Kötőszó

„Be real van, srácok!” – harsan fel a kiáltás, és a körülöttem élők előkapják a mobiljukat. Aki van annyira boldog – vagy öreg –, hogy nem érti, miről van szó, elmagyarázom: a BeReal egy internetes alkalmazás, amelyre önként fel lehet csatlakozni, és aki fenn van rajta, az vállalja, hogy minden napnak egy bizonyos – az alkalmazás által megadott – percében felrak egy képet arról, éppen akkor és ott mit csinál. Cserébe megnézheti ismerőseinek „be realjét”, azaz hogy ők mit csináltak abban a pillanatban.

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
Az eredeti ötlet onnan jött, hogy páran megunták a beállított, pózoló képeket az internetes közösségi oldalakon. Valljuk be, sokakat idegesít, hogy az interneten mindenki igyekszik a legszebb arcát mutatni és elfedni az igazságot. Aki pedig otthon ül kócosan, szomorúan vagy épp náthásan, elhiszi, hogy azok ott a képeken tényleg mindig olyan szépek, egészségesek, mosolygósak és fülig szerelmesek, mint a monitoron. Ki tudja, hány kétségbeesés, hány kisebbségi érzés született abból, hogy elhisszük, amit a közösségi médiában mások mutatnak magukról – mert nyomasztó érzés, hogy mi nem vagyunk olyan boldogok, szépek, gazdagok!

A BeReal kitalálói pont arra voltak kíváncsiak, vállaljuk-e önmagunkat előkészület nélkül – semmi elrendezettség, semmi megkomponált beállás, csak az, ahogy éppen vagy: reggeli vagy tévézés közben, gyűrött arccal vagy morcosan… Ahogy épp abban a pillanatban létezel, amikor jön a jelzés: „Be real van!”
Légy igazi, ne műanyag vagy hamis! – ez a dolog lényege. És én ebben igazat is adok nekik. Mégis, én úgy döntöttem, nem töltöm le a mobilomra a BeRealt, nem lettem tag. De miért? A dolog messzebbről indul.

Ki tudja, hol vagy?

Valamikor, még tizennyolc évesen autóstoppal végigjártam Magyarországot. Az autóstop akkor, a nyolcvanas évek második felében még gyakori szokás volt, és se én, se a szüleim nem tartottuk különösen veszélyesnek. (Mai szemmel nézve kissé naivak voltunk.) Igaz, kerültem néha érdekes helyzetekbe, de soha nem éreztem, hogy bajom lehet.

De olyan bizony előfordult, hogy sokáig álltam az út szélén, és nem vettek föl. Emlékszem, Hódmezővásárhely határában mennyit gyalogoltam Szeged felé – napsütés, dögmeleg, fémvázas NDK-s hátizsák, és a kocsik úgy suhantak el mellettem, mintha ott se lettem volna. Kínomban az út szélén legelő tehenekkel kezdtem el poénkodni: „Mi van, haver, téged sem vettek föl?” Nem értették a viccet.

És akkor rádöbbentem valamire: most, ebben a pillanatban egyetlen ismerősöm sem tudja, hogy éppen hol vagyok! Anyámék annyit tudtak, hogy ott vagyok valahol Nyíregyháza és Szeged között útközben – a mobilt akkor még fel se találták, sőt még vezetékes telefon sem volt minden lakásban.
Úgy voltam jelen ott, ahol voltam, hogy senki nem tudta pontosan, éppen merre járok. És miközben rádöbbentem erre a mérhetetlen egyedüllétre, egyben mérhetetlen szabadságot is éreztem. Nem figyelnek, nem kérdezik, hol vagyok, mit teszek, mintha ez az élmény a szabadság egyik része lenne. Számomra legalábbis azzá lett – de nem csak számomra.

Nagy Testvér figyel téged

József Attilát a Levegőt! című versében ez nyomasztja:

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.

George Orwell 1984 című pesszimista regényében pedig az elnyomás, a diktatúra legsúlyosabb jele, hogy a Párt mindent tud állampolgárairól, nincsenek előtte titkok. Újra és újra ugyanoda jutunk: a szabadságnak elidegeníthetetlen része, hogy legyen lehetőségem arra, hogy „megtalálhatatlan” legyek.

Nem is értettem, amikor bő húsz éve megjelent a tévében a Való Világ és a Big Brother című műsor. Az lenne a vagányság és a szabadság, hogy beköltözünk egy bekamerázott stúdióba, amelyet ráadásul villának hívunk? A szabadság jele feladni a szabadságot? És ugyanez a kérdés születik meg bennem, amikor valaki folyamatosan jelzi a világnak: én éppen itt járok… Fontos ez? Hogy mindig megtalálható legyek?

Én a valódi szabadságomat nem akarom feladni: legyenek percek, amikor szemtanúk nélkül csak magam vagyok.

Egyedül lenni Valakivel

Ez nem azt jelenti, hogy a mások elől rejtett perceimben feltétlenül szégyenteljes utakon járnék. Vannak vállalhatatlan pillanataim, ahogy – gondolom – mindenkinek, de most nem ezekről beszélek.

Ezek a rejtett percek gyakran nagyon szépek, felemelők. Hajnal van, a család még alszik, én ülök egy fotelban, és nézem a fákat. Megyek a kocsival egyedül, érzem, hogy fárad a szemem; megállok, és csukott szemmel ülök kicsit a parkolóban. És ott akkor a magányomban átélem, hogy egyszerűen itt vagyok, jelen vagyok, de Más is jelen van.
Mert az az igazság, hogy soha nem vagyok teljesen egyedül. Valaki mindig ott van velem. Igaz, ő nem Nagy Testvér, aki kívülről, felülről nézne rám, aki számára „kartoték-adat” lennék. Valahogy az ő jelenléte soha nem érezteti velem, hogy megfosztottak volna a szabadságomtól. Diákként ott a szegedi úton is azért éreztem magam biztonságban, mert tudtam, ő ott van mellettem. Isten szeme elől nem lehet elmenekülni – még szerencse, hogy nem is kell. Nincs az a magány, amelyben nem ketten lennénk jelen.

Mielőtt félreértenétek: nem hiszem, hogy remetének kell menni – sok ember vesz körül, a családom, diákjaim, kollégáim, szeretem őket, életem fontos részei. Ezek a kamaszkori autóstoppos percek ma már talán nekem is túlzásnak tűnnek. Egyáltalán nem baj, ha tudod, hogy emberek szeretettel figyelik lépteidet. Épp csak arra akarlak figyelmeztetni, hogy nem kell mindenáron keresni ezt a figyelmet.

Van egy modern pszichológiai kifejezés, a FOMO [fear of missing out – a szerk.]: a félelem attól, hogy kimaradok valamiből. Mindig jelen lenni, mindig szem előtt lenni – mi van, ha emögött éppen ez a félelem áll? Épp mostanában olvastam, hogy megjelent a fiatalok között a FOMO ellentettje, a JOMO (joy of missing out, a kimaradás öröme): vannak, akik tudatosan és örömmel maradnak ki az online láthatóság állandó sürgetéséből, nem zavarja őket, ha éppen nincsenek jelen. Fellélegeztem, amikor ezt olvastam.

Megnyugtató élmény tudni, hogy nem kell mindig jeleznem: jelen vagyok, mert valódi (real) vagyok akkor is, ha csak kevesen tudják, hol vagyok, mit teszek éppen, sőt akkor is, ha olykor csak kettesben üldögélek Istennel, és kettőnkön kívül senki nem tudja, merre járok. (Márk evangélista szerint Jézus képes volt hajnalban, sötétben felkelni, amikor senki nem látta, hogy elbújhasson a tanítványok elől, és csak Istennel lehessen. Milyen izgalmas percek lehettek ezek!)

Utána persze visszamegyek a szeretteim közé, munkatársaim közé, visszamegyek az online világba is, hiszen az ember közösségi lény, én is az vagyok. De a „be realre” gondolva jó tudni: igazi attól vagyok, ahogyan Isten lát, és nem attól, hogy hányan látnak.