Kötőszó

A sokszor idegeskedéssel, kapkodással, stresszel járó ünnepi vásárlások idején (is) irányítsuk lelkünket és értelmünket a lényegre, az életre, az örök életre vivő csodára. Arra, hogy miközben keresztény hagyományaink szerint a Jézuska teszi az ajándékokat a fa alá, a valóságban magát Jézust kaptuk meg ajándékként az Atyától: egyenként, személyenként, te és én.

Szöveg: Balczó Mátyás | Illusztráció: Unsplash.com

A faragott tök ideje lejárt, a helyét átvette a fenyő, na meg az ilyen-olyan anyagokból készült utánzatai, az adventi koszorútól a girlandokon át a karácsonyfáig. Sem a zöldségesnél, sem az élelmiszerüzletekben nem kaphatók már a tökfejalapanyagok, a különböző ócska halloweencuccok éppen úgy eltűntek a boltokból, mint maga a téma a közbeszédből, a közösségi média felületeiről. Arról nincs adatunk, hogy a halloween végül hány „áldozatot szedett” Magyarországon, nem tudjuk, hány emberi lelket szippantott be, tett tönkre ez az angolszász hagyományú országokban honos, kelta eredetű ünnep.

Évek óta, de lehet, hogy már évtizede visszatérő és rendkívül unalmas, ha tetszik, tragikomikus az a véleménykörnyezet, amely körüllengi a halloweent, ideértve a vélt hatásaitól való túlrettegést, valamint a „nálunk nincsen…” kezdetű megállapítást mint egyfajta verbális feltartott mutatóujjat, amely jelzi, hogy „nono, itt aztán nem hallo­ween­kedünk, mert ez egy keresztény ország, ennek itt nincsen helye”.

Félreértés ne essék, semmiképen nem akarom elbagatellizálni azokat a hatásokat, amelyek a gyerekeket érhetik ebben az információkkal, képekkel, videókkal súlyosan túlterhelt világban, de alig hiszem, hogy a jelmezes, faragott tökös bohóckodás lenne az, amitől a leginkább meg kell óvni – elsősorban – a fiatalokat. Megállapítható, hogy az év többi tizenegy hónapjában egyébként senki nem foglalkozik a halloweennel, és azt sem hiszem, hogy bárki kutatná, mondjuk, márciusban, hogy kinek és hogyan változott meg az életszemlélete azok közül, akik „felültek az október végi tökvonatra”.

A legutóbbi népszámlálás eredményeinek közzététele után lett felkapott, sokat tárgyalt kérdés az, hogy hazánk vajon keresztény ország-e, vagy sem, hiszen a népességnek a kisebb része vallotta magát valamelyik keresztény felekezethez tartozónak, többen voltak azok, akik nem. Már akkor is így gondoltam, és ezt most is tartom: attól nem lesz keresztény egy ország, hogy a népesség ötvenegy százaléka annak vallja magát, ahogyan attól sem lesz nem keresztény – például a miénk –, hogy ez a hányad ötven százalék alá süllyed. Szerintem a lényeget tekintve ez nagyon félrevezető szempont, mert túlzottan és nagyon rosszul egyszerűsít le egy olyan kérdést, amely egyébként nem egyszerű.

Szerintem Magyarország keresztény ország abban a tekintetben, hogy önmagában a léte elválaszthatatlanul és erősen kapcsolódik ahhoz a keresztény hagyományhoz, amely több mint ezer éve megalapozta államiságunkat. Magyarország keresztény ország a kultúráját tekintve is, erre utal az az egyszerű tény is, hogy a népesség túlnyomó többsége – keresztények és nem keresztények, hívők és ateisták – számára egyaránt a legfontosabb ünnep a karácsony és a húsvét.

Persze sokaknak ez nem több mint évről évre garantált munka- és tanulásmentes időszak, amikor együtt lehet a család, de ettől még tény, hogy nagy ünnepeink bizony Jézus Krisztushoz kötődnek: az ő megszületéséhez, halálához, majd feltámadásához. S ezek nem választhatók el egymástól, mert a karácsonyt nem élhetjük és érthetjük meg pusztán a megszületés oldaláról, hiszen ennek a születésnek a lényege éppen a halálban, nagypéntekben, majd a vasárnapi üres sírban kap teljességet.

Hívőként ezt nemcsak magamban szeretném tudatosítani, hanem másoknak is elmondani, emlékeztetni őket rá, hogy a sokszor idegeskedéssel, kapkodással, stresszel járó ünnepi vásárlások idején (is) irányítsuk lelkünket és értelmünket a lényegre, az életre, az örök életre vivő csodára. Arra, hogy miközben keresztény hagyományaink szerint a Jézuska teszi az ajándékokat a fa alá, a valóságban magát Jézust kaptuk meg ajándékként az Atyától: egyenként, személyenként, te és én.

Ingyen kaptuk, ingyen van részünk a felfoghatatlan kegyelemben, de erre ne csak karácsony környékén gondoljunk, ne csak ilyenkor, decemberben, hanem az év többi tizenegy hónapjában is. Kérjük az Urat, hogy hitelesen visszhangozzanak bennünk angyalának szavai, ahogyan azt a Betlehem mellett tanyázó pásztorok is hallották kétezer éve (Lk 2,10–11): „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus…”