Kötőszó

Ibolyát rettenetesen zavarta a két tányér látványa az asztalon. Ez nem így szokott lenni. Négy a normális. Apa, anya, Öcsi meg ő – az négy. De mióta apa kórházban van, anya pedig folyton benn nála, megborult a rend. Kettesben ebédelnek, és ez furcsa.

Szöveg: Füller Tímea | fotó: Unspalsh.com
Ibolya szívesen főzött, szerette a konyhai munkát. Ha anya előkészítette neki, és kiírta a lépéseket cédulákra, mindig minden sikerült is neki. Nála pontosabban nem mérte ki senki a szükséges mennyiségeket és a főzési időt. Bár csak felnőttként kapott diagnózist, mindig is nagyon precíz és alapos volt. Az iskolában nem nagyon beszélt senkivel. A szülei büszkék voltak rá, hogy az izgága Öcsi mellett van egy könyvmoly a családban. Ráadásul nagyon finoman, választékosan beszélt, így inkább tartották túl okosnak, mint furcsának a lányukat.

Aztán eljött az érettségi éve, és ő kiborult. A vizsgák összevissza csúsztak időben, idegenek előtt kellett beszélni, a kényelmetlen matrózblúz is rettentő zavaró volt számára. Otthagyta az egészet. Dühösen és csalódottan ment haza. Otthon napokig nem lehetett vele beszélni. A tanárok és a szülők tanácstalanul néztek össze. Mi van ilyenkor? Hogyan lehet ezt megoldani? És egyáltalán mi ez az egész? A pszichológus kivizsgálást kért. Az iskola biztosított egy külön napot Ibolyának, amikor csak ő vizsgázik, de akkor ez már édeskevés volt a folytatáshoz.

Egyetem helyett online tanfolyamok következtek. Egyiket a másik után végezte el kiválóan. És semmilyen összefüggés nem volt a végzettségei között: személyügyi szervező, pedagógiai asszisztens, pénzügyi és számviteli ügyintéző, állatpatikus, pszichológiai konzulens és dekoratőr. Most épp egy táplálkozásitanácsadó-tanfolyamot kezdett meg, közben pedig egy számítógépes játékfejlesztő cégnek tesztelt otthonról. Meg persze főzött. Anya minden reggel pontokba szedte, mikor mit csináljon. És vészhelyzetre ott volt a telefon, ha valami másként alakulna, mint ahogy várható volt.

Ibolya autizmusa bizony gyomorszájon vágta a családot, de egész ügyesen feltalálták magukat a szülők. Tréningekre jártak, olvastak, és sorstársközösséghez csatlakoztak, aztán kialakult egy élhető életük. És bár a lányuk nem lett diplomás, ahogyan várták volna, mégis rendben teltek a napjaik. Kivéve persze az utóbbi napokat, amikor apa összeesett a munkahelyén, és kórházba került. „Stroke” – mondták. Anya mindent abbahagyott, és rohant be utána.

Ibolyának először nem zavart ez bele a napi rutinjába. De a második napon Öcsi rászólt, hogy ne terítsen négyet, hiszen csak ketten vannak. Ibolya nézte az árva két tányért, és ráncolta a homlokát.

– Négy tányér kell. Négy teríték – mondta határozottan.

Öcsi keserveset sóhajtott. Neki sikerült legkevésbé megérteni, mi is zajlik le a nővére fejében. Ráadásul el is akart lógni ebéd után a haverokkal. A legutolsó gondja is nagyobb volt annál, hogy hány tányér van az asztalon.

– Jól van, tegyél akkor négyet, ha neked úgy jó – bökte ki. – Aztán együnk végre.

– Négy tányér – mondta boldogan Ibolya, és szépen megterítette az asztalt, ahogy mindig szokta.

– Rendben. De tudod, hogy apa meg anya nem fog itthon ebédelni, ugye? – kérdezte Öcsi, mert sose volt biztos abban, mikor mit ért meg a testvére.

Mondjuk, ez nem is volt egyszerű. Mert Ibolya például a másodfokú egyenleteket könnyedén felfogta, de azon, hogy mennyi egy csipetnyi só, nem tudott eligazodni. Ilyenkor összezavarodott. Anya kénytelen volt lemérni neki, aztán mindig odaírni a receptekhez: „2 gramm só”.

Ibolya most épp rendben volt, mosolyogva dudorászott, és rakta ki a levest középre. A kosárban már ott hűltek a frissen sült pogácsák. Öcsi elégedetten szippantott bele a levegőbe. Főzni azt tud ez a lány! Jóízűen kanalazta a sűrű levest, és harapdálta hozzá az omlós sajtos pogácsát. Mikor végzett, megtörölte a száját, és felállt az asztaltól.

– Figyelj, elmennék egy kicsit. Olvassál, vagy valami. Majd hat körül jövök. Ha anya hívna, nem kell mondani, hogy nem vagyok itthon, érted?

– Az ételt mindig meg kell köszönni! – nézett rá szigorúan Ibolya.

– Ja, igen – kapott a fejéhez a fiú. Ez sose maradhat el. – Köszönöm szépen az ebédet. Nagyon finom volt.

– Egészségedre! – mosolygott a lány, és elégedetten nézett föl a testvérére.

– Akkor lépek, jó? – tétovázott egy csöppet Öcsi.

– Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére… – dúdolta Ibolya.

A fiú nagyot sóhajtott. A csuda se tudja, mikor mit ért meg egy autista! Ibolya jól megvan itthon egyedül. Öcsi megnyugtatta a lelkiismeretét, és vette a kabátját, hogy induljon.

– Mindig köszönni kell, ha elmegyünk! – kiáltott utána a nővére.

– Igaz! Szevasz, majd jövök! – szólt vissza Öcsi a válla fölött.

Ibolya egyedül maradt. Nézte, nézte a két érintetlen tányért.

– Anya és apa nem fog itthon ebédelni – mondta ki hangosan. – Anya és apa nem fog itthon ebédelni. Ki fog itt ebédelni?

Egy picit gondolkodnia kellett. Le is ült, és a halántékát nyomogatta, ahogy az anyjától látta mindig. Aztán belebújt a cipőjébe, és magára terítette a nagykendőjét, amelyet annyira szeretett viselni. Kilépett az ajtón.

A folyosón nem találkozott senkivel, a lépcsőházban sem volt mozgás. Kiment az utcára, és körülnézett. Jól öltözött, őszülő házaspár közeledett.

– A néni és a bácsi nálunk fog ebédelni – lépett oda hozzájuk határozottan.

A két idős ember összenézett.

– Ismerjük egymást? – kérdezte óvatosan az idős hölgy.

Ibolya tudta, hogy nem jó ismeretlenekkel szóba állni, úgyhogy rögtön bemutatkozott.

– Engem Sípos Ibolyának hívnak. Itt lakom a Völgy utca kettő, első emelet kilences ajtónál. Tessék velem jönni ebédelni!

Olyan elszánt és komoly volt, mint az egészen kicsi gyerekek, amikor homoksütivel kínálják az embert.

– Ne haragudjon, kedves Ibolya – próbált közbeszólni a bácsi –, de szerintem nem minket várt. Összekevert valakivel bennünket. Mi Périék vagyunk.

– Péri néni és Péri bácsi nálunk fog ebédelni – ismételte meg mosolyogva a lány.

A két idős ember tanácstalan pillantást váltott.

– Mit csináljunk? Ha nem megyünk vele, mást fog leszólítani. Még rosszul is járhat szegény – vont vállat a bácsi.

– Igen, de ez nem a mi dolgunk – akadékoskodott a néni. – Menjünk tovább.

– Jaj, ne csináld már. Mit számít nekünk az a pár perc kitérő. Nem sietünk sehova.

– Lehet, hogy valami kandi kamerás helyzet ez. És rajtunk fog röhögni mindenki.

– Ugyan, ne viccelj! Az sose baj, ha valakinek van humorérzéke. Menjünk vele, legfeljebb kiderül, hogy csak valami játék az egész.

– Miklós, te mindig olyan engedékeny vagy! – csóválta a fejét a néni. – És mi van, ha ez egy gyilkos, vagy tudom is én… Hiszen ha ismernénk…

– Ejnye, nézz már rá! Inkább olyan, mint egy nagyra nőtt gyerek. A légynek se árt. Na, menjünk „ebédelni”!

A néni rosszkedvűen vállat vont.

– Hol van már az ebédidő? – morgolódott, aztán követte a férjét.

A házban szuszogva mászták meg a tizenhat lépcsőfokot, majd meglepetten léptek be a nyitva hagyott lakásba Ibolya nyomában.

– Ide tessék letenni a kabátokat! – rendelkezett a lány.

– És a kalapot hova tehetem? – ment bele a játékba az öregúr.

– A kalapot is ide tessék letenni – mondta kis tétovázás után a vendéglátó.

– Hol moshatunk kezet? – kérdezte a néni.

– Evés előtt mindig gondosan kezet kell mosni – mosolygott rá Ibolya, és megmutatta a fürdőszobát.

– Te, ez teljesen egyedül van itthon – súgta a néni a férjének. – Őrület, hogy itt merték hagyni.

– Hát, tényleg meglepő – bólintott a férje. – Na gyere, lássuk azt az ebédet.

Igazság szerint már majdnem három óra volt. Ibolya családja egyébként is későn szokott ebédelni, na meg a kereséssel is eltelt egy kis idő.

A lány a terített asztalhoz ültette a vendégeket.

– Jó étvágyat kívánok!

– Köszönjük szépen – mosolygott rá a bácsi, aztán merni akart a levesből.

– Ez a leves kihűlt – fogta le a kezét a felesége.

– Ó! – nézett rájuk szomorúan a lány. – Megmelegítem.

Ügyesen meggyújtotta a tűzhelyen a lángot, és feltette rá a nagy fazekat. A leves hamarosan átmelegedett, és kellemes illatok lengték be a kis étkezőt. Ibolya edényfogót ragadott, és az asztal közepére tette az ételt.

– Jó étvágyat kívánok! – kezdte újra a szokásos módon.

– Hálásan köszönjük – bólintott felé mosolyogva a bácsi.

Jót merített a szedőkanállal a sűrűjéből, és csukott szemmel szívta be a finom illatot. A néni kis gyanakvással csak óvatosan mert magának, épp csak a tányér aljára. Az első kanálnál aztán mindketten megenyhülve néztek a lányra.

– Igazán finom – dicsérte az ételt a bácsi.

– Köszönöm. Anyukám receptje – vallotta be Ibolya. – Péri néninek is ízlik?

– Igen – mosolyodott el végre az idős hölgy is. – De mondd nekem inkább azt, hogy Margit néni.

– Péri bácsi és Margit néni ebédel – összegezte a lány.

– Miklós bácsi és Margit néni – igazította ki a bácsi.

Csendben ettek. A pogácsát is szívesen tördelték maguknak. Nem fogyott ugyan sok, de Ibolya elégedetten nézte őket.

– Kíváncsi vagyok, mi a vége – súgta oda a férjének a néni.

– Az ételt mindig meg kell köszönni – válaszolt neki váratlanul a lány.

– Milyen igaz! – bólogatott a bácsi. – Igazán nagyon köszönjük. Mit is mondott? Ibolya?

– Igen. Egészségére, Miklós bácsi! És a viszontlátásra!

– Ó, valóban. Hogy is nem vettem észre, mennyire elszaladt az idő! – kapott a fejéhez az öregúr.

– Tessék felvenni a kabátokat! – mutatta az irányt a vendégeknek a lány.

A két idős ember szedelőzködött. Ibolya előzékenyen ajtót nyitott nekik.

– Köszönjük a szíves vendéglátást! – mondta a néni.

– Örültem a szerencsének – felelt a lány.

Aztán becsukta az ajtót, és elégedetten rakta a mosogatóba a tányérokat. Megvolt a négy, ahogy lenni szokott.