Kötőszó

A választási kampány nemcsak a közéletet, hanem a kapcsolatainkat is megviselte. A törésvonalak olykor a gyülekezetekben is láthatóvá váltak. Hogyan tovább, amikor a másikban már nem testvért, hanem pártpolitikai álláspontot látunk?

Szöveg: Galambos Ádám | Fotó: Unsplash.com

A választási kampányok mindig intenzív időszakai a közéletnek. Felerősödnek az egyes pártpolitikai oldalakhoz kötődő vélemények és az ebből következő szenvedély, a túlzás, olykor a torzítás is. Ami azonban az elmúlt időszakban Magyarországon történt, túlmutat ezen a „megszokott” dinamikán. Nem csupán politikai álláspontok ütköztek, hanem emberi kapcsolatok szintjén jelentkeztek a repedések. Az elmúlt hónapokban sokan tapasztalhattuk, hogy ez a hatás nem állt meg a nyilvános térben: beszivárgott a személyes találkozásokba, a családi beszélgetésekbe, sőt a gyülekezeti közösségekbe is. Nem kívülről érkeztek a feszültségek, hanem velünk együtt mentek be a templomba. Így történhetett meg, hogy ugyanazon padsorban ülők között láthatóan vagy láthatatlanul távolságok keletkeztek, vagy éppen kisebb informális „közösségek” alakultak ki pártpolitikai szimpátiák, meggyőződések mentén.

Szabó Magda az Álarcosbál című regényében írja: „Úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt.” Ennek ellenére azt tapasztaljuk, hogy kapcsolataink súrlódásokkal, zúzódásokkal és gyógyulásra váró sebekkel teltek meg – miközben Krisztushoz tartozónak valljuk magunkat.

Ebben a helyzetben nem lehetünk közömbösek. Az egyház ugyanis nem egyszerűen egy a társadalmi intézmények között, hanem Krisztus testeként van jelen a világban. Ha pedig a test tagjai egymás ellen fordulnak, az nem pusztán a társadalmi megosztottság jele vagy csupán „egy szomorú kortünet”, hanem hitelességünket érintő kérdés is. Mert nemcsak nagy, látványos döntésekben mutatkozik meg mindaz, ami eltávolít bennünket egymástól és az evangéliumtól, hanem abban is, ahogyan a másik emberhez viszonyulunk.

A választások után sokakon félelem, csüggedés, sőt reményvesztettség lett úrrá. Mások viszont a győzelem nyelvét beszélik, időnként a fölény vagy a túlzó bizonyosság hangján. Mindkét attitűd ismerős – és mindkettő hordozza a maga kísértéseit. A félelem bezár, a diadal pedig elvakíthat. Ugyanakkor egyik sem segít abban, hogy a gyülekezet az legyen, aminek lennie kell: a kiengesztelődés tere, ahol Isten maga munkálja a békességet. Az evangélium logikája ugyanis nem azonos sem a politikai győzelem, sem a politikai vereség logikájával. A kereszténység középpontjában nem a hatalom megszerzése vagy elvesztése és nem is egy ideológia feltétlen követése áll, hanem Krisztus, akinek tanítása és cselekvése megmutatja, hogy az élet Isten kegyelméből fakad – és ebből születik a másik felé forduló szeretet.

Ezért különösen fontos, hogy a választások utáni időszakban ne a megosztottságot konzerváljuk, hanem a békítés és a testvériség szolgálatába álljunk. Ez nem jelent semlegességet, sem a vélemény elhallgatását. Inkább azt a krisztusi lelkületet, hogy a másikban – pártpolitikai állásfoglalásától függetlenül – ismét testvért lássunk: olyan embert, akinek az élete ugyanabból a kegyelemből táplálkozik. Ez azonban nem történik meg magától. Tudatos döntéseket igényel. Azt, hogy nem engedjük, hogy a közéleti törésvonalak végérvényesen meghatározzák gyülekezeti és világi kapcsolatainkat.

Ebben a helyzetben különösen is szükség van arra a szolgálatra, amelyet a prófétai hagyomány az „őrállás” képével ír le. Az őrálló nem hatalmat gyakorol, hanem figyel. Nem uralkodik, hanem jelez. Nem a zajt erősíti, hanem a veszélyt mutatja meg, vagy éppen békéltet. Ez a felelősség az egyház tagjaira is vonatkozik: arra, ahogyan jelen vagyunk a közbeszédben, egymás mellett, és abban is, ahogyan egymásról-egymással beszélünk.

Talán az elmúlt időszak egyik legfontosabb felismerése éppen ez lehet: nem kerülhetjük meg a valóságot. Sem a megosztottság valóságát, sem a saját belső töréseinkét. De nem is kell belenyugodnunk ezekbe. A keresztény reménység nem optimizmus, hanem az a meggyőződés, hogy Isten még a repedéseken keresztül is képes életet és reményt adni.

A kérdés tehát nem az, hogy miként értelmezzük a választás eredményét. Hanem az, hogy az egyház tagjaiként képesek vagyunk-e újra és újra megtanulni azt a nehéz, de elengedhetetlen küldetést, amelyet Krisztus bízott ránk: a békesség munkálását bennünk és körülöttünk – és az őrállás felelős szolgálatát.