Kötőszó

Váratlanul tört be a januári hideg. Az utóbbi években az emberek mintha elfelejtették volna, milyen az igazi tél. Az ország egyre több településének kertjében maradtak kint a mediterrán növények: a tengerparti utazások emlékeit felidéző színes leanderek, a sötétlila, bóbitás francia levendulák, sőt néhol az utolsó pillanatig a citromfák is. Pedig a Vojejkov-tengely, a szibériai és az azori anticiklon összekapcsolódásából eredő szokatlan hideg hatása nem volt teljesen váratlan hazánkban.

Szerző: Béres Tamás | Fotó: Unsplash.com
Igaz, hogy az utóbbi harminc-egynéhány évben csak kétszer fagyott be a Balaton annyira, hogy még a rév is kényszerszünetet tartson Tihany és Szántód között, de a figyelmesebbek már november közepén felfigyelhettek a szokatlan hidegre. A következő figyelmeztetést az erős lehüléssel érkező szilveszteri-újévi hóval ismét csak nehéz volt nem észrevenni. Így aki január közepére sem vitte be kertjéből a virágait az enyhébb hőmérsékletű átteleltető szobákba – és most ezek a virágok nyálkás-taknyos-barnán, sáros hófoltokon eldőlve reménytelenül várják a tavaszt a kert egy vigasztalan sarkában –, az vagy elaludt, vagy alaptalanul remélt, vagy hazardírozott.

Túl egyszerű lenne most ebből lustaságra, figyelmetlenségre vagy hanyagságra következtetni, mert azokat az emberi tulajdonságokat, tetteket vagy mulasztásokat, amelyeket korábban így neveztünk, és erkölcsi fogalmakként tartottunk számon, ma legtöbbször a pszichológia oldaláról közelítjük meg. Lustaság helyett érzelemszabályozási sérülékenységet mondunk, vagy tanult tehetetlenségnek nevezzük a világ megváltoztathatatlanságáról szóló kényelmes véleményünket. Hanyagság helyett kifejezőbb kognitív takarékosságról beszélni, és nemcsak kifejezőbb, hanem erkölcsileg vállalhatóbb is, mert itt döntéseink helyett organikus irányítóegységünk, agyunk akarata jut főszerephez. (Ellene pedig – mindenki tudja – nem érdemes küzdeni: a „Harcosok klubjáról” a Chuck Palahniuk regényéből készült 1999-es alapfilm óta Brad Pitt zseniális alakításán kívül csak egy nagy félreértés jut eszünkbe.)

Figyelemhiányunkat komolyabban hangzik szenzoros telítődésnek mondani, mert bár a telítődésért felelős dopaminlöketeket egyszerűen előidézhetjük – és elő is idézzük – divatos készülékeink folyamatos piszkálgatásával (doomscrolling), azért a diagnózis itt is megajándékoz minket a „nem én tettem – nem én vagyok érte felelős” élményével. Ugyanezért szeretjük jobban optimista torzításnak hívni környezetünk figyelmeztető jeleinek figyelmen kívül hagyását, vagy mágikus gondolkodásnak az alaptalan reménnyel szemben táplált bizalmunkat.

Az elmondott példák mindegyike arról szól, hogy fokozatosan és elszántan építünk magunk köré olyan gondolat- és kifejezésfalakat, amelyeken egyre kevésbé képes áthatolni környezetünknek az a része, amelynek kialakítását nem tudjuk közvetlenül szabályozni. Sokan ebben a védekezésben látják a jövőt. Pedig az élet a maga teljességében Isten ajándéka. Tévedésekkel, elbukásokkal, próbálkozásokkal, de talpra állással, újrakereséssel, igazi fájdalmakkal, igazi örömökkel, igazi küzdelmekkel együtt.

Látszólag nem sok múlik a szavak jelentésén. De ahogy a ránk bízott növények elpusztulnak a figyelmetlenségünk miatt, akárhogy is magyarázzuk igazunkat, úgy a bennünket éltető és körülölelő világ is elszegényedik, ha nem az érdemtelenül kapott ajándéknak kijáró féltő gondoskodással veszünk részt benne.