Kötőszó

Hogy mire jó a zarándoklat? Röviden: a találkozásra. Sok évszázados hagyománya van annak, hogy valaki gyalogszerrel útra keljen. A kereszténység számára vannak afféle szent helyek, melyek sajátos célpontjai a zarándokoknak. Ilyen hely a szentföldi Jeruzsálem, az itáliai Róma vagy a Spanyolország északnyugati részén, Galiciában található Santiago de Compostela.

Szöveg és fotók: Benkóczy Péter kőbányai evangélikus lelkész

Ez utóbbi igen népszerű, évente több mint százezer zarándok keresi fel. És minden egyes beszámolóban azt halljuk-látjuk: nem bánták meg a vállalkozásukat. Túlmutat minden viszontagságon a semmihez sem hasonlítható spirituális és kulturális élmény. Komfortzónánkat magunk mögött hagyva válaszokat keresünk, és bizony próbára vagyunk téve testileg-lelkileg egyaránt!

Azt gondolhatnánk, a zarándoklat a katolikus lelkiséghez kötődik inkább. Talán üdvszerzésről van itt szó. Ám a protestáns szemlélődésű zarándok is hamar megtalálja a helyét ebben a világban. Végigjárni egy ősi zarándokutat lelki fejlődést, mély, életre szóló benyomást jelent. Egyszerre utazás térben és belső világunkban. Olyan utazás, melynek célállomása egy szent, pontosabban Jézus Krisztus egyik apostola – a legenda szerint idősb Jakab apostol – sírhelyének felkeresését jelenti, de a megérkezés túlmutat ezen, sőt minden várakozáson.

Kagylóhéj és szeretetparancs

A Szent Jakab-útra még a kelta időkben úgy tekintettek, mint a Tejútnak egyfajta földi leképeződésére. Az égi együttállás a magasabb rendű erőket és kapcsolódást jelképezte, az isteni minőség földre szállását és a földi minőség égi felemelését szimbolizálva. A középkorban, amikor a Szentföldre tartó zarándoklatok gyakorlatilag elérhetetlenné váltak, a Camino még inkább felértékelődött.

Mára nemcsak hitmélyítő szerepe van az úton járásnak, hanem önmagunk legyőzését, belső életrendezést és olyan inspirációt hoz, mely valóban megváltoztathatja a zarándoknak az élet lényegi kérdéseihez és a spiritualitáshoz való viszonyát. Akár hívőként járja valaki az utat, akár a belső utak felfedezésének vágyával indul, a végére olyan élményekre, olyan életigazságokra talál, melyekből aztán számos útleírás, útikönyv vagy éppen mozifilm keletkezett.

A Camino vezérmotívuma, a zarándokok számára félreismerhetetlen szimbóluma a fésűkagyló. Eredetileg a szerelem jelképe volt. Vallásos hiedelmek kapcsolódtak hozzá: megvéd a balsorstól és betegségektől. A fésűkagyló héja Szent Jakab apostol kultuszában kapott újra jelentőséget: Santiagóból hazatérve a zarándokok ezt nagy becsben tartották. A kagyló szimbóluma idővel számos jelentésváltozáson ment át; két héja a krisztusi szeretetparancsot is jelképezi, a „szeresd az Urat, a te Istenedet” és a „szeresd felebarátodat, mint magadat” üzenetét mutatja fel mindennapi emlékeztetőként.

A Camino mentén felfestve, útjelzőként látható a kagyló és néhány variációja, valamint a modern megfelelője, a sárga nyíl. Azt látjuk, hogy térkép sem kell, hiszen a jelzés végigkísér bennünket. Azonban csak az odafelé, Santiago de Compostelába vezető irányt mutatja!

A zarándokok számára talán legnépszerűbb, a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Porttól induló „francia út” közel nyolcszáz kilométer hosszú. A Pireneusokon való átkelés után jó néhány ismert spanyol várost is érint: Pamplonát, Logroñót, Burgost, Leónt.

Camino, a lelkigondozó

Én 2013-ban lettem zarándok, ahogy a spanyolok nevezik: „peregrino”. Útra keltem életem krízisétől vezérelve. És igaza lett a latin bölcsességnek: „solvitur ambulando”, azaz a probléma járva-kelve oldódik meg. A francia–spanyol határtól indultam el én is. Válaszokat kerestem, megerősödésre vágytam. Végül nem pontosan azt kaptam, amit vártam az úttól, de azt kaptam, amire valóban szükségem volt.

Elmúlt tizenkét év. A mai napig sok lelki élményem tette változatossá a spanyol El Camino utáni életutamat. Házasságkötés, születések és gyászélmények, munkámban, szolgálatomban előkerülő csalódások és sikerek egyaránt voltak. Aztán amikor „félszáz” éves lettem, úgy éreztem, itt az idő, hogy újra útra keljek.

Egy kedves zarándoktársam felkért, hogy tartsak úti beszámolót. Ő ezekkel a szavakkal mutatott be az érdeklődőknek: „Péter evangélikus lelkész és lelkigondozó. Hivatásából fakadóan a hétköznapjai nagy részében mások lelki gazdagodásáért és boldogulásáért dolgozik. Hogy önmaga lelkével és saját életkérdéseinek rendezésével is foglalkozni tudjon, nemrég zarándokútra indult. Mondhatni, szerepcserét vállalt: ő lett a fejlődni akaró, a válaszokat kereső, a Camino pedig a lelkigondozó.ˮ

Én is, mint minden zarándok, valamilyen misztikus vágyódással indultam el az úton. Rendet kívántam teremteni magamban, a súlyos terheket lerakni. Spanyolországban az idegen nyelvi közeg és a távoli országokból érkező zarándoktársak színes társasága mélyíti az „élménycsomagot”. 2025 augusztusában egyedül indultam útnak a Camino Húngarón. Egyetlen hétig tartott az utam, és közben egyetlen zarándokkal sem találkoztam. A szállásokon is egyedül pihentettem a tagjaimat. Valamivel több mint kétszáz kilométer volt ez önnönmagammal, az úttal és Istennel.

Az út, bár számos összetevőjében különbözött a spanyolországi élményeimtől, egy dologban nagyon is hasonló volt: szemléltem a tájat, figyeltem a belső történéseket. Jelek mentén haladtam, éreztem a zsákom súlyát a vállamon, éreztem bakancsomnak a bokáimat megtartó erejét. Az izzadságot is éreztem, mely a homlokomon végigszaladt, aztán csiklandozta a nyakamat. A lépéseim ritmusos előrehaladását is figyeltem. Mindez egészen különös „Camino-érzéssé” állt össze, afféle módosult tudatállapottá. Azt éreztem: jó úton vagyok. Isten kezében vagyok!

Kísér a csend

A magyarországi Szent Jakab-út része a Santiago de Composteláig tartó zarándokútnak. Budapestről, a Lánchíd tőszomszédságában álló nulla kilométerkőtől indul. Első nap Zsámbék az úti cél, ez harmincegy kilométernyi túrát jelent. Ezután következnek az újabb állomások: Tarján, Vértesszőlős, Tata. Magunk mögött hagyva Nagyigmándot Kisbérre jutunk, aztán tovább Pannonhalmán át Győrbe vezetnek a Camino Húngaro útjelző táblái. A város Insula Lutheranája mellett elhaladva, talán a legnehezebb huszonöt kilométert megtéve jutunk Lébénybe. Az itteni Szent Jakab apostol plébániatemplom a magyarországi célállomás, de lehetőség van a folytatásra is, ugyanis az út Mosonmagyaróvár, Pozsony érintésével az alsó-ausztriai Wolfsthal községnél kapcsolódik be a Santiago de Compostelába vezető útba.

Az utat járva önkéntelenül is eszembe jutott a jézusi kijelentés: „Én vagyok az út…” Aki elindul ezen az úton, nem pusztán túrára megy, nemcsak levegőzik egyet, hanem megnyílik előtte egy sor kapu, amelyet addig talán zárva érzett. Az út metaforája válik világossá. Biztonságban vagyok, nyitottságot, elfogadást, életet kapok. És hiába a számos húzódás, a láb- vagy derékfájdalom, a zarándoklat adta fizikai szenvedés, az út távlatokat nyit, horizontokat feszeget, és számomra a jézusi igék is új értelmet kapnak. Mártának, Mária testvérének mondta Jézus: „…kevésre van szükség, valójában csak egyre.” (Lk 10,42) Vagy amikor követésre buzdítva azt mondta: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint…” (Lk 9,62) Sok megerősítést kaptam arra, valójában mi a fontos az életemben, az elhívásomban, a magánéletemben, az istenkapcsolatomban.

Sosem lehet tudni, mivel-kivel találkozhatunk az úton. Esetleg szeretett ismerősökkel a pannonhalmi apátságnál, akár egy kedves ismeretlennel, aki ajándékkal kedveskedik, vagy egy váratlan fényjáték kerül közvetlen elém. Vagy szerzetesek között, két szín alatt részesülhetek az oltáriszentségben.

Rájöttem, hogy a csodálatos, misztikus élményeket a zarándoklat után is fel lehet fedezni. Csodák vesznek körül, csak a figyelmünket más dolgok kötik le: a napi rutin, a mindennapok zaja, amely körülvesz, és mindaz, ami a plakátokon, monitorokon, keresztül látványként hat ránk. Az erős lábfájdalom mellett engem a csend kísért Lébénybe. Érkezésemkor egy nagy üvegtálból választhattam egy cédulát. Egyetlen mondatnyi üzenet állt rajta: „Légy remény azok számára, akik úgy érzik, nincs reményük!” A 2025-ben járt zarándoklatom végén így ismét kaptam egy üzenetet, lelki megerősítést, készséget a türelemhez, a további életrendezésemhez.

„Buen Camino!” – a spanyol, illetve portugál utat bejárók ekképpen kívánnak egymásnak jó utat. Én azonban kihallom belőle azt is: „Isten megáldjon!”