Kötőszó

Vannak bűnök, amelyeket megbocsáthatatlannak élünk meg. Talán azok is. A kérdés, hogy mi van helyette. Az állandó áldozatélmény? És hol van az a pont, amikor az áldozatlét már pózzá merevül? – teszi fel a kérdést publicisztikájában Hegedűs Attila.

Szerző: Hegedűs Attila | Illusztráció: Freepik.com

Ismeritek Dolák-Saly Róbert Vasmacsó című dalát? Mindenképp hallgassátok meg! Nemcsak azért, mert hatalmas Tankcsapda-paródia, hanem mert az üzenete is zseniális, ha lehántjuk róla a paródiaálcát.  

Az énekes felemlegeti az összes gyerekkori sérülését: amikor az oviban Magdi néni kigúnyolta, hogy túl nagy a feje; amikor az osztálytársa elvette a szagos radírját; amikor csinos osztálytársnője kinevette. De ő most már felnőtt, erős, most aztán oda tud csapni, meg tudja bosszulni a gyerekkori sérelmeket, mert már ő a vasmacsó, aki mindenkinél erősebb, az emberen túli hős, aki bármit megtehet – például lecsaphatja még Magdi óvó nénit is. A régmúlt megalázásai megteremtik az alapot ahhoz, hogy most gonosz lehessen. Kicsinyes, nevetséges játszma.

Akit megaláztak, lehet gonosz?

Ha a dal vicces is, a mondanivaló nem az. Poénosan, de azt írja le, amit többször tapasztalunk, de nem merünk nevén nevezni. Amikor valaki abban talál indokot saját gonoszságára, hogy őt megalázták, s így joga van bosszút állni.

A Bibliában is van egy ilyen, nem túl jól ismert történet (1Móz 34). Történt, hogy Jákób egyetlen leányát, Dinát megerőszakolták, és a fivérei ezért bosszúra szomjaztak. (Annak a kornak számomra már elfogadhatatlan sajátossága, hogy a történet nem azt a szörnyűséget emeli ki, amelyet Dina élt át az erőszak során, hanem azt a méltánytalanságot, amelyet a közösség szenvedett el. De ennek a kifejtése most messzire vezetne…)

Sikem, Hamór király fia, aki a tettet elkövette, megpróbálta elrendezni a dolgot: bocsánatot kért, felajánlotta, hogy elveszi az azóta megszeretett leányt (a történetnek ezt a pontját bár az eszemmel értem, de azért nagyon is kérdőjeles számomra), népe is teljesen meghajolt Izráel akarata előtt. Még azt is megtették, hogy a nép összes férfiembere alávetette magát a körülmetélkedés fájdalmas és megalázó tortúrájának, hogy Izráel népe be- és elfogadja őket. Minden szempontból megalázkodtak, így szerettek volna békességet.

Ennek ellenére Izráel (eredetileg Jákób) fiai, Dina fivérei rátámadtak a műtét miatt legyengült férfiakra, és lekaszabolták őket. Amikor pedig Jákób apaként kétségbeesetten kérdezte: miért tettétek?, a válasz ez volt: de hát megerőszakolták a húgunkat!

Amikor a kínzott lesz a kínzó

Vagyis Sikem népe csinálhatott utólag bármit, megalázhatta magát, tehetett gesztusokat, teljesíthette Jákób gyermekeinek minden feltételét, ők mégis úgy viselkedtek, mintha még mindig ők és csakis ők lennének a megalázott fél, emiatt aztán bármit megtehetnek a másikkal.

Tény, hogy az erőszak, ami történt, szörnyű. Amire jó most figyelni, az az a hazugság, amely a bántást végtelen nagyságúnak látja, és emiatt jogosnak tart bármilyen iszonyú bosszút, megtorlást.

A tudat, hogy őket megbántották, megalázták, kegyetlenné tette őket. A megalázott válik megalázóvá, a kínzott kínzóvá – és észre sem veszi. És ez nagyon veszélyes terep. Mert ha hasonló helyzetben valaki szóvá teszi, hogy baj van, könnyen megkaphatja, mint ahogyan Jákób is megkapta fiaitól: de hát mi vagyunk a megalázottak! Csak nem akarsz a másik oldalára, a bántalmazó oldalára állni?

Nehéz erre mit felelni. Egyáltalán nem hiszem, hogy fel kellene menteni a bűnösöket, vagy bagatellizálni kellene azt, amit elkövettek. De áldozatnak lenni nagyon veszélyes. Épp azért, mert igazságtalanság ért minket, könnyen hihetjük azt, hogy ha a másik a vétkes fél, akkor mi vagyunk a vétlenek. Áldozatnak lenni paradox módon nagy kísértés: jó benne maradni a tudatban, hogy mi vagyunk azok, akiket sajnálni kell, akikkel elnéző módon kell bánni.

Kosztolányi Dezső egyik novellája (Appendicitis) egy átlagos emberről szól, aki életében egyetlenegyszer élte meg a kivételezettség, a figyelem ajándékát: amikor beteg lett, és kivették a vakbelét. Életének legszebb emlékévé váltak azok a napok, amikor kínzó fájdalmakkal feküdt a kórházi ágyon – és nagyon megsértődött azon, amikor figyelmezették: illene visszatérni a normális életbe és nem örökké a hajdanvolt fájdalmaira hivatkozni.

Beleragadva

Nem lehet, hogy így vagyunk néha a minket ért méltánytalansággal? Beleragadunk egy szerepbe, a megbántott ártatlan szerepébe, és nem vesszük észre, hogy már régen a másik oldalon vagyunk – sértődöttségünkkel, szemrehányásainkkal mi alázunk meg másokat. Passzív-agresszívnak hívják ezt a viselkedésmódot: amikor valaki nem az erejével, hanem valós vagy vélt szenvedéseivel zsarolja a többieket.

Vannak bűnök, amelyeket megbocsáthatatlannak élünk meg. Talán azok is. A kérdés, hogy mi van helyette. Az állandó áldozatélmény? És hol van az a pont, amikor az áldozatlét már pózzá merevül? Amikor gyilkossá válik?

Különösen fontosak ezek a kérdések most, nagypéntek és húsvét környékén. Ami Jézussal történt, megbocsáthatatlan – Péter tagadásától a keresztig. Feltámadása után Jézus különös módon mégsem dédelgeti szívében a fájdalmat. Kínzóiért imádkozik, Péterrel utólag leül beszélgetni, és feladatot bíz rá. Mindketten tudják, mi történt, Jézus mégsem zsarolja őt a végtelenségig. Nem lesz megalázottból megalázó.

Jézusnál a megbocsáthatatlan is megbocsáthatóvá válik. Talán erre is vonatkozik a mondás: embernek lehetetlen, de Istennek minden lehetséges… Még ez is: ki lehet törni az áldozat és a bűnös megkövült szerepeiből.