Kötőszó

Az alkoholizmus sok művészeti és szakmai könyv témája. De kevés olyan szöveg van, mint ezen a lemezen: amelyben nem a téma van a középpontban, hanem maga az író: itt vagyok, ilyen vagyok, alkoholfüggő vagyok. Olyan, aki nem tud alkohol nélkül élni, aki gyűlöletessé teszi magát a világ előtt, mert önmagát is gyűlöli; egyszerre szeretne emberséges életet élni, és egyszerre érzi úgy, hogy génjeiben alkalmatlan a normális életre – írja publicisztikájában Hegedűs Attila.

Szöveg: Hegedűs Attila

Illusztráció: Freepik.com | Fotó: Facebook.com/Bongorovics

Boomer vagyok (hivatalosan csak X generációs, de ez most lényegtelen), kár tagadni. Vannak dolgok, amelyekben már nem változom. Nem szeretem például a rapet és a hiphopot. Érdekesnek találok bennük egy-két nyelvi leleményt, de igazából nem tudok a műfajjal mit kezdeni.

Nem szeretem az aktuálpolitizálást a zenékben. Nem politikai meggyőződésből, hanem mert azok a közéleti szereplők, események, akiket és amelyeket megemlítenek, tíz éven belül történelemmé válnak, és velük együtt a dal is elavulttá lesz. Tudnék sorolni olyan művészeket, akik úgy szóltak hozzá közéleti kérdésekhez, hogy az húsz év múlva is élő lesz, mert nem az aktuális személyről, hanem az emberi jelenségről: pénzsóvárságról, hatalomvágyról és gőgről szólnak. Ezt az örökérvényűséget hiányolom a túlságosan aktuális dalokban.

Végül nem szeretem a trágárságot a dalban. Nem csak ízlés kérdése ez: azért sem szeretem, mert ha egy-egy súlyos kifejezés hétköznapivá válik, hogyan fejezzük ki magunkat akkor, amikor tényleg szélsőséges élethelyzetet akarunk bemutatni?

Fiaim sugallatára mégis meghallgattam egy frissen megjelent lemezt: egy sokat káromkodó és politizáló rapper, a szabadkai származású Bongor Extázis című albumát. És elnémultam. Érzelmi hullámvasút az album, lelki mélységeket és magasságokat jár be, és bizony a mélységhez hozzátartozik a nyers szöveg is. Nem politizál, de van helyette más, ami belém fagyasztotta a szót: a kíméletlen őszinteség önmagával szemben.

Labirintusban

Az album konceptlemez: nem véletlenszerű dalok egymásutánja, hanem történetet mesél el. A történet gerince egy pszichoterápiás beszélgetés, a témája pedig a szerző harca az alkohollal. Az alkoholizmus sok művészeti és szakmai könyv témája. De kevés olyan szöveg van, mint ezen a lemezen: amelyben nem a téma van a középpontban, hanem maga az író: itt vagyok, ilyen vagyok, alkoholfüggő vagyok. Olyan, aki nem tud alkohol nélkül élni, aki gyűlöletessé teszi magát a világ előtt, mert önmagát is gyűlöli; egyszerre szeretne emberséges életet élni, és egyszerre érzi úgy, hogy génjeiben alkalmatlan a normális életre.

A kép, amelyet fest magáról, közel sem szép. Meg sem próbálja árnyalni, finomítani. Olyanok ezek a dalok, mint egy véres műtét közben készült felvételek. Az énekes az orvos, de ő maga a beteg is. Három kép, három dal mozdított meg engem nagyon erősen.

Beef. A fiatalok szlengjében otthonosan mozgó szakembert, tizenhét éves fiamat kérdeztem: ugye jól sejtem, hogy ez a szó netes vitát, veszekedést jelent? Megerősítette; annyit tett hozzá, hogy a beefelések személyeskedő, szándékosan durva „vélemények”, és nem a másik gondolatait kritizálják, hanem magát a személyt pocskondiázzák. Ez az, amiben én soha nem vagyok hajlandó részt venni. Ha egy-egy véleményemre valaki általánosító, engem ismeretlenül is elítélő választ ad, rögtön abbahagyom a beszélgetést. Becsülöm ennyire önmagamat meg a másikat is.

A dal viszont arról szól, hogy erre mennyire képtelen az, aki az alkohol miatt állandó veszélyben érzi magát, mindig kibúvót keres, és minden kritikára, gúnyra ezerszeres vehemenciával válaszol. A gyerekes, négysoros piszkálódásokon nem röhög, hanem képes hosszan átkozódva reagálni. Megalázó, de Bongor vállalja: ilyen kisstílű vagyok, ha az alkohol irányít. Fájdalmas vallomás és önirónia egyben.

Hol voltál? Talán a legszomorúbb dal a lemezen. Feleségével, Cseri Hannával, a tehetséges, fiatal énekesnővel együtt adják elő. Olyan, mintha a konyhában felvették volna az egyik beszélgetésüket egy kedd éjjel, amikor a férj végre részegen hazatér. Ismétlődő kérdések, vádaskodások, támadások és ellentámadások, sértettség mindkét oldalon. Mintha egy szöveggyűjteményből léptek volna elő az ezerszer elcsépelt mondatok, unott párbeszédek: „Jó, holnaptól nem iszom.” „Aha, mondtad tavaly októberben.”

Kilátástalan labirintus. A legszomorúbb, hogy bizonyos mondatokat egyszerre mondanak: „Már megint rólad szól minden.” „Megint nem hallod, amit mondok. Egy kis megértést szeretnék…” Mindkettő meg van róla győződve, hogy ő maga az áldozat, és a másik tehet mindenről. Igen, ez a megoldhatatlan labirintus jellemzi azt a családot, amelyet az alkohol irányít. És hihetetlen az a bátorság, ahogy egy művész házaspár nyíltan vállalja: igen, ilyen a mi házasságunk.

Mélyre megy a szike

Apa. A lemez csúcspontja ez a dal szövegben, zenében és katarzisban is. Talán azért érzem így, mert én magam is apa vagyok, és minden apának a rémálma az, hogy a gyermekének meg kell élnie mindazt, amiről ez a dal szól. Sírásra késztet, de közben a gyermekeim jutnak eszembe, akiknek ezt nem kell megélniük – és én ezért vagyok a leghálásabb az életben.

Ha már korábban a műtét képét használtam: itt megy a legmélyebbre a szike. Rákérdez arra, hogy miért lett alkoholista, és mindennek a mélyén ott találja az apját. Azt az apát, aki maga is apa nélkül nőtt föl, és aki megjárta a délszláv háború poklát. Hatvanan vonultak be Szabadkáról, és hárman tértek haza – és édesapjának a lelke is meghalt a fronton. Megközelíthetetlen érzelmi kőtömb lett: „A pia volt a fiad, és őt vetted feleségül.”

Hogy lehet felnőni egy ilyen apa mellett? Zorán közel ötven éve az Apám hitte című dalban még a mélységes tisztelet hangján beszélt az apjáról. Akkoriban talán elképzelhetetlen lett volna az a szembenézés, ahogyan Bongor világgá kiáltja a fájdalmát: apám, miattad lettem ilyenné!

Fontos kérdés: mire jó ez a kiáltás? Csak a kétségbeesés hangja? Vagy a bosszúé? Nem hiszem. A cél éppen az, hogy végre ne akarjon visszafelé mutogatni, ne kelljen ebben az áldozatszerepben leélnie az életét. Ki kell mondania, hogy azután letehesse ezt a terhet.

Bármennyire tetszetős is az a gondolat Ezékiel könyvében, hogy „az apák ettek egrest, és a fiak foga vásott el tőle”, pár sorral lejjebb így folytatódik a szöveg: „A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt…” (Ez 18,2.20)

Nem sors, hanem választás

Bongor felismerése éppen az, hogy az ősök sorsa, példája hat ránk, de nem határoz meg. Az alkoholizmus nem a génjeinkben van, ott maximum a hajlam lehet – a döntés viszont a mienk!

A lemez nem nihilista, csak fájdalmas, mint egy rákműtét. De célja is van: „Ha egy dolgot elérek, már megelégszem bőven: / hogy az én gyerekem nem fog félni tőlem.” Minden értelmes apa reménye ez! Ha a múlt nem is változtatható meg, a jövő lehet másmilyen. Kapott terheink letehetők! Meggyőződésem szerint az evangélium is pont erről szól: nem vagyok rabszolgája a bennem élő, esetleg másoktól kapott iszonyatnak. Lehet újat kezdeni! Ez a hit az album végkicsengése. (Mellesleg Bongor maga is meg­említi a Hála című dalában a hitet, igaz, ezt élesen elválasztja a hivatalos egyháztól. Hogy ebben mennyi a mi felelősségünk, az másik cikk témája lehetne.)

Végül jó tudni: Bongor és Hanna éppen most, a lemez megjelenésekor gyermeket várnak. Nem félnek továbbadni az életet. Már tudják: az alkohol nem sors, nem genetika, hanem választás; és hisznek benne, hogy lehet rá nemet mondani. Nagyon drukkolok nekik, hogy maradjon erejük bebizonyítani: az, amiről a lemezen jelen időben szólnak, valójában múlt idő.