, hogy csak tetszhalott; a szerzetes meg peches volt, nem érte el az ifjút, és így született az európai drámairodalom egyik legszebb színpadi műve; mindenki lélegzet-visszafojtva várja, vajon sikerül-e a szerelmeseknek megszökni.

Csak éppen…

Amikor a fiammal erről beszélgettem, ő azt mondta, hogy ha például a görög katonáknak lett volna mobiljuk, valakinek csak feltűnt volna, hogy a falóban feltűnően sok a jel, és a trójaiak nyernek… Hát, mondjuk, én nem pont erre gondoltam, de jogos.

Isten őrizzen attól, hogy visszasírjam a régi szép időt, amikor nem volt net, nem volt mobil, amikor annyit tudtunk a világról, amennyit a szűk környezetünk megengedett. Most is itt ülök egy laptop előtt, a háttérben zene szól, időnként ránézek a hírekre. Álszent dolog lenne sopánkodni, hogy mennyivel jobb volt az a világ, amikor mindez nem volt. Csak éppen…

Fura gondolatom van: nem lehet, hogy a tudatlanságom, az, amit nem tudok, amihez nincs hozzáférésem, az is hozzátesz valamit az életemhez, nem csak az, amit tudok? Az, hogy néha ki vagyok szolgáltatva az ismeretlennek, hogy nem tudok és nem irányítok mindent, nem mindig átok, néha gazdagít.

Elpazaroltam?

Egy réges-régi napomat szeretném elmesélni. Még kisgyerek voltam, és egy barátom jött látogatóba Békés megyéből Veszprémbe. Nagyon vártam, de nem tudtam, pontosan melyik vonattal érkezik. Én pedig tíz-egynéhány évesen reggeltől estig a vasútállomáson dekkoltam, vártam a következő vonatot, hiába – egész estig, amikor megláttam: az utolsó vonatról végre lemászott. Egy egész napot elpazaroltam, mert nem volt mobilom, hogy megkérdezzem, mikor érkezik.

Már csak az a kérdés: tényleg elpazaroltam-e azt a napot? Vagy éppen megtanultam sok mindent? Nem csak a dunántúli tájszólást, ahogy a pályaudvari hangszóróban félóránként hallgattam: „Vászp­rém, Vászp­rém állomás!” De láttam furcsa embereket, megtanultam elviselni az unalmat, a reménység és a csüggedés hullámvasútját, megtanultam igazából várni, és ezáltal lett teljes az örömöm, amikor megjött a régi barátom. Könyvet ­lehetne írni arról az izgalmas napról – de nem lehetne megírni, ha tudtam volna, hogy elég este kimenni a pályaudvarra.

Egy írótól olvastam, hogy régebben egy vasárnapi ebéd után a felnőttek milyen jókat tudtak vitatkozni arról, hogy ki volt, mondjuk, Gina Lollobrigida szerelme a hatvanas években. Nem mintha fontos lenne, de miközben ezen vitáztak, előjöttek régi emlékek, történetek, és észrevétlenül erősödött a barátságuk. Milyen jó, hogy nem volt a zsebükben a mobil, amelyet elő lehet kapni, a Wikipédián egy pillanat alatt utánanézni a dolgoknak! Ez egyből megölte volna a beszélgetést.

Nem tudásunknak, ügyetlenségeinknek, hiányosságainknak fontos szerepe van az életünkben. Lehet, hogy éppen ezek teszik teljessé, méllyé életünket. Pál apostol egyenesen így fogalmaz: Isten ereje „az erőtlenségben lesz teljessé”. (2Kor 12,9)

Igaz ez nemcsak arra, amit nem ismerünk, hanem arra is, amit nem tudunk megtenni. Képtelen vagyok mindig jó, tiszta kezű és lelkű ember lenni. De ez nem azt jelenti, hogy az életem jelentéktelenebb; főleg nem azt, hogy Isten szemében lenne az. Szabó Lőrinc egyenesen azt írja: „…piszkosságaimból tanultam / másoknak megbocsátani.” (Piszkosságok) Bűneim segítenek irgalmassá válni. Hiányaim adják meg az Istennel való találkozás igazi drámáját, hadd mondjam így: szépségét.

Ha tudomásul vesszük, hogy nem tudunk mindent, ha átéljük hiányainkat, Isten gazdagabb élettel ajándékoz meg bennünket. Nemcsak egy vígjátékban, hanem egész életünkben.