Kötőszó

Hitünk gyermeki vagy gyermeteg? Miért nem ugyanaz a kettő?
Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Unspalsh.com
Félve, szinte suttogva fordult hozzám egy korombéli férfi:

– Kérdezhetek valamit?

– Hát persze!

– A Jézuska kisfiú?

Látszott a szemén, hogy nem tréfál. Meg is magyarázta: nem vallásos családban nőtt föl, ahol a hit kérdései soha nem kerültek szóba. Hallotta persze, hogy a karácsonyfát a Jézuska hozza, máskor meg hogy az angyalok, hajdanvolt gyermeki fantáziája pedig összekapcsolta a kettőt: a Jézuska egy angyalka, fehér ruhás, szárnyas, olyan, mint egy kislány… Nem is értette, hogy egy ilyen törékeny kislány hogyan hozza föl azt a dög nehéz fenyőfát a negyedikre.

Az, hogy ez a Jézuska azonos lenne a nagypénteken kereszten szenvedő, húsvétkor a sírból kilépő Jézussal, soha nem fordult meg gyermekfejében – különben is, ott a szó végén a -ka kicsinyítő képző.

Felnőtt módon

Kedvesen szoktunk mosolyogni az ilyen gyermekfantáziákon, -képzelődéseken. Csak az a baj, hogy barátomat nem olyan közeg vette körbe, amely lassan megmagyarázta volna neki a dolgokat, és segített volna a felnőtté válás útján helyrerakni a fogalmakat és a képeket. Igazából senkivel nem tudott erről beszélni, a világról kapott ismereteinek ez a területe gyermeteg maradt, hiába volt az élet más kérdéseiben tájékozott. Csak felnőttként próbálta végiggondolni, hogy is van a dolog a betlehemi jászollal és a golgotai kereszttel.

Nem ő tehet róla, hogy így nevelődött, sőt nagyon tisztelem, hogy volt bátorsága kérdezni, bevallani, hogy ehhez nem ért. Éppen az a tény, hogy rákérdezett, azt jelezte: kevés neki a gyermeki tudás, felnőtt emberként szeretne a hitről is felnőtt módon gondolkodni.

A Biblia sokszor beszél a gyermekekről, a gyermekek hitéről. Jézus számára különösen is fontosak. Lukács evangélista számol be a tizenkét éves Jézus egy akciójáról, amikor függetleníti magát a szüleitől, és ott marad a jeruzsálemi templomban beszélgetni a kor tudósaival. Teszi ezt úgy, hogy a felnőtté válás nagy ceremóniája, a bar micva – a tizenhárom éves fiúk felnőtté avatása – még előtte van. A felnőttek és a gyerekek közötti falat már ekkor áttöri, ekkor még alulról. Később pedig felülről: felnőttként a gyerekeket állítja példaképül a tanítványai elé, és leszidja azokat, akik a gyermekeket el akarják tőle zárni, mondván, hogy ehhez ők még túl fiatalok.

Vállalni az emberlétet

Jézus szereti a gyerekeket. De mielőtt nagyon belelovalnánk magunkat ebbe a helyzetbe, kijózanít bennünket Pál apostol szava: „…amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor 13,11) De miért? Miért kell elhagyni azt, ami a gyermekléthez köt? Hát nem azt mondja Jézus, hogy ha „olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába”? (Mt 18,3)

De, pontosan ezt mondja. És nem azt, hogy ha „nem maradtok olyanok, mint a kisgyermek”. Aprónak tűnik a különbség.

Nem szabad gyermeknek maradni. Az emberlétet vállalni kell, és ez változással jár. Emlékszem óvodás koromból zöld-sárga színű, kockás, kötött kardigánomra, de ha most megpróbálnám felvenni, nevetséges lennék, ráadásul rögtön leszakadna rólam. Emlékszem hosszú hajú, „csöves” kamaszkorom bőr nyakláncaira, de ma már nem venném föl őket – hadd maradjanak szép emlékek.

De ha a ruhákkal így vagyok, miért lennék máshogyan a gondolatokkal, a világlátással? Nem lenne ugyanilyen nevetséges, ha az agyam teljes egészében megmaradt volna kamaszagynak? Ráadásul kamaszként nem kellett különösebben gondoskodnom senkiről, maximum magamról; ma már apaként nem lehetek felelőtlen, hiszen másokról kell gondot viselnem.

Három korszak

Tudom, a változás, az átlépés sokszor félelmetes. Kamaszok között dolgozva sokszor látom bennük a félelmet a közelgő felnőttkortól – és ilyenkor nagy a kísértés a visszalépésre: hadd maradjak még egy kicsit gyerek!

Tudósok külön foglalkoznak a mamahotel-jelenséggel: azzal, hogy sokan harmincon túl is úgy laknak otthon, mint kamaszkorukban: anyu főz, mos rám, én meg hétvégenként ugyanúgy járok buliba, mint tizenhat éves koromban. Mindenki érzi, mennyire visszás ez. Persze lehet mondani, hogy manapság milyen nehéz a felnőttkori életkezdés – csak hát ez minden korban így volt.

Felnőttként gyermekien öltözködni nevetséges. Gyerekként viselkedni olykor veszélyes is lehet. És gyerekként hinni?

Azt hiszem, a hitnek három korszaka van. Először kisgyerekként hiszünk – a csodák természetesek, a karácsonyfát a Jézuska vagy az angyalka hozza, és a Mikulás teszi a cipőnkbe éjjel a csomagot. Minden teli van titokkal, de minden a helyén van. Aztán jön a lélek „kamaszkora”: mindent megkérdőjelezni, kinevetni, vitatni. Amikor rájössz, hogy a Mikulásnak, akinek a körvonalait a félhomályban láttad, miért olyan frizurája van, mint anyukádnak; amikor rányitsz a szüleidre, amikor a karácsonyfát díszítik a Jézuska helyett.

Mindenkinek vannak ilyen élményei, ezek a felnőtté válás részei. És ugyanígy kérdőjeleződik meg Jézus és a teremtő Isten gondolata bennünk. Az eredmény pedig gyakran kiábrándultság, hitetlenség – és nem hiszem, hogy ezt a szakaszt ki kell hagyni az életünkből.

De a történetnek itt jó eséllyel nincs vége. Jézus nem mondja, hogy maradjatok gyerekek, de azt igen: váljatok olyanná, mint a gyermekek. Vagyis újra kell tanulni valamit: a bizalmat, az Istenre való ráhagyatkozást, de már úgy, hogy mindazt tudjuk, amit lelki kamaszkorunk idején megtanultunk. Már mi díszítjük a karácsonyfát, de elénekeljük mellette a Csendes éjt. Megtanultuk a természet törvényeit, de újra a teremtés csodáját látjuk benne.

Gyakran találkozom gúnyos megjegyzésekkel; néha csak az egyházat mint szervezetet kritizálják (olykor talán jogosan), máskor a keresztyénséget vagy éppen mindent, ami a hit világába tartozik. Nem szoktam velük vitázni, mert azt érzem, ők nem látnak túl az első, gyermeteg szakaszon, azt gúnyolják, amin már én is túl vagyok. (Néha azt mondom: „Nem abban az Istenben hiszek, akit te tagadsz.”) Ők, az állandó kritikusok maradnak vakok, hogy meglássák a mélyebb hitet, a felnőtthitet? Vagy mi, keresztyének felejtjük el felmutatni, hogy hitünk gyermeki, de nem gyermeteg?

Örültem barátom kérdésének, mert épp arról van szó, hogy az infantilis, gyermeteg hiten túl kell lépni – Pál szavaival: elhagyni a gyermeki dolgokat. De utána ott van a jézusi mondat: ha „olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek…”

Ne maradj gyermek, válj gyermekké! És közben tanulj meg mindent – tudásban, tapasztalatban, felelősségben, emberi tartásban –, amit egy felnőttnek tudnia kell.