Kötőszó

A tánc a testhez kötődik, és a keresztyénségen belül sokszor volt gyanús terület az emberi test. Először is: a test, testiség kifejezésről mindenkinek az erotika, a szeretkezés jut eszébe. Nem minden alap nélkül. De azért emlékeztessük magunkat: testünknek nagyon sok más funkciója, ösztöne, megnyilvánulása van. És ha azokra nem tekintünk ferde szemmel, miért pont erre az egyre, a táncra igen?

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash 

Elbűvölő tudás

Sajnos én magam nem vagyok táncos alkat – de nagyon irigy vagyok azokra, akik azok. Nemcsak a testalkatom vagy a kötött csontozatom miatt nem érzem magam jó táncosnak, hanem mert mást tanultam. Bevallom őszintén, csak sután tudok bánni a karjaimmal, lábaimmal, törzsemmel. Nem is csoda: lelkészként azt tanultam meg, hogy a testemet egy nagy fekete köpenybe, a Luther-kabátba burkolom, elém raknak egy felolvasópultot, vagy felküldenek a szószékre, és onnan kell beszélnem. Mintha minden arról szólna, hogy a karomat, lábamat, törzsemet rejtsem el, és csak a szájam, a hangom legyen fontos.

Csoda, hogy az ember így nem tanulja meg, hogyan lehet használni a testét? Csoda, hogy amikor úgy alakult, hogy olykor-olykor nyilvánosan táncolnom kellett, sok ősz hajszál született koreográfusaim fején? Ennyi erővel egy fadarabbal is dolgozhattak volna. Talán épp emiatt nagyon irigylem azokat, akik tudnak táncolni. Pár napja volt az iskolabál, amelyen megcsodálhattam diákjaim tánctudását. Ráadásul olyan iskolában tanítok, ahol van tánctagozatos osztály is; ők a bál szünetében gyönyörű előadással szórakoztattak minket. Az ő tudásuk egyszerűen elbűvöl.

Úgy tűnik, ez a csodálat nem mindenkire jellemző. Még teológushallgató voltam a kilencvenes évek elején, amikor a teológusotthonban, vagyis a koleszban farsangi mulatságot szerveztünk: zsíros kenyér, kóla, hangulatfény és tánc. Néhányan kiakadtak, és másnap küldöttséget menesztettek a teológusotthon vezetőjéhez, hogy hívjon össze otthonórát ebben a tárgyban: szabad-e táncolniuk a teológusoknak?

Úgy tűnik, nem mindenki lelkesedik úgy a táncért, mint én. Érdemes végiggondolni, mi lehet az oka ennek az idegenkedésnek.

Testről és létezésről

A legalapvetőbb az, hogy a tánc a testhez kötődik, és a keresztyénségen belül sokszor volt gyanús terület az emberi test. Először is: a test, testiség kifejezésről mindenkinek az erotika, a szeretkezés jut eszébe. Nem minden alap nélkül. De azért emlékeztessük magunkat: testünknek nagyon sok más funkciója, ösztöne, megnyilvánulása van. És ha azokra nem tekintünk ferde szemmel, miért pont erre az egyre, a táncra igen? Miért a szexualitást hisszük a bajok legmélyebb gyökerének? Mert veszélyzóna? Hát persze hogy az! Mint minden más. Testünk sokkal több, mint hogy a szexualitásra leszűkítsük. És ne feledjük, elsősorban az is örömforrás, ajándék, csoda, és csak akkor válik veszélyforrássá, ha rosszul használjuk.

Ha jobban megnézzük, mintha az Ószövetségnek semmi baja nem lenne az emberi testtel: elfogadja, hogy olyan, amilyen, nem csinál belőle nagy ügyet. Sőt az Énekek énekének fontos része az, ahogyan a szerelmesek egymás testét csodálják. Az Ószövetség szerint az ember egységes egész, a test-lélek-szellem felosztás nem több, mint amikor ugyanannak a mértani testnek a háromféle vetületét nézzük. A Biblia mindent, az egész létemet Isten teremtésének, ajándékának tartja: ha baj van, nem a fizikai testemmel van bajom, hanem egész lényemmel, a gondolataimmal, az érzelmeimmel is.

A test mint ellenséges terület az Újszövetségben jelentkezik először. Sok oka van ennek, például a görög filozófia hatása, amely szembeállítja egymással a tiszta lelket és a szennyes testet. Ez a gondolat beszivárgott a keresztyénségbe. Bár ha jobban megnézem, a test mint negatív fogalom az Újszövetségben sem egyszerűen azt jelentette, hogy a fizikai, biológiai létünk rossz lenne. Ahogy én látom, a test kifejezés egyrészt akkor lesz negatívvá, amikor a leszármazást jelenti. Mert bizony sokan büszkék arra, honnan származnak.

A Jézus korabeli zsidóságban sokaknak fontos volt, hogy hirdethessék: a nagy, dicső hitvallóknak vagyunk mi a leszármazottai! Jézus viszont visszakérdez: és akkor mi van? Az a fontos, hogy biológiailag vissza lehessen titeket vezetni a régiekhez, vagy az, hogy megtanuljatok úgy gondolkodni, a világot, Istent és önmagatokat úgy látni, ahogyan azok, akikre hivatkoztok? Nem a vérségi kötelék, hanem a szellemi kötelék a fontos! (Ahogyan én sem azt tartom a magyarság fő jelének, ha valaki bebizonyítja, hogy ük-ük-ükszülei Árpáddal együtt érkeztek a Vereckei-hágón át; sokkal inkább azt, ha valaki ismeri Nemecseket, a Szózatot vagy éppen a ­Tavaszi szél vizet áraszt… című éneket.)

Ez a gondolat még fontosabb Pálnál, akinek zsidókból és nem zsidókból alakult gyülekezeteket kellett istápolnia. Meg szerette volna értetni a zsidó gyökerű tagokkal, hogy a másik, a pogány gyökerű nem alacsonyabb rangú, nem csekélyebb értékű nála csak azért, mert ő maga testileg a választott népnek a tagja. Ebben az esetben a test kifejezés ezt a különbségtételt jelenti.

Hálánk kifejezésének eszköze

A másik kérdést viszont most sokkal fontosabbnak tartom. Amikor Pál elítélően mondja valamiről, hogy testi, az azt jelenti: ami önmagáért van. Nincs fölfelé mutató jelentése, nem kacsint ki a mindennapokból, nem érzékeli, hogy mindenünk, amink van, Istentől kapott ajándék. Mert minden, amit teszünk – eszünk, dolgozunk, játszunk, beszélgetünk vagy ölelkezünk –, valójában Istenhez fűz minket. És amikor ezt elfelejtjük, akkor van baj. Amikor minden öncélúvá lesz, elveszti mélységét, igazi szépségét. Még egy elhadart ima is válhat ilyen értelemben „testivé”, ha nem arról szól, hogy találkozunk benne az istenivel.

Ha innen nézzük, fel lehet tenni a kérdést: a tánc testi dolog? Igen, ha arra gondolunk, a biológiai létünk az eszköze. De hogy a páli értelemben „testi” lenne? Nos, táncosainkon gyakran látom, mennyire túlmutat önmagán az, ami a színpadon zajlik: kamaszkori játékos huncutság, szenvedélyes szerelem, magány, elesettség, szeretet, kapcsolatok és kapcsolatok hiánya, harc másokkal és önmagukkal, ima – mindaz, ami teremtettségünk része. Megmutatja a közeledést és a távolságot, önátadást, elfogadást, és mindezt mértékkel, méltósággal. Ráadásul a kezed, a lábad, a fejtartásod az az eszköz, amellyel mesélsz. Erre lehet azt mondani, hogy ez csak testi? Nem hiszem.

Jó lenne, ha mindenki táncolna, ahogy jó lenne, ha mindenki énekelne, verset mondana vagy rajzolna. Ha megtanulnánk, hogy mindenünk, a testünk is alkalmas arra, hogy vele kifejezzük az élet örömét és a hálát az iránt, akitől az életet kaptuk.