Kötőszó

Nem tartom bölcs dolognak, ha a keresztyénség jelenlegi arcát Buddha tanításával állítom szembe, és nem veszem tudomásul, hogy a buddhizmus is végigjárta a maga útját. Vagy a jelenlegi buddhizmust hasonlítsuk össze a jelenlegi keresztyénséggel, vagy Buddhát és Jézust ültessük egy asztalhoz. De az egyik oldalra egy vallásos giccset tenni, a másik oldalra egy gondolkodót – ezt nem tartom etikusnak.

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Unsplash; Wikipedia

Mi lenne, ha a mélyére mennénk a dolgoknak, és megpróbálnánk magát Jézust nézni?

Tíz éve lehet, hogy az iskolánkba ellátogatott egy csapat, hogy a cserediákprogramot reklámozza. Hoztak magukkal egy fiút, aki fél évet hazánkban töltött; ha jól emlékszem, Malajziából érkezett. Előadást tartott az országáról. Az előadás végén egy diák feltette a kezét, és megkérdezte:

– Te milyen vallású vagy?

A fiú közömbösen válaszolt:

– Eredetileg buddhista vagyok, de nem nagyon tartom.

A leány leült, és félhangosan ezt mondta: „Ha én buddhista lennék, biztosan tartanám a vallásomat!”

Elgondolkodtatott ez az elsuttogott mondat. Benne volt a buddhizmus iránti tisztelete, de az is, hogy a saját keresztyénségét, amelybe ő maga nőtt bele, nem tartja érdekesnek. Szekularizációnak hívjuk ezt a jelenséget: a vallás már megszűnik fontosnak lenni – nem tagadjuk, egyszerűen nem érdekel minket. Jó pár évtizede ebben élünk.

Mérlegre téve

Végül is megértem. Minden sarkon ott egy templom, megüljük a keresztyén ünnepeket, de az emberek nagy része már nem úgy él, hogy a mindennapjait átjárná a hit. A valláshoz nem csak hozzászoktunk, kissé meg is untuk. Nagy, hideg, olykor kissé giccses templomok; furcsa liturgikus ruhák; hosszú prédikációk; átláthatatlan egyházi tanítások, amelyeknek semmi közük a mindennapokhoz. Csoda, hogy az emberek elfordulnak tőle?

Bezzeg Buddha tanítása! A béke és a szeretet gondolatai! No igen, az már valami. Az unalmas nyugati keresztyénséggel szemben ott vannak az izgalmas távol-keleti tanítások. Buddha bölcsességét vessük össze egy álszent, giccses, vallásoskodó és kegyeskedő szentfazékkal – és máris megvontuk a mérleget, melyik a jobb! Talán tényleg igaza van a mondásnak, miszerint a szomszéd kertje mindig zöldebb. Saját kultúrám, saját vallásom, hitem soha nem annyira vonzó, mint egy idegen kultúra és vallás.

Valami hibádzik

Csábító ez az összehasonlítás. Épp csak az a baj, hogy valamit elfelejt: az, ami elől menekülünk – a keresztyénség olykori unalma, túlbonyolított liturgiája, merev dogmái, érthetetlen nyelvezete – kétezer év alatt alakult ki. Mert minden kor belerakta a saját emberi gyarlóságát, átalakította, saját képére formálta – így került bele hajdan a barokk csicsás templom és a kegyeskedő szóhasználat.

De miért hisszük, hogy a buddhizmus nem ment át ezen? Tőlünk térben messze van, de ha odamennénk, látnánk díszes templomokat, különleges ruhájú szerzeteseket, hallanánk liturgikus énekeket. Nekik is megvan a saját életútjuk, megvannak a változásaik. És ha benne élnénk, éppúgy hozzászoknánk, és éppúgy (meg)unnánk, mint ahogyan itt, Európában a keresztyénséget unják sokan. Ráadásul ha a vallás és a politika összefonódása zavar bennünket, azt kell látni, hogy ez a kérdés a keleti országokban is jelen van.

Kis összehasonlítás: tudjuk-e, hogy milyen magas a világ legmagasabb Krisztus-szobra? Megsúgom: hatvanegy méter. A híres Rio de Janeiró-i Krisztus-szobor csak a negyedik a sorban. De vajon tudod-e, milyen magas a világ legmagasabb Buddha-szobra? Utánanéztem: százötvenhárom méter (százhuszonnyolc méteres szobor, plusz huszonöt méter magas lótusztrón.

Tudom, hogy nem verseny, de elgondolkodtatott: vajon az indiai bölcs, aki a szenvedés megszüntetését a vágyakozás kioltásában látta, vagy a názáreti ács, aki az Istenbe vetett örömteli bizalmat fontosabbnak tartotta a birtoklásnál – vajon e kettő közül melyik szerette volna, hogy hatalmas, fénylő szobraik legyenek? Nem lehet, hogy nem nekik volt erre szükségük, hanem nekünk, utódoknak? Egyikük sem tanította, hogy „állítsatok nekem égig érő szobrokat” – és mindkét vallás hívei megtették.

Nem akarom magunkat se vádolni, se védeni, pláne nem akarom a keletieket kigúnyolni. Amiről beszélek, az, úgy tűnik, általános emberi gyarlóságunk. Értékeinket telerakjuk oda nem illő giccsel, hatalmi vággyal. (Persze azért azt se felejtsük el, hogy az imént említett ezredévek nemcsak emberi hibákkal, de nagyszerű alkotásokkal is telítve vannak.)

A mélyére menni

Miért mondom most mindezt? Mert nem tartom bölcs dolognak, ha a keresztyénség jelenlegi arcát Buddha tanításával állítom szembe, és nem veszem tudomásul, hogy a buddhizmus is végigjárta a maga útját. Vagy a jelenlegi buddhizmust hasonlítsuk össze a jelenlegi keresztyénséggel, vagy Buddhát és Jézust ültessük egy asztalhoz. De az egyik oldalra egy vallásos giccset tenni, a másik oldalra egy gondolkodót – ezt nem tartom etikusnak.

Mi lenne, ha a mélyére mennénk a dolgoknak, és megpróbálnánk magát Jézust nézni? Egy idő után kiderülne, hogy hihetetlenül érdekes, provokatív személy, aki nem hagy minket békén; őt hallgatva újra és újra megüt a „most mi van?” érzése. Egyáltalán nem az a sima mosolyú, angyali tekintetű ikon, akinek látni szoktuk, hanem izgalmas, aki szinte beszippantja a lelkünket.

Személyes hitvallásom: nekem Buddha néhány gondolata tetszik, de Jézus nemcsak tetszik, hanem szinte megráz. Hasonlókat mondtak az anyagi javak élvezetéről – élj velük, de ne válj rabjukká! –, de ha a mélyére mész, mást és mást találsz: az egyik a belső függetlenségről szól, a másik arról a szabadságról, amely tudja, csak Teremtője áll fölötte. Mindkettő a teljességről, az örömről beszél – de míg az egyik a szenvedéstől való szabadulásról szól, a másik számára a szenvedés a teljesség felé vezető út része. Mindkettőben benne van az elfogadás élménye – de az egyik számára ez általános jóindulatot jelent, a másik számára az elfogadás az, ahogyan a szülő elfogultan szereti gyermekét, még akkor is, ha az dühítő dolgot művel. Ugyanazok a szavak, más háttér – hallatlanul érdekes ebbe belemerülni!

Nem mondom, hogy ne érdekeljenek más kultúrák, más vallások. De mielőtt elkezdenéd őket magasra emelni és a saját, neveltetésedben kapott kultúrádat lefitymálni, hadd javasoljam: gondold át gyökerétől a saját kultúrádat, hitedet, és rá fogsz jönni: az is lehet érdekes, életre szóló alap, amelyre rá lehet építeni teljes létedet.

Nem zöldebb a szomszéd kertje – csak a sajátodat nem ismered eléggé.