Kötőszó

Tizenöt éves voltam, amikor először megjelent a nevem egy újságban. De nem örültem neki. Pedig akkoriban ez – nem lévén internet, csak a nyomtatott sajtó – nagy dolognak számított. Mégis rossz szájízt hagyott maga után....

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com
Fiataloknak szóló újság volt az Ifjúsági Magazin, akkoriban mindenki ezt olvasta – nem túl sok nekünk készült újság közül válogathattunk mi, akkori tizenévesek –, nem volt rossz lap, időnként vitaindító, különféle jelenségeket körbejáró cikkek is jelentek meg benne. Egyszer írtam a szerkesztőségnek egy levelet arról, hogy szerintem jó lenne beszélgetni a trágárságról, a káromkodásról. Nyári munkám során ugyanis olyan mennyiségben találkoztam vele, hogy a feltettem a kérdést: tényleg ez a természetes? A kötőszónak használt trágárság?

Egy-két hónap múlva az osztálytársaim üvöltve fogadtak a suliban: „Attila, benne vagy az újságban!” És tényleg, a levelem egy részét megjelentették, a nevemmel együtt, mégpedig a Válogatott magánügyek rovatban. Utána a válasz, hogy milyen nevetséges ezen aggódni, ezen úgysem lehet változtatni. A pontos szövegre már nem emlékszem, de az biztos, hogy lekicsinylő, ironikus válasz volt, még egy karikatúra is volt mellette: egy felhúzott orrú, finnyás fejű valaki – ez voltam én –, körülötte malac- és marhafejű emberekkel. Az üzenet pedig az volt, hogy fölösleges finnyásság ezen fennakadni, és igazi álszent, kékharisnya az, akinek ez nem tetszik. Hát mit mondjak, nem esett jól.

Ma, majdnem negyven évvel később öregebb vagyok, mint amennyi akkor volt az az ismeretlen, valószínűleg még pályakezdő újságíró, aki annak idején reagált a levelemre a lapban. Talán most már válaszolhatok neki. Mert gondolataim vannak ez ügyben.

Először is: miért magánügy? Nem titkolt plátói szerelmi problémáim, testi bajaim miatt kértem tanácsot, hanem – igaz, ma már látom, mekkora naivitásból – komolyan gondoltam, hogy elkezdhetünk valóban együtt gondolkodni a nyelvről, a stílusról. Másodszor: biztos jó ötlet volt egy kamaszt – egy olvasót – névvel, lakcímmel egy gúnyrajz kíséretében kigúnyolni? Megérte a poént? Harmadik: tényleg, miért is nem lehet a trágár beszédről szólni? A világot nem lehet csettintésre megváltoztatni, de gondolkodni róla? Miért ne?

„A gyereknek kél káromkodni kedve”

Ma már másképp gondolkodom a témáról, mint álmodozó kamaszként tettem, de azóta is gondolkodom róla. Egyrészt rájöttem, hogy a trágárságnak, úgy tűnik, helye van a világban. Nem vagyunk mindig emelkedettek, kifinomultak. Én igyekszem soha nem trágárkodni, de azért volt, hogy a fogorvostól bocsánatot kellett kérnem a mondatért, ami a gyökérkezelés pillanatában csúszott ki a számon. Legyintett, jót nevetett, hallott ő már ennél cifrábbat is.

Vannak szélsőséges, igazán tragikus történetei is az életnek, amelyeket nem nagyon lehet civilizáltan megélni. József Attila a Kései sirató című versében korán elhunyt édesanyjával veszekszik: miért hagytál el engem? És kétségbeesett dühének csúcspontján így kiált:

A gyereknek kél káromkodni kedve –

nem hallod, mama? Szólj rám!

 De gondolhatunk egy másik jól ismert versre, Nagy László Ki viszi át a szerelmet című gyönyörű költeményére is:

 S dúlt hiteknek kicsoda állít

káromkodásból katedrálist?

Szabad-e ilyenkor rászólni a költőre: nem illik káromkodni? Nem kellene inkább csöndesen megállni és átérezni, milyen mélységes az a fájdalom, a szerelem kínja, az anya elvesztése, a haláltól való félelem, amely ennyire kivetkezteti az embert a „civilizált” megszólalásból, amely csak káromkodni engedi a lelket?

Igen, van olyan megszólalás, amelyre azt mondjuk, kulturált ember így nem beszél. De van, amikor a kétségbeesettség miatt nem tudunk kulturáltak lenni. Még a Bibliában is találunk olyan zsoltárt, amelynek írója dühödt kétségbeesésében iszonyú átkot kiált ellenségeire (Zsolt 58,9): „Járjanak úgy, mint a csiga, amely széjjelmállik, vagy mint az elvetélt magzat, amely nem látott napvilágot.” És bizony van olyan dal, van olyan színdarab is, amelyben fejbe vág a káromkodás, de szerepe is van az elhangzott trágár szónak. Mivel a megbékéléshez vezető úton ezen a szakaszon, a düh, a kétségbeesés szakaszán is végig kell menni.

Nem helyeslem, nem biztatok senkit a trágár beszédre, de ma már emberlétünk részének látom.

Mindennapi alpáriság

Éppen ezért nem mindegy, mikor hogyan élünk vele. Mert nem mindegy, ha egy-egy kifejezés végső kétségbeesésünkben szakad ki a szánkon, vagy pedig hétköznapi, érzelemtől mentes töltelékszóvá, esetleg mindenre alkalmazható jelzővé válik – ez utóbbi az, amit nagyon nehezen viselek. Bántja a fülemet, mert nem szeretem a trágár, alpári beszédet. De bántja a lelkemet is: hát ennyire semmitmondóak azok a szavak, amelyek arra hívattak, hogy szélsőséges érzések nevében kiáltsanak? Ennyire mindegy, hogy lelkünk magasztosabb, hétköznapi vagy alantasabb szegletével találkozunk? Mindhárom az életünk része, de ne mossuk össze őket!

Olyan ez, mint az éneklés: aki örökké ordít, az mikor énekel fortissimóban? Észre lehet venni a különbséget? Ha valaki örökké szélsőséges szavakat használ, az hogyan jelzi, hogy valami tényleg nagyon szép vagy nagyon fáj? Észre lehet venni, amikor tényleg nagyon fel van dúlva? Az állandó trágár beszéd így teszi üressé és unalmassá a nyelvet, a kommunikációt.

Éppen ezért zavar, hogy az utóbbi években divat lett a dalszövegekben a trágár beszéd. Első ránézésre vagány, szabad, merész vállalkozásnak tűnik, de szerintem nem az. Sőt unalmassá, egyformává teszi a dalokat. Olyan, mintha állandóan pittyegne a háttérben egy elhangolt gitár ahelyett, hogy a dal kellő pontján felharsanna egy disszonáns akkord, ami felrázza a hallgatót.

A trágárság nem föltétlenül etikai kérdés, de valamilyen szinten mégis az: állandó használata a nyelvet öli meg, annak sokoldalúságát, hangulatát, ízét. Mintha mindenbe chilit tennénk, és ezzel így semmilyen más íznek nem adnánk terepet.

Istent lerángatni

Néha a trágárság, néha a káromkodás szót használtam. A kettő nem ugyanaz. Az első „szóhasználati” kérdés: életünk egyes megnyilvánulásainak (szexualitás, étkezés) kifejezéseihez a legbrutálisabb argószavakat használjuk. A káromkodás viszont más.

Az általunk használt bibliafordítás a káromkodás szót nem használja, de a káromlást igen. Például akkor, amikor Jézust elítélik, mert vállalja, hogy ő Isten Fia. A káromlás/káromkodás a Bibliában valójában Isten nevének kihasználását jelenti. Azt, amikor Isten le akarjuk rángatni a magunk szintjére, használni akarjuk, alantas céljainknak rendeljük alá. (A farizeusok is ezzel vádolják Jézust.) A második parancsolat éppen erről szól.

A baj az, hogy istenkáromlás nem csak az lehet, ha Isten nevét trágár szövegkörnyezetbe állítjuk. Természetesen ez is az, és ez ellen is fel kell emelni a szavunkat mindig. De az istenkáromlásnak van rejtettebb, alig észrevehető formája is. Káromlás az, ha Isten nevére hivatkozva közöljük saját igényeinket. Ha saját bicebóca igazságunk alátámasztására akarnánk Isten nevét használni („Isten nevére esküszöm!”). Ha rá hivatkozunk, pedig valójában magunkra gondolunk („Az Úr megmondta nekem…”).

Néha poénból én is mondok ilyet: nem eszem kelkáposzta-főzeléket, mert tiltja a vallásom. Mindannyian tudjuk, hogy ennek semmi értelme, Isten nem tiltja, csak én utálom, ezért nevetséges a saját ízlésemet, akaratomat Isten nyakába varrni.

Sajnos a csalás nem mindig ennyire feltűnő. Sokan elhiszik magukról, hogy ha eleget emlegetik Isten nevét, saját akaratuk is „megszentelődik”. Észre sem veszik benne az istenkáromlást, ha pedig valaki figyelmezteti őket, megsértődnek. Pedig bőven elég lenne, ha Jézussal együtt azt mondanánk (Mt 5,37): az igen igen, a nem nem. És érezzük a súlyát Jézus mondata folytatásának: „…ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Magunkat lerángatni a sárba és Istent lerángatni hozzánk: mindkettő káromkodás.