Kötőszó

Képzeljétek, a nyár közepén kibéreltem az Uránia mozi egyik kistermét, és csak egy-két ezer forintomba került! Egyedül ültem a nyolcvan-száz fős teremben, és csak nekem játszották le a filmet. Kissé pontosítanom kell: az, hogy kibéreltem, azt jelenti, hogy vettem jegyet a filmre. Az egyedül pedig azt, hogy csak én vettem jegyet akkor arra a filmre. A fenti nagyteremben sokan ültek, az alagsori kisteremben csak én. Mást, úgy tűnik, akkor nem érdekelt az általam választott film.

Szerző: Hegedűs Attila evangélikus lelkész | Fotók: Zeitgeistfilms.com

Ráadásul ez az élmény, a közömbösség magának a filmnek is az egyik vezérfonala. A Köln 75 egy koncert megszületésének a története – egy olyan koncerté, amelynek a létrejöttében igazából egyetlen ember hitt. A koncertről nagyon-nagyon régen, még egyetemistaként hallottam, valahogyan kezembe került a hanganyaga, ma már nem tudom, kitől kaptam. Akkor még nem tudtam, hogy ez a világ leghíresebb szólójazzkoncert-felvétele.

A film ennek a koncertnek, Keith Jarrett jazz-zongorista 1975-ben Kölnben tartott koncertjének a létrejöttéről szól, és két fókusza van: a legfontosabb a koncertet megszervező ifjú hölgyé, a tizennyolc év körüli Vera Brandesé; a másik fókusz természetesen a zenészé, Keith Jarretté. 

Gyűlölni egy álmot

De én egy harmadik fókuszt is fontosnak tartok, Vera apjáét, aki engesztelhetetlenül gyűlöli lánya álmait. A film kezdő jelenetében ez a feszültség rögtön megmutatkozik: Vera Bandes itt már ötvenéves, sikeres, gazdag, barátai ünneplik – amikor belép a képbe az apja, aki tönkreteszi az ünneplést. Még ekkor sem tudja megbocsátani a lányának, hogy „elrontotta az életét”, hiába, hogy egyértelműen boldog, gazdag és sikeres. Az apa azonban beleragadt abba az elképzelésbe, hogy a lányából fogorvosnak kellett (volna) válnia, és ebből később sem tudott kitörni, végzetesen börtönbe zárva magát: saját elképzeléseinek börtönébe.

A film további részében visszarepülünk a hetvenes évek első felébe, ahol ennek a gyűlöletnek a születését láthatjuk. Sőt a film egyik pontján kiderül az is, az apa miért ragaszkodik ilyen engesztelhetetlenül saját elképzeléséhez: mert kisgyerekként a második világháborús bombázások alatt átélte, hogy elvesztettek mindent, amijük volt. Ezért lett számára az egyetlen, minden mást megelőző érték a biztonság: olyan életet élni, amelybe nem lehet belebukni, amely kockázatmentes. Nem veszi észre, hogy ha a buktatókat nem vállaljuk, akkor az élet igazi mélységét sem ismerjük meg.

Ennek az alapállásnak a szöges ellentétét képviseli a lány, Vera, aki tizenhat évesen elkezd jazzkoncerteket szervezni. (Bevallom, tizenhat évesen nekem az volt a kérdésem, hogy elmehetek-e egy koncertre, nem az, hogy megszervezzek egyet…) Rámenős: apja fogorvosi rendelőjéből éjszaka klubokat hív föl, magát angol ügynöknek adja ki, az a típus, aki ha kidobják az ajtón, az ablakon mászik vissza. Garantált, hogy időnként fejjel megy a falnak.

És mindezt azért, hogy jazzkoncertek születhessenek. A hetvenes évek közepén vagyunk, a hippikorszakon túl, dúl a diszkóláz, éledezik a hard rock és a heavy metal, hamarosan megjelenik az új hullám és a punkzene – de a jazz éppen csak keveseket érdekel. Egy szűk réteg zenéje. Van, aki szerint már régen halott.  (Lám, én is egyedül néztem a filmet…)

Miért? Valamiért! 

Érdemes? Tényleg muszáj egy ilyen hiábavaló célért elmenni a falig? Nem lenne jobb a biztonságos fogorvosi szék, ahogyan a lány apja szeretné? Vera számára nem, és pont azért nem, mert apja ezt szeretné. Küzdésének szerves része a lázadás minden ellen, amit az apja képvisel. Amikor belevág életének nagy vállalkozásába, annak reménybeli sikere egyben bizonyíték is, hogy az apja ismerje el: neki volt igaza. (Mint látjuk, az apát még ez a siker sem változtatja meg, de ez a férfi tragédiája.)

Ugyanakkor van valami, ami szerintem túlmutat ezen a lázadáson: Vera elhivatottsága mögött nemcsak az apjával való szembenállása van, hanem az is, hogy hisz a zenében. Nem valaki ellen, hanem valamiért harcol – mindenáron.

Jelenlegi és régvolt diákjaim arca lebeg előttem. Hányan voltak megalkuvók, mindenbe beletörődők? És hányan voltak lázadók, iskola és tanárok ellen harcolók? Nem tudom. De a lényeg: a lázadók közül hányan akartak tényleg valami mást, jobbat, és hányan voltak, akik csak azért lázadtak, hogy lázadjanak? Nem akarták, ami van, de nem akartak jobbat se.

Vera törekvésében – hogy szó szerint mindenáron összehozza az általa megálmodott koncertet – az apjával szembeni lázadás mellett ott van az ügy, a zene iránti alázat is. A film középpontja tényleg egy koncert miatti állandó rohanás, szervezés valós története.

Minden a koncert ellen szólt. Az operaházba tervezik, ahol addig soha nem volt ilyen koncert, éjjel tizenegy órai kezdéssel, mert csak az esti előadás után kapják meg a termet. Egy olyan világban, ahol nincs internet, a rádió is csak egyszer mondja be, hogy lesz koncert. Vera az anyagi és emberi tönkremenetel határán egyensúlyozva harcol az előadásért. Azért, amit igazából csak ő akar. Még magának a művésznek sincs kedve hozzá: elszegényedett, beteg, kialvatlan. Aztán az is kiderül, hogy a helyszínen a megígért első osztályú zongora helyett egy vacak, széthangolt hangszeren kellene játszania – és ő ilyen körülmények között nem akarja vállalni a fellépést.

Maga a művész sorsa a harmadik fő vonulat: a művészé, aki kiábrándult, aki már maga sem hisz abban, amit csinál, aki csak annyit akar, hagyják már végre békén… A kiégettség mintapéldánya.

Emlékeztet valamikori önmagamra: a kiégettség, a burnout nevű betegség rajtam is keresztülment már. Mint oly sok emberen, tanárokon, lelkészeken, másokon, akik valaha örömmel álltak neki feladatuknak, nem melójuk, hanem hivatásuk volt – mégis a kiégésig jutottak. Kell nekik (nekünk), hogy legyen valaki, aki újra érezteti velük: érdemes nekiállni! Akár csak annyit, hogy valaki hétfő reggel küld egy e-mailt a lelkészének: köszönöm a tegnapi igehirdetést, segített; vagy egy tanárnak, ha az óra végén nem csak kiviharzanak a diákok, hanem köztük van egy, aki megvárja és odasúgja: „Tanár úr, ez most nagyon érdekes volt.” Erre a bizalomra volt szüksége a művésznek is. Valaki azt mondja neki: nekem fontos, hogy ezt megtedd!

A többi zenetörténelem. 1975 januárjában azon az éjszakán a fájós hátú zenész odaült ahhoz az utolsó pillanatban úgy-ahogy rendbe hozott zongorához, és a jazztörténelem egyik legszebb koncertjét adta. Az erről készült hangfelvétel pedig a világ legsikeresebb jazzszólólemeze lett, amely még engem, a műfajhoz nem értő laikust is rabul ejt. A beteg zongorista és a rossz zongora találkozásából csoda született.

És ehhez az kellett, hogy legyen valaki, aki hitt a csodában, és mindent megtett érte. A film megható befejezése, hogy maga Vera nem ül be a nézőtérre a koncert alatt – a háttérből hallgatja a zenét. Elérte a célját.

Végül még egy filmbeli csavar: a lány egy sarokban elbújva megtalálja azt a tökéletes hangzású zongorát, amelyet a koncert előtt nem találtak, amely helyett egy gyenge hangszeren játszik éppen Jarrett. Mi lett volna, ha ezen játszhatott volna a művész? Vajon sikerült volna-e ilyen csodát összehozni? Lehet, hogy sok kudarcunk szükséges ahhoz, hogy a nagy mű megszülethessen? Hiszen már az öreg, beteges Pálnak is megmondta Isten: „…az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”