Kötőszó

Ha kritizálunk valakit, bármennyire építő szándékkal tesszük is, megtörténhet, hogy a másik meg se hallja, vagy védekezik, hárít, támad, nem fogadja el, ettől pedig a kapcsolatunk is sérülhet. Miért fáj a kritika mindig, és hogyan lehet jól, építő módon véleményt formálni, megfogalmazni az észrevételeinket? Erről beszélt a Luther Kiadó munkatársainak Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola Neveléstudományi Tanszékének főiskolai tanára. Előadásának szerkesztett változatát közöljük.

A szöveget lejegyezte és szerkesztette: Kézdi Beáta | Fotók: Várady Nikolett és Freepik.com

„A kritika mindig és mindenkinek fáj – emelte ki már előadásának elején a tanárnő. – Olyan értelemben fáj, hogy az emberi idegrendszer mindenkinek mindig ott jelzi a kritikát, ahol a fizikai bántalmazást is. Tehát a legjobb szándékkal elmondott kritika is azt jelzi az emberi idegrendszerben, hogy »vigyázz, vigyázz, pofon vágott«. És ebben a helyzetben – akármennyire is jó szándékom volt a kritikámmal – a másik idegrendszere azt mondja: »Védekezz!«”

Átkeretezve mást látunk

De akkor mi a teendő? Sose mondjunk kritikát, mert megbántjuk a másikat? Ezt nem tehetjük, hiszen felelősséggel tartozunk a családunkban élőkért, a barátainkért, a közösségünkért. A kritika célja rendszerint az, hogy javítsunk valamin, de a rosszul és rosszkor elhangzó mondatokkal sokszor nemhogy javítunk, hanem még az is leépül, ami addig működött. Ezért először is érdemes a Szókratész által ránk hagyott „szűrőket” alkalmaznunk, amikor kritikát fogalmazunk meg.

Az első szűrő az igazság: igaz-e, amit mondunk? A második az, hogy jó-e az, amit átadni készülünk. A harmadik pedig a hasznosság: mi a haszna annak, hogy ezt közöljük a másikkal?

És tévedés ne essék, a helyes kritika nem objektív, de ne is legyen, mert éppen ezért kezdhetjük úgy a mondandónkat, hogy „én úgy látom, hogy…”. Tehát nem azt mondjuk, hogy ez így van, és punktum. Ha énközléssel kezdtünk, akkor megteremtettük a másik és a magunk számára is a tisztázás lehetőségét, beléphet a másik is a párbeszédbe. Arra is ügyeljünk, amit a Szentírásban olvasunk: ha lehetséges, először négyszemközt álljunk elő az észrevételeinkkel, hogy a másiknak legyen alkalma megérteni, tisztázni, amit hall tőlünk.

Amikor kritizálunk, akkor azt is fontos éreztetni a másikkal, hogy „veled vagyok”. A testbeszéd sokszor többet mond, mint a száj. Tehát üljünk le, és akkor szólaljunk meg hanggal, tekintettel, ha valóban ott vagyunk a másikkal, ha jelen vagyunk a helyzetben – hangsúlyozza a szakember. „A szavak az emberi kommunikációnak összesen a hét százalékát hordozzák. Az összes többit a cselekvés, gesztusok közvetítik. Tehát ha nem vagy vele, csak kioktatni akarod, akkor bármennyire mondod, hogy »tudod, ezt azért mondtam, mert nagyon szeretlek«, látni fogja, hogy ez nem igaz.”

A kritikával szemben eleve van bennünk félelem, szorongás, mert attól félünk a legjobban, hogy nem tudunk együtt rezonálni valakivel, akivel szeretnénk. Ezért fontos megadni a tisztázás lehetőségét, és ezért fontos énközléssel kommunikálni. A szellemi-lelki alapszükségletek között ott van az elfogadottság érzése. „Azaz nem kell a másikkal egyetérteni, de jelezni kell, hogy elfogadom: neki is lehet egy látása, véleménye. Na, ez az a pszichés levegő, amire minden személynek szüksége van. Ha valakinek nem adunk levegőt, akkor az védekezik, hárít, támad. Azt fogja lesni, hogy melyik mondatok közé tudja beszúrni: »De nem így van…« »De megmondtam.«”

A kritika közlésének és elfogadásának folyamatában az érzelemkezelés az egyik legfontosabb tényező. „Amíg velem így beszélsz, addig nem állok veled szóba.” „Ezt kikérem magamnak!” – ezek a mondatok, reakciók nem vezetnek sehova. Ehelyett az igenlés lenne a jó: „Látom, hogy nagyon dühös vagy. Látom, hogy ezt most nem tudod elfogadni. Látom, hogy úgy érzed, hogy senki nem ért meg. Látom, hogy nagyon elkeseredtél.” Tehát nem kell egyetérteni a másikkal, de együttműködni igen, azt mondani, hogy a másik félnek az érzelmei valóságosak – ez az első lépés.

Ehhez kapcsolódva fontos az úgynevezett átkeretezés: próbáljuk meg a helyzetet egy másik szemszögből látni. Próbáljuk megtalálni, honnan lehet ezt másképpen nézni. Pécsi tanárnő ezt a következő példával szemléltette. Látjuk egy kép részletét: egy asszony áll egy templom előtt, és a kezébe temeti az arcát. Azt gondoljuk, „jaj, szegény, sír”. Majd meglátjuk a teljes képet: az asszony mellett ott van egy felvirágozott autó, és éppen egy menyasszony száll ki belőle. Tehát az asszony tényleg sír, de nem bánatában, hanem örömében. Vagyis egy nagyobb keretben, egy nagyobb összefüggésben, egy kicsit hátralépve mást láthatunk, mint ahonnan eredetileg néztük. És ha megváltozik az észlelés, átalakul az érzelem is.

Amikor megmutatjuk, hogy „minden rosszban van valami jó”, az is egyfajta átkeretezés. Az átkeretezés technikájának gyakorlására biztat a szakember – persze nem éles helyzetben, amikor „fel vagyunk húzva”, hanem olyankor, amikor nyugodtabban meg tudjuk vizsgálni, hogyan lehetne az adott helyzetet másképp látni. Melyik lehetne egy másik szemszög? Mi az, ami esetleg jó ebben a helyzetben?

Nem épít, rombol

Alapvető fontosságú, hogy a kritika megfogalmazásán túl javaslatot kell tenni a kiútra, a megoldásra. „Az a kritika, amit csak elmondtunk, de nem fogalmaztunk meg kiutat, megoldást, csak rombol. Mivel a kritika mindenkinek fáj, keresni kell a megoldást. Nem jó a »szemet szemért, fogat fogért« gondolkodás, mert nemsokára mindannyian vakok leszünk” – fogalmaz Pécsi Rita. Igyekezzünk tehát megfogalmazni egy javaslatot, felajánlani, hogy segítünk a megoldásban. Például: „Mit gondolsz, hogyan tudnék ebben segíteni?” Enélkül csak beszólás marad a kritikánk. „Ezért is nagyon fontos, hogy eleve az irgalom lelkülete legyen bennünk, mert hibázni, tévedni mindenkinek szabad” – mutat rá a tanárnő.

Alapigazság az is, hogy nem szabad általánosítani. Ne azt mondjuk, hogy „a múltkor is”, vagy hogy „mindig ezt csinálod”. Ennél sokkal konkrétabban fogalmazzuk meg, hogy mivel van bajunk, és miért, és természetesen ne a személyt, hanem a tettet kritizáljuk, azt is énközlésben: „Nekem ezzel az a bajom, nekem ez azért okoz nehézséget, mert…”

Az is fontos, hogyan időzítjük a kritikánkat. Minél rövidebb időn belül reagáljunk egy kialakult helyzetre. Például nem jó, ha a gyereknek azt mondjuk: „Este, ha majd megjön apád, na, akkor megbeszéljük.” Ha pedig egy munkahelyi vezető hétfőn csak annyit mond: „Kérem, kolléga, majd pénteken jöjjön be az irodába, mert valamit akarok mondani”, azzal csak azt éri el, hogy a kolléga péntekig nem fog aludni, vagy aznap már be sem jön dolgozni.

De nem lehet azonnal sem szólni, „ami a szívemen, a számon” módon, mert az neveletlenség, ráadásul nem is hasznos, mert nem biztos, hogy a másik az adott helyzetben be tudja fogadni a kritikánkat. „Egy érett embernek erre igenis figyelnie kell: alkalmas-e a helyzet arra, hogy a másik befogadja a kritikáját, különben csak rombol és fájdalmat okoz. Tehát érzelmileg felfokozott helyzetben ne mondjunk kritikát – és ez a másiknak az érzelmi helyzetére vonatkozik, nem a közlőére” – húzza alá Pécsi Rita.

A nagy öröm is érzelmileg felfokozott helyzet. Tehát ha például a gyermekünk az esküvőjére készül, akkor ne jegyezzük meg folyton, hogy ez vagy az az elintézendő dolog hogy áll, milyen teendők vannak még, és így tovább. Ünnepeken tipikus, hogy mindenki mindenkivel összeveszik. Mert mindenki érzelmileg felfokozott helyzetben van, és olyankor egy rövid, hétköznapi megjegyzés is – például: „Már be kellett volna hozni azt a karácsonyfát, nem tudom, így mikor lesz feldíszítve…” – rossz pillanatban találhatja meg az embert. Nagy fájdalom, gyász, nagy várakozás – ezek mind felfokozott érzelmi helyzetek, ilyenkor nagyon átgondoltan kell tehát fogalmazni.

Don Boscónak, a szalézi szerzetesrend megalapítójának az volt az elve, hogy csak akkor fogalmaz meg kritikát, ha kilátásban van a siker. Azaz volt idő arra, hogy előkészítse, hogy énközlést alkalmazzon, hogy az alkalmas időben tudjon nyugodtan leülni az érintettel. „Mert ha nem volt idő, akkor még egy ideig várni kell, és keresni a következő alkalmat, mert nem fog sikerülni, azaz a másik nem hallja, nem érti meg, amit mondani szeretnénk neki” – teszi hozzá Pécsi Rita.

Mondd ki a jót is!

Ne csak hiba esetén reagáljunk a másiknak, hanem tudjuk észrevenni azt is, ha valami jól sikerült: „Látom, hogy ezt megpróbáltad, köszönöm, jólesik.” A neveléskutató hangsúlyozta: „Kapd rajta, ha jót tett, és mondd ki!” Nagyon fontos szabály minden esetben – tanító és tanítvány viszonylatában, munkahelyen, családban, házasságban, párkapcsolatban –, hogy ha valaki valamiért erőfeszítést tett, azt ki szabad mondani. Az nem rombol. Mert az erőfeszítést meg lehet ismételni, de az eredményt nem mindig. Tehát mondjuk meg a másiknak a jót! Manapság divat, hogy mindenre mondanak egy kis negatívumot, a dicséretet is szokás ezzel kísérni, ezzel szemben azonban az lenne a fontos, hogy beépítsük a napjainkba, a kultúránkba a „mondd ki a jót!” elvét.

Az is általános tapasztalat, hogy a kritikát csak attól hallja meg az ember, akitől a közelmúltban legalább három pozitív gesztust tapasztalt. Ha valaki fejletlen személyiség, vagy épp közel áll hozzá a kritizáló, akkor ez az arány öt az egyhez. Tehát öt pozitív gesztus tud egy kritikát befogadhatóvá tenni. A szakirodalomban ennél alacsonyabb arányt nem találunk.

A negatívumokhoz kapcsolódva pedig egészen hangsúlyosan emelte ki Pécsi Rita, hogy tilos a cinizmus. Mint fogalmazott: „Nagyon cinikus társadalomban élünk, észre sem vesszük, hogy öntjük egymásra az ilyen megjegyzéseket, megdöbbentő, de már az óvodában is tapasztalható, nem beszélve a médiáról.”

A cinizmus „keserű, gúnyos, részvétlen kétkedés vicces köntösben – magyarul kritika vicces köntösben. Ezzel azonban az a baj, hogy mindig tartalmaz egy kis igazságot. És abban a pillanatban, hogy úgy érzem, hogy nekem szól, már fáj is, ezért azt lehet mondani, hogy észrevétlenül kikezdi az értéket. Mert mi a kritika értéke? Az, hogy építsen, hogy valami jobb legyen. De ha csak fáj, ha rombol, ha éket ver közénk, akkor nem fog építeni.”

Ne vicceljünk tehát negatív tartalommal, mert nem tudjuk, hogyan találja meg a másikat. Nem biztos, hogy a másik fel tudja dolgozni a kapott mondatot. Lehet, hogy nem szántuk sértésnek, de ő annak érzi. „Mert a cinizmus feldolgozásához többféle készségre van szükségünk. Kell hozzá először is nagy emberismeret, egy nagyon reális önismeret, kell helyes önértékelés, hogy kibírjuk, hogy igen, ez lehet, hogy rólam szól, de azért igyekszem fejlődni. És kell még hozzá a mögöttes tartalmak olvasásának tudása, valamint kudarctűrő képesség és végül konfliktuskezelési képesség is, az, hogy tudom, mit kell ilyenkor tenni. Tehát egy cinikus megjegyzést annak ereszthetünk el, akit rendkívül jól ismerünk, tudjuk, hogy érett, helyes önismerettel rendelkező személyiség, biztos, hogy nem fog félreérteni, van humorérzéke, és nem fáradt. Mert fáradt állapotban mindig mindent nehezebben viselünk el” – vázolja fel az igencsak hosszú listát a szakember.

A cinizmus sokakban oly mértékben rombol, hogy akár még meglett felnőttként is visszhangzik bennük egy szülőtől, tanártól, osztálytárstól régen elhangzott mondat. Akár egy életen keresztül sem sikerül feldolgozni. És aki ezt hordozza, abban ez táplálja a kisebbrendűségi érzést. Ezeket hívják lassan ölő mondatoknak – ezért is legyünk óvatosak azzal, mit mondunk a másiknak.

Edith Stein karmelita nővért idézve így zárta előadását Pécsi Rita: „Ne fogadj el semmit igazságnak, ami szeretet nélkül van, és ne fogadj el semmit szeretetnek, ami igazság nélkül van. Tehát összefoglalásképp: igyekezzünk a kontár kritikák helyett, melyek nem kötik össze a folyó két partját, inkább olyan hidakat építeni, amelyek átérnek a másikhoz. Amelyeken át lehet menni, hogy építsük a kapcsolatot, a másik személyiségét vagy azt a sérelmét is akár, amiről éppen szó van. Mert akármilyen gyönyörűen, okosan és jól fején találva a szöget fogalmazunk meg egy kritikát, ha nem ér át a túloldalra, akkor mind a ketten beleesünk a folyóba. Tehát szeretetet igazságban és igazságot szeretetben, hogy átérjünk a másikhoz. És ha ez sikerül, akkor óriási építőerő van abban, hogy tudunk egymásnak tükröt tartani, úgy, hogy abból a másik tényleg tud épülni.”