Kötőszó

Ha megtehetném, hogy egy-egy napra visszamenjek az időben, biztos, hogy ez érdekelne igazából: a nagy, érettségi tétellé vált emberek hétköznapi élete. Szeretném, ha lekerülnének a piedesztálról, a szobortalapzatról, és meglátnám bennük az embert, embertársamat – írja jegyzetében Hegedűs Attila.

Szerző: Hegedűs Attila | Illusztráció: Freepik.com

Ha elutazhatnánk a múltba, kiben-kiben felmerülhet a kérdés: melyik időszakban szeretné leélni az életét? Csodálatos fantáziakalandozás ez: történelmi tanulmányaink során melyik korszak fogott meg minket annyira, hogy felsóhajtottunk: de jó lenne abban a korban élni! Szerintem minden gondolkodó ember játszik ilyet.

Játéknak jó

Vannak számomra különlegesen kedvelt időszakok, történelmi események, amelyekre azt mondom: de jó lett volna ott lenni! 1956 októberében nézni, ahogyan a Sztálin-szobor ledől… Sétálni Athén utcáin és hallgatni régvolt filozófusok beszélgetéseit…Végigbarangolni az alexandriai könyvtárat… Madrigált énekelni egy reneszánsz olasz városban… 1980. augusztus 23-án csápolni az Óbudai-szigeten… Sok ilyen kósza ötlet van bennem, és jó eljátszani ezekkel.

Az a baj, hogy tulajdonképpen nagyon nagy csalódás lenne valóban visszatérni más korokba. Mert azért az sem mindegy, hogy Athénban gazdag filozófus (aki épp azért ér rá a világ dolgain tűnődni, mert a mindennapi önfenntartás nem probléma a számára) vagy pedig rabszolga az ember, a gazdája kénye-kedvének kitéve. Illúzió lenne azt hinni, hogy „bezzeg akkor régen minden sokkal szebb volt”.

Arról nem is szólva, hogy talán észre sem vesszük, mi itt a 21. század elején milyen kipárnázott kényelemben élünk. Elég lenne egy százötven évvel ezelőtti foghúzásra beülni, hogy rögtön visszakívánjuk magunkat a mába, a kényelmes fogorvosi székek, a fájdalomcsillapítók és a precíz műszerek világába.

Különben is, egyre inkább azt érzem, nem véletlenül élünk éppen itt és éppen ott. Lehetnek illúzióink, hogy más helyen vagy időben jobb lenne, de valójában ott nem találnánk meg a helyünket: az, ahogyan gondolkodunk, a világot és embertársainkat látjuk, nagyon is röghöz kötött, és ez nem baj. Szerintem Istennek itt és most van szüksége arra, aki éppen én vagyok. Egy másik korban idegenek lennénk. Persze nem rossz ez a „mikor élnél szívesebben?”, amíg tudjuk, hogy játék.

Egyszer csak ránk köszönt Luther

De egyvalamit azért szívesen megcsinálnék: csak egyetlenegy napra visszalátogatni egy konkrét helyre, egy múltbéli időbe, megnézni azokat, akik ma a tankönyvekben szerepelnek: milyenek, hogyan élnek valójában?

Furcsa, de egy hasonló élmény pár hete megadatott nekem. Úgy alakult, hogy szűk egy hónapot Wittenbergben tölthettem nyelvtanfolyamon, és a szervezők tényleg sokszínű programot állítottak össze nekünk. Egy alkalommal például városnézés volt, és ahogy elindultunk, az egyik saroknál elénk fordult maga Luther Márton, hagyományos köpenyében és sajátos sapkájában. Hangosan köszönt nekünk, és beszélni kezdett. Az idegenvezető ezt a formáját találta ki a városnézésnek: nem mesélt Lutherről, hanem beöltözött Luthernek, és amit tudni kellett róla, azt egyes szám első személyben mesélte el – jó humorral, életszerűen, néha bővérű viccekkel megspékelve. Hatalmas poén volt!

Én pedig elfeledtem, hogy valójában egy színészi vénával megáldott idegenvezető megy előttem, belementem a játékba: úgy néztem rá, mintha tényleg Luther maga sétálna velünk végig a wittenbergi óváros utcáin. És élvezettel hallgattam, ahogy mesél feleségéről, gyerekeiről – engem is megdicsért, amikor kiderült, milyen sok gyermekem van –, barátairól, feleségéről, a házukról, otthon főzött sörükről. Én meg magam elé tudtam képzelni, ahogyan a jól megtermett Luthert felkeresi a barátja, a nála másfél fejjel kisebb, nyeszlett Melanchthon, isznak egy korsó sört, és jó hangosan megvitatnak egy teológiai vagy egyházkormányzati, esetleg politikai kérdést. Ahogyan egymást ugratva, de nagyon tisztelve mindketten elismerik a másikban a tehetséget, és nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az, hogyan lehet megfogalmazni az igazságot. Aztán átsétálnak a város patikusához, nyomdászához és festőművészéhez, Cranachhoz, hogy megbeszéljék a következő irat kiadását.

Külön tetszett nekem az anekdota, amely szerint a kor egyik legnagyobb filológusának tartott Melanchthon, akinek görög- és latintudásáért a legnagyobb egyetemek versengtek, nem tudott kibújni korának keretei közül, és tartott asztrológiai előadásokat is, s ezen Luther jókat röhögött: a jövőnk Isten kezében van, nem a csillagokban. Aztán egyszer megtette, hogy egy nagy korsó sörrel a kezében beült barátjának előadására, mondván: mindkettőnknek ugyanannyit ér, amije van…

Élték az életüket, vitatkoztak, s közben megfordították az európai kultúra kerekét, történelmet írtak. Vajon tudták-e ezt akkor önmagukról? Szerintem valamit sejtettek belőle. Mindenesetre komolyan vették, hogy ami itt születik, az valami új. Akkor is, ha ők maguk vitázó, hibákkal élő, emberségükben néha elesett figurák voltak. És pont ez érdekel engem.

Szoborrá merevedett hősök

A múlt nagyjait általában úgy képzeljük el, mint amilyen szobrokat készítünk róluk. Luther például egyenes derékkal áll, mereven előrenéz, egyik kezében a Biblia, a másik kezének ujjával pedig éppen a Bibliára mutat. Ismerős a kép? Ez jelzi azt, amit ő jelent nekünk.

Nem csak az a baj ezekkel a szoborrá merevedett alakokkal, hogy meghamisítják a múltat, merevvé és állandóvá tettek valamit, ami élt, mozgott, változott. Sokkal nagyobb baj, hogy az újabb és újabb nemzedékek elhiszik, hogy a régi nagyok ilyenek voltak: mozdulatlanok, tökéletesek, nagyok és szürkék, mint a Luthert ábrázoló szobor Wittenberg főterén. És valljuk be: kit érdekel egy kővé vált szürkeség, még ha oly nagyszerű dolgokat vitt is véghez?

Tanárok és diákok újra és újra ebbe a csapdába esnek: a tanárok mint példaképekre mutatnak ezekre a kőbe faragott hősökre, a diákok pedig unják őket. Pedig ezek nem szobrok, hanem élő emberek voltak.

A klasszicizmus azért is csodálta az antikvitást, mert a szobraik tiszták, fehérek, nincsenek telemázolva, mint a középkor szobrai. Csak azt felejtették el, hogy azok az antik szobrok ugyanolyan tarkára voltak festve, csak éppen az évezredek lekoptatták róluk a festéket. Lehet, hogy mi is így vagyunk a régiekkel: az ősök tarkaságát, életteliségét lekoptatták az évszázadok.

Ha megtehetném, hogy egy-egy napra visszamenjek az időben, biztos, hogy ez érdekelne igazából: a nagy, érettségi tétellé vált emberek hétköznapi élete. Szeretném, ha lekerülnének a piedesztálról, a szobortalapzatról, és meglátnám bennük az embert, embertársamat. Ettől nem fogom őket kevésbé tisztelni, éppen ellenkezőleg, kedvem támad végigmenni azon a gondolati úton, amelyen ők végigmentek. Nem biztos, hogy mindenben egyet fogok velük érteni, de hát ők éppen azért fontosak, mert nem önmagukról beszéltek, hanem egy rajtuk túlmutató csodáról. Olyanok, akiket érdemes meghallgatni, de akikkel lehet vitatkozni is, ha úgy alakul.

Nem költöznék más időbe, nekem a ma az élőhelyem, az én helyem 2025-ben van. Viszont jó lenne észrevenni, hogy a régiek nem szobrok, hanem embertársak, akiknek a gondolatai ma is élnek és éltetnek minket.