Kötőszó

Teljesen egyet kell, hogy értsek Bese Gergő atya írásának felütésével. Az bizonyos, hogy az utóbbi időben egyházi személyként, papként vagy lelkészként (tekintsük most ezt a két megfogalmazást szinonimának az egyszerűség kedvéért) kaptunk hideget-meleget, ha a társadalmi viták fókuszában lévő kérdésekben megnyilatkozunk. De ez talán soha nem volt másként. Én is úgy gondolom, hogy nem maradhat el a felelős hozzászólás, és adott esetben az iránymutatás sem. Azonban a nagy kérdés nem is az, hogy lehet-e (mert hiszem, hogy kell), hanem az, hogy mikor, miről és hogyan. Kovács Viktor evangélikus lelkész  publicisztikája.

Korunk általános jellemzője, hogy bár társadalmi kérdések tucatjai feszítik szét az emberi kapcsolatokat, mégis arra vágyunk, hogy egyszerű (és mindenképpen rövid) válaszokat kapjunk, lehetőleg úgy általában mindenre.

És nekünk valóban nem feladatunk az, hogy kiszolgáljuk sem az egyik, sem pedig a másik oldalt azzal, hogy prezentáljuk ezeket a nagyon egyszerű, bináris válaszokat. Éppen ezért nem lehet '56-ot, a Kádár-rendszert, az LMBTQ- és a genderkérdést, a menekültek helyzetét pár bekezdésbe összezsúfolni és olyan szavakkal illetni, mint például „veszély” és „propaganda”, úgy, hogy nincs kellőképpen megmagyarázva, hogy mit is értünk alattuk.

Egyrészt azért nem, mert mindezekről a kérdésekről csak és kizárólag szétszálazva lehet beszélni, hiszen a múltat és a jelen nagy témáit (és a velük foglalkozni akaró embereket) meg kell tisztelni azzal, hogy világosak és megfelelően alaposak vagyunk, és jó indokokkal is rendelkezünk. Másrészt pedig ezeket az önmagukban is brutális jelentőségű témákat így csokorba szedve látni mindenki számára nyilvánvaló, hogy melyik „az oldal”.

Persze feltehetnénk a kérdést, hogy kinek van ideje arra, hogy kellő alapossággal és kimerítően foglalkozzon ezekkel a kérdésekkel, és nem mellesleg  ki fogja azt elolvasni… Nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy másként nem lehet.

Nekem is van véleményem. Társadalmi kérdésekben is. Sőt meg is szoktam osztani másokkal. De nem a nagy nyilvánosság előtt ömlesztve, hanem bizalmi közösségben, élőszóban. Mert lelkipásztorként az (is) a kötelességem, hogy irányt mutassak ott és akkor, abban a témában vagy kérdésben, abban az adott kontextusban és élethelyzetben, specifikusan annak a személynek, aki kéri, és/vagy akinek szüksége van rá. Minden bizonnyal Pál is erre gondolt, amikor Timóteusnak mint fiatal gyülekezeti vezetőnek írt az evangélium hirdetéséről (2Tim 4,2–5). És miért így?

Azért, mert papként feladatom, hogy minden oldal tagjai felé szolgáljak, és figyeljek arra, hogy megnyilvánulásaimmal – akár önkéntelenül is – nehogy kizárjak valakit Krisztus erőteréből (ahol alakulhat, formálódhat, megtérhet és vigasztalódhat) csak azért, mert bizonyos társadalmi, ne adj’ Isten, politikai kérdésekben mást gondol mint én.

 *

Végignézek vasárnap az oltár felől a gyülekezeten. Nem csupán padokat, embereket, arcokat (vagy éppen maszkokat), hanem csodát látok. Ott ül egymás mellett a piros, a zöld, a kék és a paletta többi színe, árnyalata is. Tudom, hogy hová szavaznak, és tudom, hogy sok mindenben mást gondolnak a világról. Nem kicsit mást, nagyon mást! Az egyházon kívüli lét szempontjából összebékíthetetlenül mást!

De nem így a templomban. Mert itt nem csupán egymás mellett, de együtt ülnek, együtt énekelnek, együtt állnak fel Isten igéje hallgatására, és együtt vallják meg hitüket. Egymásra mosolyognak, és békesség van köztük mindenkor. (Na jó! Majdnem mindenkor…) Mert bár a világról nagyon mást gondolnak, de Krisztusról egyet: ő a mi Megváltónk, és csakis az ő keresztjében, hit által lehet bűnbocsánatunk, amely istengyermekségünk egyedüli feltétele!