Kötőszó

Fontos misszióra vállalkozott Székely János püspök atya – tavaly szeptember óta a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke –, amikor interjút adott a Telex.hu portálnak – de sajnos sikertelen lett a kísérlet. Ugyanis hiába adott (hivatásához híven) a társadalmi-morális kérdésekre egyházi és/vagy teológiai választ, ez láthatóan lepergett a kérdezőről, aki csakis a pártpolitika közhelyeiben tudott gondolkodni (politizálás a szószékről stb.) Attól függetlenül, hogy ki-ki egyetért-e Székely püspök egyes morálteológiai nézeteivel, ez jelzi a média paralízisét és botfülűségét a vallási megközelítésekre.

Szerző: Fábri György | Illusztráció: Pxhere.com

Mindez egy szélesebb, nemzetközi trend folyománya, amely legalább három évtizede zajlik a nyugati világ nyilvánosságában. A pártpolitika ugyanis nagyrészt felfalta a társadalmi kommunikációt, így az egyházit is. Ezzel szemben az egyházi megszólalók nem tudták érvényesíteni a saját nyelvüket, nem tudtak világértelmezési alternatívát nyújtani. A politika nyelvén beszéltek, beszélnek, amint azt láthatjuk akár az Egyesült Államokban, ahol a neoprotestáns-evangelikál csoportok jelentős többsége alapvető keresztény értékektől félrenézve kötött szövetséget a jelenlegi hatalommal. De hasonlóan világias nyelvezetű állásfoglalások jelentek meg a menekültválság kapcsán a német egyházakban.

Az amerikai elnök első pillantásra meghökkentő egyházi támogatottsága persze sok egyéb mellett magyarázható az úgynevezett „Kürosz-toposz” (Ézs 45,1) újraértelmezésével – vagyis egy olyan vezetőt támogatnak, aki maga ugyan nem felel meg a keresztény elveknek (lásd például a Biblia-bizniszt), működése mégis azok érvényre jutását teszi lehetővé. Ennek támogatására használják az adott politikai nyelvet.

Mindezzel szemben azonban létezik egy másik egyházi hang. Legutóbb három amerikai katolikus püspök méltóságteljes állásfoglalása éppen arra nyit utat, ami a magyarországi egyházi körben is dilemma: a megszólalás módja. XIV. Leó pápát idézve azt mondják:

„Az amerikai politika erkölcsi alap­jai­ról szóló nemzeti vitánkat polarizáltság, pártpolitika, valamint szűk gazdasági és társadalmi érdekek jellemzik. Leó pápa olyan prizmát adott nekünk, amelynek segítségével ezt a vitát egy sokkal magasabb szintre emelhetjük. Az elkövetkező hónapokban prédikálni, tanítani és érvelni fogunk annak érdekében, hogy ez a magasabb szint megvalósulhasson.” [A fordítás és a kiemelés tőlem. F. Gy.] Tehát nem valamilyen politikai vagy akár morális álláspontra ösztönöznek, hanem a megszólalás szükségessége és nyelve a legfontosabb.

Magyarországon sem kisebb a feladat: a végletekig kiélezett kampányharc és az országgyűlési választást (bármilyen eredményt hozzon is) követő időszak várható feszültségei akkor is felelősséget rónak a magyarországi keresztényekre, ha „csupán” a közösség tagjaiként lenne dolgunk a közállapotokkal. Ehhez azonban bizonyosan nem a hallgatáson és elhallgatáson keresztül vezet az út. Az óvatosság persze érthető: a fentebbiekben idézett interjú is mutatja, teljesen jogos az aggodalom azzal szemben, hogy bármilyen egyházi megnyilatkozást besorol a média, a közbeszéd és így egyes egyházi körök is az egyik oldal / másik oldal koordináta-rendszerébe. A megosztás, a diabolosz ereje e világi és hatalmas.

De ezt egy erőltetett csenddel elkerülni – valójában öncsalás. A nem megszólalás olyankor, amikor sokan várják az egyházi szót igazán súlyos társadalmi ügyekben, lényegében állásfoglalás. Olyan, ami az egyházon belül és kívül is sokakéval egybevág, de ugyancsak sokakéval ellentétes. Vagyis a csendben maradás nem semleges, nem az egységet védi, ezért éppen hogy belső feszültséget kelt. Ráadásul az egyház népének egy részét is megfertőzte napjaink bálványimádása, a pártpolitikai azonosulások mindenekfelettiségének elfogadása. Ez a métely a teológiai vagy értékrendszeri vitákat hatalmi törtetések járomszalagja alá rendeli, relativizálja Krisztus követésének evangéliumát, politikai kommunikációs boszorkánykonyhák ritmusdiktálásához igazítja a Szentírás értelmezését.

Mi jelenthet kiutat mindebből? Mint mindig, itt is számíthatunk Krisztus Urunk segedelmére. Meg kell imádkoznunk, hogy legyenek olyan szavaink, amelyek megszólító erejűek akkor is, ha a kampányhangzavarban hangzanak el. Ahogyan Jézus tanított: még a körmönfontan provokáló farizeusok is elsomfordáltak tiszta és egyenes válaszai hallatán. Erre küldettünk el a világban: alkalmas és alkalmatlan időben tanúságot tenni mellette s ezzel egyházi közösségünk mellett.

Aminek felelősségét azonban nem hagyhatjuk kizárólag lelkészeinkre, püspökeinkre nehezedni, bár az ő igehirdetéseik, gyülekezeti szolgálatuk meghatározó és iránymutató evangélikus egyházunkban is. Azzal tudjuk segíteni őket, ha ezekben az időkben különösen is nagy egymásra figyeléssel vagyunk együtt gyülekezeti közösségeinkben, őszintén és Krisztus ágendáját követve beszélgetünk a világ dolgairól.

A szerző az Északi Egyházkerület felügyelője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Karának habilitált egyetemi docense, a Társadalmi Kommunikáció Kutatócsoport vezetője.