Kötőszó

Milyenek vagyunk 2025–2026 telén? Tudva, hogy sok aggasztó, megoldatlan probléma terheli a világot s így közösségeink, családjaink mindennapjait, egyértelműen kiolvasható, van az aggodalomnál nagyobb erő: a hála, a remény, a bizalom.

Szöveg és fotó: Stifner-Kőháti Dorottya

Állok a megállóban a januári, szürke délutánban. Bár egy helyben várok, lélekben messze járok: színesebb, marasztalóbb, mozgalmasabb terepen, mint a hideg utca. Régi és új történetek, személyek elevenednek meg előttem, olvasmányok, útjelzők, életfilozófiák.

A táblánál állok, de nem a menetrendet nézem, hogy mikor jön már a trolim, hanem a boldogság mibenlétén gondolkodom. Furcsának tűnhet az időzítés, de megvan az oka: a terézvárosi önkormányzat akciója indította el bennem, amely a kerületben már hagyomány. December–január havában a közösség tagjai által írt, rajzolt alkotásokat teszik közzé egy-egy kis fémtáblán, az utasvárók üvegtábláin. Tavaly gyerekek rajzait láthattuk arról, hogy milyen számukra az ünnep, idén pedig felnőttgondolatokat a boldogságról. Minden megállóban más-más színe, „arca” tárul fel a boldogságnak, mint egy-egy kis mosolygós „post-it” cédula az utca népének.

Ez a konkrét kép, amely ugyanakkor metaforaként is szép összecsengés, arra sarkallt, hogy a néhány nappal ezelőtt egymásnak kívánt „boldog új évet” ismét közelről megvizsgáljam. S ha már megálló: hát a megtett út, a korábbi életmegállók, a pont, ahol épp vagyok, és a még rám váró útszakasz egészében nézzem.

A „Boldogság nekem...” kezdetű mondatot mindannyian másképp fejezzük be – a kerületi lakók is így tettek. Minden vallomás mellett egy keresztnév és egy életkor. Néhány szóban nem is olyan könnyű megfogalmazni, hiszen ezt inkább érezni szoktuk. Esetleg utólag tetten érni, hogy milyen boldogok is voltunk egy adott pillanatban. Az alapok megegyeznek – egészség, egzisztenciális biztonság, otthon, család, hivatás, azonos értékrendet valló közösség stb. –, de a részletektől lesz izgalmas ez a játék. Az ismerős, sokszor meghatóan egyszerű felismerések adják az ízét, egyediségét, és éppen ezek hoznak minket, annyira különböző embereket közel egymáshoz.

Milyenek vagyunk 2025–2026 telén? Tudva, hogy sok aggasztó, megoldatlan probléma terheli a világot s így közösségeink, családjaink mindennapjait, egyértelműen kiolvasható, van az aggodalomnál nagyobb erő: a hála, a remény, a bizalom.

Volt, aki egy gyermekkori havas reggelre ébredést, más a természetben, magányosan sétálva átélhető nyugalmat, ki a kórus­éneklést, ki a szeretteivel eltöltött vacsorát említette. Apró, hétköznapi, pénzben nem mérhető dolgok, értékük azonban vitán felül áll. S az a jó mindben, hogy nemcsak egyszer, hanem – figyelve, megteremtve az alkalmat – sokszor átélhetők.

Meglepően sok filozófiai mélységet rejtő vallomást is láttam. Boldogság igazából az élet – fogalmaz egy fiatal, egy megszólított pedig azt a „valamit” említi, amire mindig vár. Megérintett az a válasz, amely az élet élvezetét az úton levésben látja.

Sorsok, történetek, várakozások, beteljesült vágyak, találkozások és majdan bekövetkező, a jövőben hozzánk érkező örömök – valahogy így foglaltam össze magamban a látottakat. Nem megvehető, nem „jár”, hanem kapjuk, de szükség van ránk is, tehetünk érte. Például felismerjük, hogy áldásokban, ajándékokban részesít minket az Isten, akinek a kezében ez az új évünk is biztonságban van.

Mielőtt arra biztatom az olvasót, hogy az év elején, a számvetés, tervezés idején maga is írjon egy ilyen „post-itet” a boldogságról, hadd mondjam el az enyémet: a feltámadott Jézus ígérete a legstabilabb kapaszkodóm, amely segít, megtart, hogy meglássam a napi kis boldogságokat, és támaszt találjak, amikor arra van szükség. Így szól: „…íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20) Ez az üzenet az úton és minden „megállóban” reménnyel tölt el.