Kötőszó

Egy idén százéves világhírű magyar zeneszerzőről filmet készíteni nem kis vállalkozás. Nagy Dénes intelligensen, humorral, egyúttal csendes megfigyeléssel forgatta a Kurtág-töredékek című mozit Kurtág Györgyről. De valójában sokkal többet látunk és kapunk, mint pusztán egy alkotó pályaívét: a film az emberi életről, az alkotásról, a türelemről és a mindenhol jelen lévő zenéről is szól – nem csak kortárszene-rajongóknak.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: Magyari Márton

– Ritka élmény dokumentumfilmek esetén: a Kurtág-töredékeket nézve meglepően jókat lehetett nevetni. Nem heroizáló portrét látunk, hanem igazán emberi alkotást. Tudatos döntés volt, hogy legyen a filmnek humora?

– Mivel a film valójában a vágásnál áll össze, tehát mi válogatjuk be az elkészült háromszáz órányi felvételből, hogy mi kerül bele, így ilyen szempontból tudatos volt. De Kurtág részéről nem feltétlenül az, és éppen ez a jó benne: látunk valakit, aki komolyan veszi magát. De az őt körülvevő emberek, a fia, az erdélyi ápolónő, akik tudnak vele úgy beszélni, ahogy akarnak, különleges helyzeteket teremtenek. A humor másik forrását pedig azok a nagy sztárok, híres zenészek adják, akik jönnek a mesterhez, és egyfajta kisiskolás szerepbe bújnak.

– Például a világhírű francia zongorista, amint gyöngyöző homlokkal, alázattal kér egy nap türelmet, hogy ki­forr­has­son a mű a gyakorlásban.

– Igen, humoros látni őket, ahogy megszenvednek, és ahogy végigmennek ezen az úton, nem lépnek ki, nem mernek csak úgy nemet mondani, hanem nagyon óvatosan megmagyarázzák, hogy most ez éppen nem megy, de majd megpróbáljuk a következő nap, és igyekeznek megtudni, hogy ez így rendben van-e a mesternek is. És nagyon fontos, hogy erre Kurtágtól az a válasz, hogy rendben. Tehát kell az elfogadás ahhoz, hogy továbblendüljünk.

– A filmben valóban jó pár esetben tetten érhető a helyzetkomikum, de amúgy Kurtágnak van humora?

– Igen, van egy sajátos humora, de nem humoros karakter, tehát nem „hülyéskedik” önmagától. Szerintem ő hajlamos komolyságban létezni. Viszont a darabjaiban, az operájában is van humor, vannak önkritikus elemek – ezt fontos tudni.

– Rendkívül őszinte a film, azonban semmiképp sem nyers vagy embertelen, nem akar „leplet lerántani”. Mire kellett figyelni, hogy meglegyen az egyensúly?

– Gőz László zenész, a Budapest Music Center alapítója és vezetője, Fazekas Gergely zenetörténész és Ugrin Julianna filmproducer kértek fel erre a filmre, és az elejétől fogva jelezték számomra, hogy szabad kezet kapok, tehát olyan hangulatú, fókuszú filmet készíthetek, amilyet én szeretnék. És ezt mindenki abszolút tiszteletben tartotta, Kurtág is. Nagy élmény volt, hogy tényleg szabadságot és bizalmat kaptam. Bár sok kortárs zenét hallgatok, de nem voltam Kurtág-rajongó, nem ismertem eléggé az alkotásait, tehát úgymond kívülről érkeztem. Szerintem jó volt Kurtágnak is, hogy valaki nem ebbe a mester-tanítvány viszonyba lép bele. És innen kívülről érkezve szerettem meg az ő zenéjét és magát az embert is, akit nap mint nap láttam a forgatáskor.

– Meg kell szeretni a főszereplőt és a zenéjét is, vagy ez természetesen alakult így?

– Nagyon nagy segítség volt megszeretni az embert és rajta keresztül megismerni a zenéjét. Szerintem ez kivételes lehetőség. Emlékezetes tapasztalat, merthogy ez nem két külön világ, hanem egy. Igazából ez volt talán a legcsodálatosabb: hogy mennyire önazonos az, amit csinál, hogy saját magából dolgozik, és nem akar megfelelni valaminek. Nem beszél mellé, sallangok nélkül csak azt mondja, amiben hisz, és amit igaznak gondol. Folyamatosan keres valamit. Igazi élmény azt látni, hogy valaki ennyire keresi a legtisztább és a leg­igazabb kifejezési formát. És ebben a keresésben elmegy a határokig. Kilencvenöt éves volt, amikor elkezdtünk vele forgatni, kilencvenkilenc, amikor befejeztük a filmet, de ő ez alatt az idő alatt sem fáradt el ebben a keresésben, szellemileg friss tudott maradni, nem ismételte magát. Van hite, hogy ennek az útnak a végén van valami, ahova el lehet jutni. És igen, a kérdésre válaszolva: meg kell és meg is lehetett szeretni.

– Bach, Beethoven, Mozart muzsikája ugyanúgy felhangzik, mint Kurtágé, így zeneileg is nagyon gazdag a film. Ezáltal láthatjuk több alkotónál is – de főleg Kurtágnál –, hogy mit jelent számukra a zene.

– Igen, szerintem hallatlanul érdekes dolog, hogy számára a zene az zene: ő Bach­hoz ugyanúgy nyúl, mint a saját zenéjéhez, a két kor közötti több mint háromszáz év nem létezik számára. Felszabadító látni, hogy zeneszerző elődeinek a műveit is a sajátjának érzi; szerintem ezáltal tudunk mi is könnyebben viszonyulni hozzá. Nem csupán kortárs alkotóként látjuk őt, hanem egyben a zenetörténettel. Ugyanez tapasztalható az irodalomhoz való viszonyával, a filmben idézett szövegekkel kapcsolatban is: Hölderlintől Pilinszkyig, Verlaine-től József Attiláig hangzanak el szövegek, és hogy ez is egy egység, az is egészen különleges.

– Már említettük, hogy Kurtágnak a hetvenkét éves, ugyancsak zenész fia humoros és őszinte perceket ad a nézőnek. Ám egészen megkapó volt a filmben, amikor a százéves alkotó arról beszél, hogy eleinte nem volt jó apa. Önnek szintén híres ember – Nagy Tamás építész, több evangélikus templom tervezője – volt az édesapja. Fedezett fel hasonlóságokat az alkotó apák karaktereiben?

– Teljesen más karakter volt az én édesapám, mint Kurtág, de van köztük hasonlóság is: végigdolgozták az életüket. A családra, az apaságra másként tekintettek, nem a közös társasjátékozás volt a középpontban. Én is úgy nőttem fel, hogy édesapámat rendkívül sokat láttam dolgozni. Úgy feküdtem le este, hogy ő dolgozott, és amikor felkeltem, már újra dolgozott az asztalánál. A munkamá­niá­juk, a perfekcionizmusuk hasonló volt. Így könnyen bele tudtam helyezkedni ebbe a kurtági világba, láttam, mit jelent az, amikor az alkotó ember másra „nem lát ki” a munkájából, abban van számára minden, abban van a megváltás is.

– És érdekes módon a zeneszerző bevonja ebbe a világba a feleségét, Kurtág Mártát. A gyerek kint marad, de a feleséggel valódi szimbiózis alakul ki.

– Ez nálunk is hasonló volt. Ennek a munkamorálnak a keménysége, aszketizmusa ad egyfajta erkölcsi tartást is, és egyúttal jelen van egyfajta kereső hit. Ebben van valami erősen protestáns vonás is szerintem, és ez Kurtágban is megvan. Volt is olyan időszaka, amikor református lelkésznek készült; 1939-ben, a fasizmus idején Romániában a család áttért a református hitre. Kántor is volt Temesváron abban a templomban, ahol aztán Tőkés László volt évtizedekkel később a lelkész. Erősen kötődött a protestantizmushoz, nem véletlenül dolgozott Bornemisza Péter evangélikus prédikátor írásaival is. Részben innen is ered a kissé aszketikus gondolkodása is, amely egyszerre vonzó, de ijesztő is: hogy nem fontosak a jó ételek, a jó ruhák, a kikapcsolódás, tehát nincsenek könnyítő elemek, nem fér bele Agatha Christie vagy Sherlock Holmes.

– Többször előkerül a filmben a százéves ember kételye, keresése, a bűnök és a bűnvallás kérdése is. Egy még mindig folyamatosan kereső, még meg nem érkezett embert látunk.

– Igen, ő még nem érkezett meg. De közben azt sem érzékeljük, hogy ne lenne ez az élet valamilyen módon teljes, mert valamilyen módon mégiscsak az.

– Mire kellett a négy éven át tartó forgatás közben különösen is figyelni?

– Nagyon hálás volt Kurtág, és éreztük is a teljes bizalmát. Jó volt, hogy abszolút nem foglalkozott a kamerával, de ebben benne volt az is, hogy nem erőltettünk, nem kértünk semmit, szinte elbújtunk. Általában négyen forgattunk, de egy kis szobában már ez is sok. Kitartók voltunk, és nem voltunk tolakodók. Szerintem ez volt a kulcs. Úgy láttam, ő az az ember, aki értékeli a kitartást, és értékeli azt is, aki nem tolakszik.

– Hogyan kell ezt a csendes megfigyelést elképzelni?

– Sokszor előfordult, hogy ott voltunk nála egész nap. Mondjuk, három órán keresztül komponált a zongorájánál: leült tízkor, és déli egy óráig, az ebédig egy helyben ülve írt a kottába, zongorázott – mi pedig közben három órán át ott voltunk mögötte csendben.

– De ez hasznos csend.

– A csend nagyon fontos eleme volt ennek a munkának. Ezekben a csendekben azt éreztem, hogy itt nem üresség, hanem valami elképesztő gazdagság, sűrűség és feszültség van. Számomra a legnagyobb élmény talán ez volt. És egyébként a beszélgetésekben is iszonyatosan sok nagy csend volt; megesett, hogy, mondjuk, két kérdés között három percen keresztül ő gondolkozott valamin, amiről mi nem tudtuk, hogy mi, tehát már zavarban voltunk, hogy most miért nem válaszol, beleszóljak-e.

– Meg kellett tanulni megvárni?

– Abszolút, és ez nagy tanulás volt nekünk. Szerintem ő is nagyon értékelte, hogy megvárjuk őt, és hogy nem szólunk bele, nem szakítjuk félbe, megtanulunk ezekben a csendekben létezni vele együtt.

– Ön a kelenföldi evangélikus gyülekezet aktív tagja. Hogyan jelenik meg a hite a film alkotói folyamatában?

– Nem titok, hogy bármiről, bárkiről csinál is filmet az ember, valamilyen módon mégiscsak magáról csinál filmet. Tehát hogy Kurtággal forgattunk, az arról is szólt, hogy én ebben ki vagyok. Nagy lehetőség volt számomra így filmet készíteni, szabadon, mert egy hagyományos portréfilmben erre kevesebb lehetőség lett volna. Most azt érzem, hogy egybevágnak az én gondolataim azzal, hogy ki Kurtág; hogy a gesztusokból, az arcból, az apró rezdülésekből szól az ő zenéje is, de valójában engem is ez érdekelt. Hiszem, hogy az apró dolgokban van az igazság, vagy az apró történésekben van a megváltás, és az utunk az apró dolgokon keresztül vezet. Ezt abszolút fontos nekem kifejezni abban, amit csinálok. Jó volt nézni Kurtág arcát és abban meglátni, hogy mögötte van egy hosszú élet, és az életnek vannak nagy kérdései – mi volt az értelme, hova jutott el, hova vezet. Egy filmnek szerintem ez a célja, hogy ezeket a nagy kérdéseket fölvesse. És ez egybevág azzal, amit én is szeretnék.