Kötőszó

Jézus Krisztus által nem a tökéletességre vagyunk elhíva, hanem arra, hogy az ő végtelen hűségében megtartva tartsunk meg másokat mi is. Ezért is fontos, hogy amikor a másiknak erre van szüksége, váljunk láthatóvá, hiszen „lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban” (Mt 5,15) – írja jegyzetében Balczó Mátyás.

Szerző: Balczó Mátyás | Illusztráció: Magyari Márton

Jó lenne mindig arról írni, hogy keresztényként, hívőként milyen jó az élet. Jó lenne, ha mindig minden jó lenne, de egyrészt nincsen így – az édenkertből való kiűzetés óta soha nem is volt –, másrészt egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy annyira jó lenne, ha így lenne. Földi életünk az emberi mivoltunknál fogva nem lehet tökéletes, ezért ha bármilyen megfontolásból ennek ellenkezőjét próbáljuk mutatni, az szembemegy a valósággal, így szembemegy az igazsággal is.

A hangsúly a mindigen és a mindenen van, mert ebben a valóságot filterekkel és más trükkökkel elfedő világban sokan akarják nekünk eladni a tökéletességet, elhitetve, hogy ha ezt vagy azt használjuk (és persze előtte jó pénzért megvesszük), akkor olyan tökéletesek leszünk, mint ahogyan mutatni akarják azok, akik hirdetik nekünk.

Keresztény ismerősöknél is tapasztaltam, hogy egy személyes történet elmesélésekor kihagytak olyan részeket, amelyek arra mutattak volna rá, hogy a hívő ember is lehet gyenge, hibázhat, bánthat meg másokat. Erősen sejtem, hogy e mögött az elhallgatás mögött az a – nem feltétlenül tudatos – szándék húzódik meg, hogy elkerüljék még a látszatát is annak, hogy a keresztény ember élete nem tökéletes: téves missziói felfogásként azt akarják közvetíteni, hogy hívőként mindig minden jó.

De nem az. Istennel közösségben lenni nem azért jó, mert az tökéletességet hoz az életünkbe, hanem azért, mert megtapasztalhatjuk, hogy bármilyen mélyen is vagyunk, bármilyen rosszul is érezzük magunkat, ő soha, de soha nem hagy magunkra – mindig van eszköze a vigaszra. Számomra is volt már sokszor. Legutóbb vasárnap, éppen a templomban, amikor az istentisztelet után magamat nyomorultul érezve ültem a helyemen. Így vártam, hogy lassan kiürüljön a templom, hogy minél kevesebbet kelljen állnom, mert még az is nehezemre esett.

Az előzményekhez hozzátartozik, hogy korábban már műtötték mindkét térdemet; egy friss orvosi megállapítás szerint húsz évvel idősebbek, mint én, tehát hatvanhét évesek. Néha nem fáj, néha tompán fáj, mostanában pedig egyre erősebben. Az istentiszteletet megelőző napokban csillagokat láttam a fájdalomtól. De azért – és főleg mert éppen az első házassági évfordulónkat ünnepeltük – elvánszorogtam vasárnap a templomba, ahol aztán folyamatosan, ülve és állva is iszonyúan fájtak a térdeim. Mindeközben az járt a fejemben – pesszimista forgatókönyvként –, hogy mi lesz, ha tartósan így marad, ha mostantól nem tudok biciklizni (ami a fizikai kikapcsolódás mellett lelki felüdülést is nyújt) vagy fájdalommentesen sétálni.

Ahogyan így megrogyva ültem, megjelent mellettem az egyik presbitertársam, Pisti. Megkérdezte, mi a baj, miben segíthet. Elkezdtem neki előadni a helyzetemet, és elsírtam magam. Hogy mások ne lássák, a lehető legmélyebbre hajolva zokogtam. Előbb a magam kínján, de aztán a sírás érzete megkönnyebbülésbe váltott, végül egy furcsa örömféleségben csengett le: annak megélésében, hogy Isten most sem hagyott magamra. Ezúttal Pisti volt az eszköze, aki odalépett hozzám, akivel beszélgetve kiszakadt az önsajnálatom zsákja, és jó sok keserűség folyt ki belőle a könnyeim formájában. Megkönnyebbültem. Tökéletes ettől sem lett minden, kaptam viszont valami sokkal jobbat, sokkal fontosabbat, ráadásul ingyen: a törődés, a vigasztalás formájában egy jó adagot Isten soha el nem múló szeretetéből, amely egy olyan apróságban is meg tud nyilvánulni, mint hogy odalépünk a másikhoz, és megkérdezzük: „Mi a baj?”

Jézus Krisztus által nem a tökéletességre vagyunk elhíva, hanem arra, hogy az ő végtelen hűségében megtartva tartsunk meg másokat mi is. Ezért is fontos, hogy amikor a másiknak erre van szüksége, váljunk láthatóvá, hiszen „lámpást sem azért gyújtanak, hogy a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek a házban” (Mt 5,15).

Ahogyan egy éve az esküvőnkön, úgy az istentisztelet záróénekeként is felhangzott a 293. ének. Ez arra irányítja a figyelmünket, hogy az örök Isten megáld minket, őrző gondja van ránk, ő vezeti lépteinket (még ha néha fájnak is azok a léptek), ő áldó jó Atyánk.