Kötőszó

1946 és 1948 között Magyarország mintegy kétszázharmincezer polgárát telepítették ki a kollektív bűnösség jegyében, megfosztva őket otthonuktól, vagyonuktól. A második világháború után berendezkedő új államhatalom a német kisebbséget tette felelőssé a nemzetiszocializmus hazai térnyeréséért, a náci Németországgal való kollaborációval vádolva a népcsoportot. Az uszító újságcikkekben is terjesztett propaganda végletekig leegyszerűsített üzenete valahogyígy hangzott: „A svábok voltak Hitler előretolt helyőrsége, menniük kell!”

Szerző: Isó M. Emese 

Fotók: Fortepan/Lovas Rita; Fortepan/Szöllősy Kálmán | Incze László/Néprajzi Múzeum

A sváb férfi, aki korábban magyar katonaként védte az országot, ellenség lett; a leány, aki féltve őrizte a legértékesebb ruháját, hogy majd azt viselhesse esküvője napján, kivetkőzött, hogy ne gúnyolják többé; a fiatal házaspár, melynek tagjai büszkék arra, amit ketten elértek, menekülttáborba kényszerült évekre. Nem a halálba vitték a vagonok ezt a közel negyedmillió embert, de megfosztották őket a tervezett és dédelgetett jövőképüktől, a szorgos munkával elért egzisztenciájuktól – és legfőképp a méltóságuktól.

Evangélikus egyházunkat különösen súlyosan érintette a németek elűzése, hiszen ők jelentékeny részét alkották az egyház tagjainak; távozásukkal számos gyülekezet lélekszámában megfogyatkozott, elerőtlenedett, megroppant.

Elhallgatás helyett

A svábok kitelepítéséről sokáig nem lehetett beszélni, később pedig – úgy tűnik – főként más témák tematizálták a történészi, néprajzi és szociológiai kutatásokat, így meglehetősen kibeszéletlen tragé­diája ez a múltunknak. Sokáig egyedülálló volt Boglya Sándor Sváb passió (1990) című filmje, de az utóbbi években végre több, a szélesebb közönség számára is hozzáférhető felületen is foglalkoztak a svábok kitelepítésének ügyével.

László Gábor filmrendező immár az ötödik filmjét szentelte a történetüknek. A legismertebb a Mi, svábok mindig jó magyarok voltunk! című, 2021-es alkotása, amelyhez kapcsolódóan a mai napig folyamatosan kerülnek fel portrék és riportok a YouTube-ra, a Sváb archívum nevű lejátszási listára. A legutóbbi filmje, amelynek február 16-án volt a bemutatója a Fővárosi Német Önkormányzat szervezésében, a 300 év… „De mit adtak nekünk a svábok?” címet kapta. A rendezőnek – nem titok – személyes érintettség adta a témát. De ebbe a sorba kapcsolódik Soós Ágnes és ifj. Petróczy András Tiszta sváb című, 2022-es dokumentumfilmje és a ­Néprajzi Múzeum Súlyos anyag – Nők – Viseletek – Élettörténetek című, ez év január 25-én zárult időszaki kiállítása is (szakmai felelős: Lackner Mónika és Vass Erika).

Ezeknek adtak szellemi és történelmi hátteret Hernády Zsolt történész kutatásai és Bihari Zoltán Mi, svábok – Történetek magyarországi németekről címmel 2020-ban megjelent kötete, amely a magyar nemzeti értékeket felsorakoztató könyvsorozat egyik darabjaként látott napvilágot.

Még fontosabb az e projektek mögött álló alkotóknak az a felismerése, hogy meglehetősen keveset tudunk a magyarországi németekről, pedig az együttélés több mint ezerszáz évre nyúlik vissza, s a feldolgozás első lépése a megismerés. Ennek időszerűségét jól jelzi, hogy megszaporodtak a témához kapcsolódó – nem csak az érintetteknek szóló! – projektek.

Kifosztás államilag

Nehéz úgy beszélni a svábokról és kitelepítésükről, hogy a kutató ne használjon eufemisztikus – szépítő, enyhítő – kifejezéseket. Erre az írásra készülve számos alkalommal találkoztam ezzel a jelenséggel: mintha félnénk attól, hogy a személyes érintettséggel nem bírókat el fogja ijeszteni, ha kimondjuk, ami történt: a többségi társadalom elfordult akkor, amikor egy kisebbségnek szüksége lett volna rá.

Mi tette lehetővé mindezt? A svábok kitelepítésével az államilag támogatott vagyonszerzés valósulhatott meg; „a nemzeti kormány 1945. évi 12.330. M. E. számú rendelete a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” elnevezésű jogszabályra hivatkozva kifoszthatták az ellenségnek nyilvánított csoportot, és a végletekig feszült társadalom dühének szelepe lehetett a hang nélküli németségen való bosszúállás. Előfeltétele volt ennek az etnikailag homogén nemzetállam eszméje és az a gazdasági kényszer is, amely azzal állt elő, hogy a háború során elveszett területekről idemenekülő magyarságnak is helyet és életet kellett biztosítani.

A németellenességnek lendületet adott az 1945. július 17. és augusztus 2. között tartott potsdami konferenciának az a döntése, amely (a közhiedelemmel szemben nem előírta, hanem) jóváhagyta a kitelepítéseket. Ezt megelőzte az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram, amelyben az újjáalakult Csehszlovákia deklarálta a németek és a magyarok kollektív bűnösségét, majd május és október között Edvard Beneš köztársasági elnök kiadta a cseh­szlovák államiságot megalapozó dekrétumait, közöttük azokat, amelyek a németek és a magyarok kollektív jog- és vagyonfosztásáról rendelkeztek. Ezeket az elnöki rendeleteket mind Csehország, mind Szlovákia a jogrendje részének tekinti a mai napig. És ne felejtsük el, mindez a holokauszt után történt, annak a „tanulsá­gait” negatív irányban levonva.

Ilyen mondatokkal találkozhatott az olvasó a korabeli Magyarországon: „Gőgösen, dölyfösen élhettek gazdag falvaikban, nagy házaikban a svábok…” „Nem érdemli meg a svábság a kegyelmet.” „Ki a svábokkal Magyarországról!” „Elfojtjuk a sváb terrort!” Kovács Imrének (1913–1980), a Nemzeti Parasztpárt politikusának, a két háború közötti népi mozgalom fontos alakjának az uszító sorait vezércikkben közölte (Egy batyuval… címmel) a parasztpárt napilapja, a Szabad Szó az 1945. április 22-i számában: „A legradikálisabb megoldást követeljük: a svábokat egytől egyig ki kell telepíteni az országból. […] Takarodjanak úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon.”

A keresztény történelmi egyházak felemelték szavukat a németek elűzése ellen – ismeretes például báró Radvánszky Albertnek, az evangélikus egyház egyetemes egyházi és iskolai felügyelőjének a kiállása is –, de mindez visszhangtalan, hatástalan maradt.

Kik azok a svábok?

Kik tehát ezek a svábok, ennek a szabad rablásnak a kárvallottjai? Történelmileg hátrébb lépve: a krónikák szerint első királyunkat a Svábföldről érkezett két lovag, egy fivérpár, Hont és Pázmány nevelték, akik részt vettek a Koppány elleni harcban is, s a királyi testőrség parancsnokaiként a későbbi dúsgazdag Hont-Pázmány nemzetség megalapítói lettek.

Ha ugrunk pár száz évet, a reformáció idején is találkozunk velük: Svábföldről az osztrák birodalmi lovagok elől hozzánk menekültek, s II. Lajos feleségének, Mária királynénak a pártfogásával települtek le nálunk. A török hódoltság idején az ország középső, főleg magyarok által lakott sík vidékei szinte teljesen elnéptelenedtek. A hódoltság elmúltával ezeket a területeket – többek között – újra svábok népesítették be; olyanok is, akik a törökkel szembeni harcokban is részt vettek a mi oldalunkon.

Ezeket a betelepítéseket újabbak is követték; a mai magyarországi németek azoknak a 18–19. századi telepeseknek az utódai, akik a Duna mentén vándoroltak ki német földről. Ők azok, akik az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Magyarország, Jugoszlávia és Románia polgárai lettek. Leszármazottaik ma a világ különböző pontjain élnek. A magyarországi németeknek kettős identitásuk alakult ki, nem felejtve a német gyökerei­ket, hungarustudatot vettek fel.

Még hátrébb lépve: a svábok „énekelve és táncolva jöttek a világra”; olyanok, akik a hurkát nem rizzsel, hanem zsemlével készítik; olyanok, akik spórolnak, de nem a jó alapanyaggal.

Ha a magyar kultúra és történelem elmúlt századaira tekintünk vissza, bizony számos olyan német származású alakkal találkozunk, akik nélkül egészen más lenne ma magyarnak és evangélikusnak lenni. Csupán felvillantva az arcképcsarnok néhány alakját, névsorolvasás-szerűen: német gyökerű volt Aulich Lajos, Bajor Gizi, Blaha Lujza, Brunszvik Teréz, Erkel Ferenc, Dreher Antal, Gárdonyi Géza, Gundel János, Herczeg Ferenc, Jászai Mari, Liszt Ferenc, Mansfeld Péter, Márai Sándor, Mindszenty József, Munkácsy Mihály, Puskás Ferenc, Radványi Géza, Semmelweis Ignác, Steindl Imre, Törley József, Ybl Miklós… és Ordass Lajos püspök is.

„A honvágy hazahozott”

Mit visz magával az ember, ha úgy űzik el, hogy nem térhet vissza az otthonába? Például meleg ruhákat, amelyek mindig is a családi kincstár részei voltak: reprezentálták viselőiknek a közösségben betöltött szerepét és gazdasági helyzetét. A fényűzés és a takarékosság itt nem áll szemben egymással, így az egyik legfontosabb vagyontárgyként vitték magukkal. Pont ezért tapintott érzékeny pontra a Néprajzi Múzeum tárlata: egy-egy ruhadarab történetén keresztül villantott fel életutakat, amelyekben szinte állandó elem a menekülés.

A jómódú parasztlány, Weiss Elisabeth kilencévesen, mintegy serdülőkora nyitányára kapta ünnepi viseletét, történetének pedig egy rangban hozzá illő esküvővel kellett volna folytatódnia. A ruhát csak vasárnaponként öltötte magára. Az ő története azonban nem úgy alakult, ahogyan a szokások szabták volna. 1947-ben a családot megfosztották a vagyonától, majd 1948-ban kitelepítették Magyarországról. Németországban a lány a gyermekkori barátjához ment feleségül, akinek a családja ugyancsak mindent elveszített. Talán ez a párválasztás is jól mutatja számunkra, hogy nem tudtak hátat fordítani egykori hazájuknak. Állandó résztvevői voltak Németországban a magyarországi németek találkozóinak, a sváb báloknak. Ezeken az alkalmakon Elisabeth újra viselte a vasárnapi ruháját. Máshol azonban nem: kinézték volna, megvetés tárgya lett volna, ha népi viseletben megy az utcára.

Kremer Elisabeth, aki tizenöt évesen került Németországba, erről így beszélt: „Szörnyű volt a népviseletben. Az emberek már messziről felismertek. Kívülálló voltam.” Ez az általános. A sváb lányokat és asszonyokat lenézték fejkendőik és hosszú szoknyáik miatt. Ezért sok fiatal kivetkőzött, sőt a népviseletekből divatos ruhákat alakítottak ki. Ezzel nemcsak eltakarták a származásukat vagy identitásukat, de a helyi divathoz igazodásban az integrálódás jelét is látnunk kell.

Auth Hermine huszonnyolc évesen, de már asszonyként, férjével és három gyermekével került menekülttáborba. Férje kedvéért továbbra is a magyarországi német viseletet hordta. Ebben segítette őt egy másik menekült, Magda Gungl, aki megvarrta számára az újabb és újabb viseleteket.

Talán már ebből is látszik, hogy a Magyarországról elűzött svábok németországi fogadtatása egyáltalán nem volt feszültségmentes: lenézték, magyar cigányoknak csúfolták őket, kinevették beszédüket. Sokan közülük próbáltak visszaszökni Magyarországra; aki kint maradt, és tehette, hazalátogatott, s folyton várták, hogy végre törvényesen is hazaköltözhessenek.

Blézer Kornélt tízévesen, 1947-ben telepítették ki. Egyszerű parasztgazda lett, később amerikai katona és apa, magyar hentesüzlet-tulajdonos. 2006-ban a halálos ágyán az utolsó kívánsága az volt, hogy ne Amerikában, hanem otthonában, Magyarországon temessék el. Sírján ez áll magyarul és svábul: „Vissza a hazába”. Özvegye 2007-ben állíttatta emlékére „az elvándorló szobrát” a Tolna megyei Mucsi községben. Ugyancsak kétnyelvű felirata szerint: „Otthonomból elűzetve kerültem én idegenbe, de a honvágy hazahozott, most már itthon nyugodhatok.”

Újra itthon?

1946. január 19-én indult el az elűzött svábok első csoportját szállító vonat Németországba. (Ezért nyilvánította a parlament ezt a januári napot a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává.) Mára több kutatás is plasztikusan mutatja, hogy e népcsoport elvesztésével az ország a legjobb mezőgazdasági termelőit és iparosait is elvesztette. Ez azonban csupán gazdasági veszteség, jóval nagyobb volt az emberi és erkölcsi.

A már említett filmek, könyvek, a kutatási eredmények jól jelzik a téma aktualitását, úgy tűnik, megérett a helyzet arra, hogy szembenézzünk ezzel a tragédiával, elérkezett a sebek gyógyításának ideje. Annál is inkább, mert úgy tűnik, hogy az utóbbi évtizedekben a sváb kisebbség megerősödött, német óvodák és iskolák segítik őket, tájházak demonstrálják helyi múltjukat és kultúrájukat, kórusokat és táncházakat szerveznek. A népszámlálási adatok is azt mutatják, hogy míg korábban sokan közülük félelemből letagadták származásukat, ma már újra büszkén vallják magukat svábnak.

A többségi társadalom továbbra is felelősséggel tartozik feléjük: nem engedhetjük, hogy a történelmüket feldolgozó és kultúrájukat bemutató projektek csupán zárványok legyenek, amelyekhez – úgy érezzük – nincs közünk. Fel kell ismernünk, hogy az ő történetük a miénk része, s erősít bennünket. Ne legyen újabb negyedmillió tekintet, amelytől elfordulunk.

A szerző művészettörténész, középkorász, a Credo evangélikus folyóirat főszerkesztője.