Kötőszó

Az alkohol felerősíti az érzéseidet: ha szomorúságodban iszol, csak még szomorúbb leszel, ha örömödben, akkor még jobb kedved lesz – jutott eszembe a népi bölcsesség, amikor beültem a Még egy kört mindenkinek című dán filmre, amelyben a szereplők hol szomorúságukban, hol örömükben isznak, és nagyon finom árnyalatokkal mutatják be az érem mindkét oldalát, az alkoholizmus tragédiáját és az életöröm ünnepét.

Szerző: Kovács Barbara

„Nem érdekel, hogy iszol a barátaiddal, nem ez a lényeg. Az egész ország iszik, mint az őrült. Tudod, Martin, az az igazi problémánk, hogy soha nem vagy igazán jelen. Láthatatlan vagy” – hangzik a Még egy kört mindenkinek című dán filmdráma egyik jelenetében egy elkeseredett feleség szájából, miután férjét, Martint részegen szedik össze a szomszéd pázsitjáról. Szíven üt ez a pár mondat, mert akár egy mai magyar feleség (vagy férj!) szájából is elhangozhatott volna. Ugyanis nemcsak Dániában, hanem Magyarországon is iszik az egész ország, mint az őrült.

Alkoholfogyasztás Magyarországon

A WHO 2016-os jelentése szerint Magyarország a huszonnegyedik a világ országai közül az egy főre jutó elfogyasztott alkoholmennyiség tekintetében. Egy online felmérés szerint pedig Magyarországon minden tizenöt évnél idősebb személyre 11,1 liter elfogyasztott tiszta szesz jut évente, az alkoholbetegek száma pedig a becslések szerint körülbelül egymillió, vagyis elérheti a felnőtt lakosság tizenöt százalékát. Külön aláhúznám a tizenöt éves korhatárt, hiszen ez a probléma a fiatalokat legalább annyira érinti, mint a felnőtt korosztályt. A téma azért is nagyon fontos, mert kis túlzással állítható, hogy nincs ma Magyarországon olyan család, ahol ne lenne valamelyik rokonnak alkoholproblémája. Mindez természetesen egyházainkban, gyülekezeteinkben is aktualitás, még akkor is, ha csak ritkán beszélünk róla, hiszen érzékeny kérdés. A sokkoló adatok azonban csak a jéghegy csúcsa, az igazi kérdés az, hogy miért iszunk.

A film főszereplője, Martin (Mads Mikkelsen; fotó: Alamy / bbc.com)

A Thomas Vinterberg által rendezett film éppen erre a kérdésre keresi a választ, amely előre sejthető, hogy nem fekete-fehér. Martin (Mads Mikkelsen), Nikolaj (Magnus Millang), Peter (Lars Ranthe) és Tommy (Thomas Bo Larsen) négy középkorú középiskolai tanár, akik bár különböző élethelyzetekben vannak, mind a négyen megfáradtak, elveszítették lelkesedésüket a munkájukban, illetve a családi életükben, és főként visszasírják azt az életörömöt, amelyet fiatalkorukban éltek meg.

Az alkoholizmus felé vezető út

Egy baráti vacsora után elhatározzák, hogy tesztelik Finn Skårderud norvég pszichiáter elméletét, miszerint az ember fél ezreléknyi alkoholdeficittel a vérében születik, ezért mindig egy kicsit spicces állapotban kell lennünk ahhoz, hogy lazán és örömtelien álljunk az élet kihívásaihoz. Először mindez nagyon jól működik, feloldódnak a gátlásaik, javul a kedélyállapotuk, újra örömüket lelik a munkájukban. Úgy tűnik, megkapták azt a megkönnyebbülést, amelyre vágytak. Jegyzetelik tapasztalataikat, és közben egyre emelik alkoholadagjukat.

Ekkor még azt gondolják, hogy kontroll alatt tudják tartani a fogyasztásukat, azonban hamar kiderül, hogy a könnyed becsípéstől egyenes út vezet addig, hogy apát a szomszéd kertjéből kell összekaparni.

A film egyáltalán nem szájbarágós, nem sulykolja didaktikusan, hogy az alkohol a minden szenvedésért felelős rossz, sőt a középiskolás diákok és tanárok életén keresztül mutatja be, hogy minden élethelyzetben más miatt iszunk, és bizonyos alkalmakkor igenis van helye a bulizásnak. Sokkal inkább arra mutat rá, amin a mi magyar helyzetünk kapcsán is érdemes elgondolkodnunk, hogy az ivás mögött sokszor a saját kudarcaink állnak, amelyekkel nem tudunk megbirkózni, ezért olyan megoldást keresünk, amely gyorsan elfeledteti velünk, mennyire töredékes az életünk.

A filmben többször idéznek Kierkegaard dán evangélikus filozófustól, a film egyik kulcsmondata is tőle hangzik:

„El kell fogadnunk a saját gyarlóságunkat ahhoz, hogy szeretni tudjuk a másik embert és az életet.”

Azonban éppen ez a legnehezebb feladat is. A szereplők drámája is ez, mindannyian másként, mégis nagyon hasonlóan vallanak kudarcot: bezárkóznak, nem tudnak kommunikálni a párjukkal, magányosak, kiégnek a munkájukban, szabotálják önmagukat az álmaik felé vezető úton.

Hol van mindebben Jézus?

Az alkohol pedig egy rövid ideig segít, hogy ne kelljen észrevenniük a saját felelősségüket benne. A felelősség pedig kulcsszó a függőség esetében, ugyanis amíg nem vállalunk felelősséget a saját tetteinkért, mulasztásainkért, és másokat okolunk saját boldogtalanságunkért, addig a függőségünkkel sem tudunk szembenézni, nem tudunk a gyógyulás útjára lépni.

Nemcsak azért vagyunk felelősek, hogy a második, a harmadik vagy a sokadik pohár után nyúlunk, hanem azért is, hogy felnőttként viselkedünk-e, és elkezdjük-e feltárni a traumáinkat és a sebeinket, és még ha fájdalmas is, szembenézünk-e a hibáinkkal. Számomra itt jön be a keresztény egyházak felelőssége is, amely nem azt jelenti, hogy moralizálva, ujjal mutogatunk az elbukott emberre, hogy ezzel bizonygassuk saját erkölcsi felsőbbrendűségünket. És nem is a felelősség egy legyintéssel való elhárítása: hogy „Jézus is ivott bort...” Ennél sokkal nagyobb a feladatunk.

Egyrészről a saját tökéletlenségünk elfogadása Jézus Krisztus segítségével, amely mindenki részéről személyes és folyamatos istenkapcsolatot, illetve állandó önreflexiós munkát igényel. Egyik sem könnyű, és ez még csak a saját életünkre vonatkozik. Emellett azonban fontos, hogy Jézus Krisztus példáján keresztül gyakoroljuk azt az irgalmasságot is, amely meglátja a másik emberben is az esendőséget, és úgy segít neki, ahogy neki akkor a legnagyobb szüksége van rá. Ahogyan a filmben a szorongó, lámpalázas diáknak érettségiztető tanára épp egy korty szíverősítővel segít, hogy ne blokkoljon le újra a vizsga előtt, úgy nekünk sem szabad feladnunk a kreativitásunkat a segítségnyújtásban (és itt természetesen nem a filmbeli megoldásra kell mindig gondolni).

A zárójelenet, ahol a megkönnyebbült, leérettségizett diákok és a barátjukat eltemető tanárok együtt táncolnak, valójában az élet ünneplése, annak az életnek, amely töredékes, tele van szenvedéssel, fájdalommal, de örömmel és csodákkal is, és ezért jézusi: hiszen Jézus Krisztus nem dermedt, saját magányunk börtönébe bezárt életet szán nekünk, amelyben sosem vagyunk igazán jelen, és amelyre enyhítést csak valamilyen függőség adhat, hanem szabadságra hív: önmagunk, a másik ember és az élet szeretetére.