Kötőszó

Az Evangélikus Élet 29–30. számában Jézus nem pártpolitikus – Keresztény közéleti felelősség evangélikus szemmel címmel Galambos Ádám osztotta meg gondolatait a keresztény ember közéletben való részvételéről és annak határairól. Üzenetének lényege, hogy a keresztény ember az evangéliumhoz hűségesen vegyen részt a politikában, azaz a közjó megvalósulására törekvő közéletben, de a részvételét ne rendelje alá a pártpolitikai elköteleződésnek. Üzenetét továbbgondoló írásomban azt vizsgálom meg, hogy a közélet mai körülményei között kikerülhető-e a pártpolitika, és ha nem, hogyan vehet ebben részt a keresztény ember – mesteréhez, Jézushoz hűségesen.

Szerző: Csepregi András | Kép: Jacob Adriaenszoon Backer: Az adópénz (1630-as évek)

Jézus nem volt pártpolitikus – ez az evangéliumi beszámolók alapján nyilvánvaló. De az is nyilvánvaló, hogy Jézus életében nem voltak mai értelemben vett politikai pártok sem Galileában, sem Júdeában vagy éppen Samáriában. Hatalmi erőközpontok alakultak, első helyen a megszálló római hatalmat képviselő helytartó, Pilátus körül, mellette a galileai negyedes fejedelem, Heródes körül, akik részben együttműködtek, részben rivalizáltak egymással.

A vallási élet is létrehozta a maga intézményeit. A szadduceusok a régi vallási arisztokráciát képviselték, a főpapok, az írástudók és a vének testülete pedig az áldozati kultuszt felügyelte, amihez katonákat tartott, pénzt vert és adót szedett. Jól látható közösség volt még a vámszedőké, akik a megszálló rómaiakkal együttműködve a vámok begyűjtésére vállalkoztak. Velük szemben állt a zélóták mozgalma, akik a rómaiakkal és a kollaboránsnak tekintett zsidó vezetőkkel szemben a fegyveres terrorizmus eszközeit is használták. A farizeusok közössége erkölcsi nyomást igyekezett gyakorolni a korabeli zsidóság minden tagjára. Végül ennek a színes világnak a szélén, a Holt-tenger sivatagában éltek az esszénusok, akik elkülönültek mindenkitől, de ha eljött az idő, olyan fontos prófétát küldtek a nép közé, mint Keresztelő János. Ezek a közösségek mind gyakoroltak valamiféle hatalmat, fegyveres erőszakkal, anyagi kényszerrel, manipulációval vagy a szavukkal és az életük példájával.

Jézus cselekedte is, amit hirdetett

Hol állt közöttük Jézus? Az evangéliumok alapján tehetünk néhány határozott kijelentést. Heródest és Pilátust, valamint az általuk szervezett szekértáborokat elutasította: „A rókáknak (Heródest rókának is nevezte) barlangjuk van, az égi madaraknak (azaz a római légiók jelvényén ábrázolt sasnak) fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Lk 9,58) A vallási intézmények szintén erőszakot is alkalmazó vezetőit szembesítette Isten akaratával, ennek kiemelkedő szimbolikus cselekedete volt a templom megtisztítása – a főpapok ellene is fordultak, és elhatározták, hogy kivégeztetik. A zélóták erőszakos módszereivel nem értett egyet: „…aki arcul üt téged jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” (Mt 5,39) Leginkább a farizeusok között érezhette otthon magát, akiknek a törvényt követni akaró szándékaival egyetértett. Éppen ezért velük vitatkozott a legtöbbet képmutatásuk, következetlenségeik, merevségük, önzésük, másokat lenéző, fölényes magatartásuk és leplezett erőszakos szándékaik miatt.

Végül: Jézus nemcsak állt ezek között a hatalmi csoportok között, nemcsak hirdette mindenkinek, hogy eljött az Isten országa – azaz Istennek az az uralma, amely nem erőszakoskodáson és hazudozáson, hanem a mennyei Atya szeretetén alapul –, de cselekedett is: tizenkét tanítványa közé meghívta a zélóta Simont és a vámszedő Lévit egyaránt. Ezzel a tanítványok körét úgy tette iránymutatóvá, hegyen épült várossá és lámpássá, hogy megmutatta: az ő új közösségében egy asztalhoz ülhetnek olyan emberek is, akik az akkori mélyen megosztott politikai életben nem álltak és nem is állhattak volna szóba egymással.

Jézus tehát, aki nem találkozott mai értelemben vett politikai pártokkal, de együtt élt sokféle hatalomgyakorlással és a köréjük szerveződő közösségekkel, hozott olyan döntéseket, amelyek megvilágíthatják a mi útjainkat is a pártok által meghatározott közélet világában.

Luther és a hatalom

A mi világunk felé vezető úton Jézus után meg kell állnunk Luther mellett is. Luther a 16. századi Nyugat-Európában sok évszázad alatt kialakult hatalomgyakorló kultúrával élt együtt, amelyben még mindig nem szerepelnek a mai értelemben vett pártok. A nyugati keresztény hatalomgyakorlás fő kérdése az volt, hogy egy-egy ország területén hogyan oszlik meg a hatalom a helyi világi uralkodó és az akkor még egységes római katolikus egyház között.

A világi uralkodók és a mindenkori pápák közötti hatalom megosztását az invesztitúraharc – azaz a helyi egyházi vezetők, az érsekek és a püspökök kinevezésének jogáért folytatott harc – döntötte el: aki az érsekeket és a püspököket kinevezte, az hűbéreseiként számíthatott rájuk, és az ő hatalmát erősítették. Ennek a harcnak a során megszületett a hatalom gyakorlásának két módját kifejező két kard képe is. A világi kard az erőszakot is alkalmazó hatalmat jelentette, amelynek a pozitív célja a rend és a béke fenntartása a belső rendbontókkal és a külső ellenséggel szemben. A lelki kard pedig az egyház lelki hatalmát jelképezte, amelynek eszközei az igehirdetés, a megtérésre hívás és a feloldozás, végső esetben a kiközösítés.

Az invesztitúraharc során néha a világi uralkodók voltak erősebbek, és az ő hűbéreseik voltak az érsekek és a püspökök. Máskor a pápák voltak az erősebbek, és az érsekek és a püspökök világi hatalma (birtokaik, katonáik, adóbevételeik) a pápákat erősítette.

Érdekességként megjegyzem, hogy az István által alapított Magyar Királyságban mindvégig a világi uralkodók gyakorolták az invesztitúrát, így folyamatosan érvényesült a világi hatalom ellenőrzése az egyház felett, amit nálunk főkegyúri jognak neveznek. Luther korában viszont a Német-római Birodalom területén messzemenően érvényesült a pápai akarat. Ezt a helyzetet a pápák úgy fejezték ki, hogy – Isten akarata szerint – a hatalom mindkét kardja, a világi hatalom és a lelki hatalom kardja is az ő kezükben van.

Luther szerint ez a helyzet mindkét hatalomgyakorló félnek ártott: a világi uralkodókat elbizonytalanította, a mindkét kardot a kezében tartó pápa számára pedig azt a kísértést jelentette, hogy belefeledkezzen a világi hatalom gyakorlásába, és elhanyagolja valódi küldetését, a lelki hatalom gyakorlását. A kétféle zavart pedig megszenvedte a teljes közélet, különösen a védtelen kisemberek, akik nehezen igazodtak el a szerepükben tévutakon járó hatalomgyakorlók között. Ezt a helyzetet akarta Luther orvosolni azzal, hogy Isten kétféle kormányzásáról beszélt, amelyben a világi hatalom kardját a világi uralkodó forgatja, az egyház pedig, megszabadulva a világi hatalom terhétől és kísértésétől, a lelki hatalmat gyakorolja.

Nem nehéz észrevennünk, hogy Luther azt a közéleti szerepet szánta a középkori egyháznak, mint amelyet Jézus gyakorolt, illetve amelyre Jézus a tanítványi közösséget is felkészítette. Ahhoz viszont, hogy Luthernek a hatalomgyakorlással kapcsolatos teológiai reflexióit helyesen értsük, és számunkra is
Jézus szándékait közvetítsék, jól kell értenünk azt is, hogy Luther mit mondott, és azt is, hogy mit nem mondott akkor, amikor Isten kétféle kormányzásáról beszélt.

Kezdjük azzal, hogy mit nem mondott Luther. Ennek a tisztázása azért nagyon fontos, mert szűk kétszáz évvel ezelőtt, a második (porosz) birodalom születése idején német evangélikus teológuskörökben megszületett Luther Isten kettős kormányzásáról szóló gondolatainak egy félreértelmezése. Ennek az volt a célja, hogy a többségi német protestáns egyházat megfossza attól a teológiától, amelynek a hátterén gyakorolhatták volna a lelki hatalmukat a porosz állam által irányított közéletben is.

Luther üzenetének az elhomályosítását úgy érték el, hogy bizonyos mondatait a szövegkörnyezetükből kiemelve időtlenül érvényes kijelentéssé tették, majd önkényes szempontok szerint összekapcsolták őket. Ilyen az a kijelentés, hogy az evangéliummal nem lehet kormányozni – azaz az egyház, amelyre az evangélium bízatott, ne szóljon hozzá a kormányzáshoz. Ilyen az a másik kijelentés, hogy Isten a józan észen keresztül irányítja a világot – a Szentírásra és a teo­lógiára tehát Istennek nincs szüksége a politika formálása terén, sőt a Szentírásra és a teológiára építő egyház még illetéktelen is megszólalni. Ilyen végül az a kijelentés is, hogy Isten maszkok mögé rejtőzve kormányozza a világot – egy olyan politikai hatalom mögött tehát, amelynek a működésében nem lehet felfedezni, hogy tekintettel van Isten akaratára, magát az elrejtőzködő Istent kell tisztelnünk, az általa felhatalmazott kormányzatnak pedig engedelmeskednünk kell.

Ez a félreértelmezés virult és hatott Hitler Harmadik Birodalmában is, sőt nálunk még a második világháborút követő pártállami diktatúra idején is erre épült az egyházunk hivatalos teológiájának, a dia­kóniai teológiának a Luther-értelmezése. Ebben az időszakban nem volt lehetőség arra, hogy a lutheri teológiáról valódi, nyilvános vitát folytassunk, így ez a 19. századi gyökerű félreértelmezés további hosszú évtizedeken keresztül akadályozta közöttünk Luther és a közélet kapcsolatának a megértését.

Nézzük meg ezután azt is, hogy mit mondott Luther! A legfontosabb üzenete az, hogy bár Isten kétféle módon kormányozza a világot, a világi és a lelki hatalom kardja által, maga a világ egy világ, és mindkét kormányzásban Isten uralma nyilvánul meg, más eszközökkel. A világi uralkodó által gyakorolt világi hatalom is érinti az egyházat, és az egyház által gyakorolt lelki hatalom is érinti a világot. A keresztény ember otthon van a világban is, és az egyházban is, tudomásul veszi Istennek mind a kétféle kormányzását, mind a kettőben keresi Isten akaratát, és mind a kettőben figyel arra, hogy ne történjen semmi Isten akarata ellen.

Luther világos mértékeket adott a korának keresztény embere számára, amelyek segítették felismerni, hogy milyen helyzetekben legyen engedelmes, és milyen helyzetekben álljon ellen akár a világi, akár a lelki hatalomnak. A keresztény embernek tehát aszerint, hogy Isten melyik hatalomgyakorlásával találkozik, kétféle szerepe lehet, de figyelnie kell arra, hogy a kétféle szerep ne kerüljön ellentétbe egymással.

Végül azt is meg kell állapítanunk, hogy a 16. században miről nem beszélhetett Luther: nem beszélhetett általános választójogról, versengő pártokról, demokratikus közéletről. Az ő korában a Német-római Birodalomban csak néhány száz ember bírt valódi politikai hatalommal: a tartományok uralkodói (akik lehettek egyházi személyek is) és közvetlen környezetük. Minden, amit Luther a világi hatalom gyakorlásáról mond, rájuk van szabva, az alattvalók tengerének politikai hatalmával nem számolt. Amit viszont akkor néhány száz emberre nézve elmondott, ma mindenkire érvényes, aki legalább annyira él a politikai jogaival, hogy a négyévenkénti választások alkalmával valamelyik párt jelöltjére és országos listájára szavaz.

Nézzük most meg, hogy a politikai pártok által működtetett demokratikus közéletben mit tanulhatunk Luthertől és rajta keresztül Jézustól.

Az aranyszabály szerint…

Egy több versengő párt által működtetett demokráciában a legtermészetesebb, hogy a választók kifejezik, melyik pártot támogatják leginkább – ha máskor nem, az országgyűlési választások alkalmával. Ha ezek a pártok intenzív küzdelemben állnak egymással – ahogyan gyakorlatilag 1990 óta Magyarországon is –, akkor két országgyűlési választás között sem szűnik meg a választók bizalmát elnyerni vagy megtartani igyekező kampány. A pártok közötti küzdelembe bevonódnak keresztény emberek is, és a maguk lehetőségei szerint véleményt is mondanak az éppen aktuális vitákban. Ebben, szintén már 1990-től kezdve, megjelentek azok a keresztények is, akik más emberi kapcsolataikat alárendelték a választott pártjuk iránti hűségüknek, és ellenségnek nyilvánítottak rokont, barátot, keresztény testvért, ha nem értett egyet a politikai véleményükkel.

A pártok nyílt versenyére a magyar társadalom nem volt felkészülve. Nem is lehetett. A pártállam egyetlen pártjának több mint nyolcszázezer tagja volt, de a párttagok túlnyomó része a párt tagjaként sem kapott lehetőséget a politika formálására, minden a szűk pártvezetés elérhetetlen körén belül dőlt el. A pártonkívülieknek létrehozott Hazafias Népfrontban is csak gondosan irányított beszélgetések folyhattak. Két nemzedék is felnőtt anélkül, hogy tapasztalatot szerzett volna arról a politikai vitáról, amely nem rombolja, sőt akár építi a személyes, rokoni, baráti, gyülekezeti kapcsolatokat, ami tükrözi azt az elemi bölcsességet, hogy bár a politika az élet minden területét érinti, a politika nem minden.

Ebben a helyzetben született meg a hazai egyházaknak az a nyilatkozata, hogy az egyház közéleti kérdésekben megszólal, de a pártpolitikába nem avatkozik bele. Ezzel párhuzamosan született meg az a döntés is, hogy az egyház papja, lelkésze nem lehet politikai párt tagja. A szándék világos: az egyház maradjon ki a közösséget romboló, így az egyházat is romboló politikai küzdelmekből. A nyilatkozat és a döntés viszont véleményem szerint nem érte el a célját. A pártpolitikába való be nem avatkozás nehezen teljesül akkor, ha az esetek nagy részében nem lehet pontosan elkülöníteni a közéletet a pártpolitikától. Tesznek ezért a pártok véleményvezérei is: ha egy közéleti téma megjelenik, az egyik párt mellé áll, a másik vele szemben foglal állást, így a téma bevonódik a pártpolitikai viták terébe. Az egyházi személyek formális párttagságának a tiltása pedig értelmét veszíti akkor, ha – ahogyan néha látjuk – pártonkívüliként is lehet egy-egy párt iránt fanatikus hűséget gyakorolni, azt hirdetni, másokon számonkérni, sőt az egyházi-gyülekezeti függésben élőkre hathatós nyomást gyakorolni.

Mit tehetnek azok a keresztények, akik szeretnének részt venni a közéletben, nyilvánosan hozzászólni a vitákhoz, de a pártok gyilkos küzdelmében nem akarnak maguk is gyilkos szerepet játszani? Azt hiszem, a válasz egyszerű: minden a megszólalás tartalmán és stílusán, a választott politikai közösségen belüli forgolódás és az azon kívül állókkal való kapcsolattartás minőségén múlik. Párt tagjaként vagy szimpatizánsaként is naponta fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mit jelent itt és most különbséget tenni aközött, amivel a császárnak tartozom, és aközött, amivel Istennek tartozom. És mindenekfelett, ismét Jézus szavára figyelve, meg lehet próbálni az arany­szabály szerint élni: úgy cselekedni másokkal, ahogyan én is szeretném, ha ők cselekednének velem (Lk 6,31).

A nullaösszegű játék helyett – amelyben az egyik nyer, a másik veszít, de hosszú távon mindenki veszít – lehet nyertes-nyertes játékot játszani, amelyben mindenki nyer. Ez lehetne ma a keresztények küldetése Magyarországon, a pártpolitika által érintett közéletben is, politikai pártok szimpatizánsaiként is.

A szerző evangélikus teológus-lelkész, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze; egyik kutatási területe a nyilvános teológia.