Kötőszó

A gyerekek nehezen vonultak be a gyülekezeti terembe. Nyár van, tábor, ők meg üljenek le mesét hallgatni. Kicsit kelletlenül hagyták abba a szabadban a játékot, viháncolást. Meleg is volt, a terem hűvöse is csak keveset enyhített a nyár hevén...

Szerző: Füller Tímea | Fotó: Sánta József

Persze az igazi kis rosszcsontok nem kornyadoztak. Gyakorlott szememmel láttam az egyik hátul ülő fiúnál a hatalmas éti csigát, amelyet egy óvatlan pillanatban majd az előtte ülő nyafka lány karjára vagy nyakába tesz. A maroknyi sárga szilvát is észrevettem, amely a terv szerint szemenként gurul majd végig egy-egy mesehallgató hátán a pólója alatt.

Az ártatlan képpel egymás mögé ülő lányok tervét is ki tudtam találni. Mivel nyáron egy teremben ülni képtelenség, közben fonogatni fogják egymás haját. A hátulsónak a zsebében ott van a sok színes hajgumi. Vajon hány fonat készül el? És persze a szegény – szomjan halni készülő – kisfiú tekintetében is felfedeztem a huncutság apró szikráját. Milyen érdekes lesz ezt a pohár becsempészett vizet végigönteni a lábak alatt a padlón! A lányok majd hüledeznek, a felnőttek bosszankodnak. Jó móka lesz.

Aztán kiállt Szabolcs. Akkor még nem tudtam, hogy mi vár ránk. Valahol már láttam, hallottam mesélni, de még nem voltak komoly tapasztalataim vele. A Hol jártál, báránykám?-at kezdte el énekelni kobozkísérettel. Hm, érdekes dallam, de vajon leköti-e majd ezt a nagy csapat izgága lurkót? Aztán a báránykák egyszer csak mi lettünk. A furcsa helyzet mosolyt csalt az arcokra. Mit ettél, báránykám? A bárányka kakaót ivott és kalácsot evett, strandon és fagyizóban járt. Majd elkezdődött a mese. És ekkor Szabolcs már nem az az átlagember volt, aki megérkezett, inni kért, hanem egy ízesen beszélő kópé, aki hallatlan jó érzékkel emelte be a szereplőket a soraink közül maga mellé a mesébe. A lányok kendőt kaptak, a fiúk lajbit; ez mind egy kis kofferből került elő.

Akár ismertem a történetet, akár akkor hallottam először, magával ragadott. Emlékszem a félárva, komoly, csendes Andrásra, aki egy pillanat alatt olyan sopánkodó székely ember lett, hogy tátva maradt a szám. Reginára, akiről minden kamaszos nyegleség lehullott, amikor okos lánnyá változott a szemünk előtt. A nénire, aki direkt a sarokba húzódott, hogy mutassa, ő csak külső megfigyelő, aztán egyszer csak ott vijjogott már anyamadárként a tojásai fölött. Meg a saját kamasz lányomra, a kívülállóra, aki egyszer csak hihetetlen szelídséggel nyújtotta a kezét egy kérőnek, miképpen azt a mesékben illik. És persze az éti csigás meg a szilvás fiúkra, akik néhány perc után mindenről megfeledkezve, tátott szájjal figyeltek. Az el nem készült hajfonatokra, a vizespohárra, amely végül a szomjan halni készülő kisfiú ölébe borult ki, de észre sem vette, annyira elmélyült a mese világában.

Emlékszem, hogyan vont be Szabolcs egy izgő-mozgó kisbabát a Szent Márton-legendába, hogy megmutassa, hogyan születik az ember: egyszerűen és csodálatosan. A férjemre is, aki táborvezetőként tovább lótott-futott volna, de egyszer csak a császár szerepében találta magát, és már a könnyei folytak a nevetéstől. Azt hiszem, az volt az első önfeledt perce azon a héten. A mesék közben egy-egy népdalt is megtanultunk. Persze nem tudtuk, hogy épp tanulunk, csak valahogy belement a fülünkbe-szívünkbe olyan természetesen, ahogy a levegő a tüdőnkbe. Mert Szabolcs nem is mesélt, hanem megteremtette számunkra a mese atmoszféráját. Aki pedig abba belecsöppen, nem marad érintetlen.

Láttam mesélni aztán országos bábfesztiválon és az evangélikus gimnáziumok országos találkozóján. Hallgatták gyülekezetekben, táborokban, kultúrházakban, idősek klubjában és a Művészetek Völgyében, szabadban és tető alatt, esőben és napsütésben. Amikor megkapta a Tinódi-lant díjat, kicsit féltem, hogy eljön-e még – elérhető áron – a mi kis Tolna megyei falunkba, de persze ugyanolyan maradt. Az igazán nagy lelkeket nem szédíti el a siker.

Ha jött, sosem rohant. Leült közénk a mese után, és ilyenkor körülülték a gyerekek, fiatalok. Ahogy beszélt, ahogy létezett közöttük, az annyira vonzó volt, hogy minden más lényegtelenné vált. Szerette az életet. A színek, illatok, ízek lenyűgözték. Ismerte a lepkéket, és lelkesen beszélt a növényekről is. A történelemről olyan érdekeseket mondott, hogy az ember tovább gondolkodott rajta. Tudtam, hogy gimnáziumi tanár. Csak azt nem tudtam elképzelni, mindez hogy fér bele az életébe. Aktívan zenél, nem is valami könnyű hangszeren: kobozon és lanton játszik. Mesél, drámapedagógus, históriás énekes. És persze a három gyerekét is ismertük. Szinte képtelenül gazdag életet élt.

Teltek az évek, kevesebb pénzünk volt, nem hívtuk. De néha váltottunk pár szót telefonon. Amikor a betegségéről beszélt, akkor is kedvesen, derűsen tette. Azt mondta, nehezebb ez a szeretteinek, mint neki. Ahogy jobban lett, újra hívtuk. Nehezen szánta rá magát az utazásra. Gyenge volt, sovány, erőtlenebb. Az állomáson megöleltük egymást. Nehezen gördültek ki a szavak a szájából. Kicsit meg is szeppentem, hogy fog ő így mesélni. A gyerekek nem toleránsak. Ha valakinek nem értik a beszédét, káosz lesz.

A kávét még akadozva kérte, aztán elkezdődött a játék. A dal végén ott állt előttünk sérthetetlenül és magával ragadóan a művész. Csodálatosat mesélt. Mindenkit elvarázsolt. Együtt nevetett és ámult az, aki először látta velünk, akik ekkor jöttünk rá, mit is nélkülöztünk éveken át. Ősszel még egyszer találkoztunk. Már búcsúzott. Megkaptam ajándékba két kedvenc cd-jét. És bár zeneművészetit végeztem, sok népzenét tanultam, és a régi zene is a tarsolyomban van, még mindig tudott újat adni.

Az utolsó hónapokban csak egy-egy levelet váltottunk. Fájdalmai voltak. A betegség felemésztette erejét. Ötvennyolc évet élt. Már nincs közöttünk. Vagyis miket beszélek? Ő elkészült a nagy útra. Hátrahagyta, ránk hagyta örökségét, hogy tovább énekeljük dalait, meséljük meséit, őrizzük a szépséges világot, és éljük meg a közösséget, ahogyan ő tette és tanította.