Kötőszó

Az ember az Istentől kapott értelme által annyira felpörgette a világot, hogy azt a lelkével már nehezen tudja követni. Közben az egyre nagyobb tudás birtokában sokan gondolják azt, hogy Istenre már nincs is szükség – pedig a tudás nem fogja kitölteni a lelki hiányt. De még ha az ember fel is ismeri, hogy lelki vákuumba került, kérdés, hogyan tudja ezt az űrt betölteni. Ki mutatja meg ennek a módját?

Szöveg: Balczó Mátyás | Illusztráció: Pixabay.com

„Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsolt 25,4–5)

Életünket utak szövik át. Valaki fejből tudja az utat, más útvonaltervező segítségét veszi igénybe. Az ember nemcsak fizikai, hanem lelki értelemben is lehet úton. A hívő ember is úton van. Lehet, hogy már látja is az irányt, tanulja azt a bizonyos ösvényt Istentől, azonban lényeges, hogy ez a fajtaúton járás, maga a hívő élet ne elégítsen meg minket annyira, hogy bármikor is azt érezzük, az utunk végére értünk. „Én már megtértem, életemet az Istennel közösségben élem, imádkozom, templomba is járok, célba értem, jól van ez így” – gondolhatnánk a hitre jutás eufóriájában, de Isten ennél sokkal többet vár tőlünk, sokkal többre hív el bennünket.

Isten azt akarja, hogy mi magunk is útvonaltervezők legyünk, akikben Szentlelke által helyezte el azt a szoftvert, amely az ő országa felé irányít másokat is. Nagy szükség is van arra, hogy egyházunk, gyülekezeteink keretein túl is láthatóvá váljunk, mert sok az utat tévesztő, az útkereső, a zsákutcába jutó ember.

Az ember az Istentől kapott értelme által annyira felpörgette a világot, hogy azt a lelkével már nehezen tudja követni. Közben az egyre nagyobb tudás birtokában sokan gondolják azt, hogy Istenre már nincs is szükség – pedig a tudás nem fogja kitölteni a lelki hiányt.

De még ha az ember fel is ismeri, hogy lelki vákuumba került, kérdés, hogyan tudja ezt az űrt betölteni. Ki mutatja meg ennek a módját? A hit kegyelmével megajándékozott emberek tudnak arról az útról, amelynek megmutatását kéri Dávid az Úrtól a zsoltárban. Persze a bűn, a kísértések, a világ zaja a hitben élő emberre is hat, így bizony időnként el-eltévedünk vagy éppen bukdácsolunk a Krisztus-követés útján. De Jézus által nem is a magunk – egyébként szükségszerűen teljesíthetetlen – tökéletességére vagyunk elhíva, hanem arra, hogy az ő végtelen hűségében megtartva tartsunk meg másokat mi is.

Hogyan? Lelki értelemben azáltal, hogy elmondjuk, milyen az, amikor Isten karol fel bennünket. Ahogyan éppen tette velem is a közelmúltban; ahogyan a lelki értelemben vett és a fizikailag járt útjaim összekapcsolódtak.

Történt, hogy egy előttem álló nagyobb feladatra való készülés és a szokásosnál is több napi munka terhe lelkileg és szellemileg is megrogyasztott. Éreztem, hogy ki kell mozdulnom, útra kell kelnem. A feleségem partner volt ebben, így kora este elindultunk Budapestről. Utunk a Börzsönybe, majd a Visegrádi-hegységbe vezetett. Az erdei utakon autózva gyermeki örömmel néztük az előttünk átbaktató szarvasokat, őzeket, rókákat. Egy tisztáson megállva átadtuk magunkat a friss levegő és a fák között ránk tekintő hold élményének. Éreztem, ahogyan az úton levés által kifelé tartok a lelki zsákutcából, majd azt is átélhettem, ahogyan Isten újra az útjára helyez.

Úgy alakult, hogy Esztergomban éppen az evangélikus templom mellett parkoltunk le. Megnéztük a hirdetőtáblát. A papírlapokra írt rövid imádságokban összeért a fizikai és a lelki út, amikor ezt olvastam: „Atyám, a szívem kimerült. Úgy érzem, a terhemet egyedül cipelem. Vedd el tőlem. Hadd pihenjek meg, üdíts fel, Istenem!” Alatta pedig ez állt: „Istenem, kérlek, világosítsd meg elmémet igazsággal, töltsd meg szívemet szeretettel, gazdagítsd életemet szolgálattal.”

Ahogyan ezt a két kis imát elolvastam, már nem éreztem úgy, hogy a terhemet egyedül cipelem, és nyugodtabb szívvel tekintettem a közelgő feladatokra – Isten így karolt fel az utamon.

Mindnyájan tartunk valamerre az életünkben. Útjaink néha széttartanak, máskor ellentétes irányba vagy éppen párhuzamosan haladnak. De bármerre tartsunk is, a Jézus-követés útján járva mindig hálát adhatunk, hogy útjaink nemcsak egy-egy kereszteződésben, hanem a keresztben: Krisztus keresztjében is összefuthatnak.