Az elhúzódó korlátozások miatt kézzelfoghatóvá vált az emberek türelmetlensége a közelmúltban. Vérmérséklettől, anyagi lehetőségektől, talán politikai meggyőződéstől is függően változott, hogy ki hogyan élte meg türelmetlenségét. Valaki Dominikára utazott, és posztolta a közösségi hálón, hogy ott mindent szabad. Más tüntetésre ment, megint más pedig a törvényesség keretei között igyekezett megtalálni a hétköznapi élet lehetőségeit.
Szerző: Nagy Zoltán
Miközben a már elkezdődött nyitást harsogja mindenki, a kedélyeket egyre inkább borzolja, hogy szinte mindenhova kelleni fog védettségi igazolvány. Szomorú látlelet társadalmunkról, hogy a kormányzat nem az oltás kötelezővé tételével, hanem a nyíló rendezvények látogatásának feltételhez kötésével próbálja elérni, hogy minél többen oltassák be magukat. Ha nagyon leegyszerűsítjük a kérdést, akkor azt látjuk, hogy egymásért, a nyájimmunitás elérése céljából nem tesszük meg, de egy sörért vagy egy meccsért már igen. Bízom abban, hogy időközben megoldást találnak azoknak a csapdahelyzetére is, akiknek – más betegségük okán – orvosuk nem javasolja az oltást.
Ebben a közegben nyitjuk meg az előttünk álló napokban-hetekben evangélikus templomainkat. Az evangélikus egyházunkra általánosságban jellemző sokszínűség erre is igaz. Eddig is voltak gyülekezetek, amelyekben szinte végig nyitva voltak a templomok, mondván, betartják a szükséges előírásokat. Mások bezárták a templomokat, hiszen nem akartak sem a templomban, sem előtte, sem odamenet vagy hazafelé találkozásokat generálni. Mindez a helyi presbitérium döntése alapján történhetett így vagy úgy. Most viszont ideje lenne összesíteni tapasztalatainkat és megválaszolni néhány kérdést az újranyitás előtt.
Hova térünk vissza?
Ebben a kérdésben benne van sokak félelme a bezárást illetően: vajon lesz-e kinek kinyitni a templomokat? E tekintetben én bizakodó vagyok. A két lezárás közti nyári időszak azt mutatta, hogy akkor többen mozdultak meg. Meglehet, hogy néhányan ebben az időszakban döbbennek rá, hogy templomi istentisztelet nélkül is megvannak. Ugyanakkor a rendszeres templomba járók nem fognak eltűnni. És ezalatt nemcsak a minden vasárnapi rendszerességű templomlátogatókat értem, hanem azokat, akik még ha ritkábban is jönnek, mégis aktív tagjai gyülekezeteinknek.
A gyülekezeti életnek is van egy megszokott ritmusa. Ebből most teljesen kiestünk, hiszen a hagyományosan jól működő alkalmakat nem tudtuk megtartani az elmúlt időben. Itt nagyobb veszteséget nem az istentiszteletek jelentettek, hanem azok az alkalmak, ahol korábban több lehetőség volt interakcióra, a gyülekezeti tagoktól érkező visszajelzésekre, találkozásokra, beszélgetésekre.
Amikor visszatérünk, szembesülünk majd veszteségeinkkel. Szinte nincs olyan gyülekezet, ahol ne maradna üresen néhány hely a templomban azért, mert aki eddig ott ült, a vírus áldozata lett. Közösségi szinten is választ kell találnunk arra, hogyan tudunk elszámolni ezzel az emberi életekben mért veszteséggel. Ráadásul azok, akik elveszítették szerettüket, ők sem feltétlenül tudták a gyászfolyamatot úgy megélni, ahogyan az a lelki egészség szempontjából szükséges. Nagyon érzékenyen kell kezelnünk, hogy az elhunytról a temetése után hosszabb idővel tartott megemlékezés ne a sebek újrafeltépését, hanem valóban a gyógyulást jelentse.
Az elhúzódó bezártság és a közösségtől való elszigeteltség sokakban felerősített vagy előhozott olyan lelki problémákat, amelyekkel szembesülni fogunk. Lelkigondozókként fel kell készülnünk arra, hogy e téren komolyabb igény lesz a szolgálatunkra.
Ráadásul a visszatérés nem azonnali, teljes átállás lesz a személyes jelenléttel megtartott alkalmakra minden szinten és minden módon. Sokan lesznek gyülekezeteinkben, akik óvatosságból továbbra is távol maradnak majd. Így a gyülekezetek életére is az a hibrid folytatás vár, amely külön energiát igényel. Hiszen, miközben már foglalkoznunk kell a személyes jelenlétet igénylő gyülekezettel, nem hagyhatjuk teljesen magukra az otthon maradókat sem.
Tudjuk, hogy nem csak nehézségek várnak ránk. Várakozásokkal nézünk az öröm elé, amely a találkozásokból, az együttlétekből ered. Erővel tölthet fel az is, hogy új lehetőséget kapunk arra, hogy néhány dolgot másképpen tegyünk, mint korábban.
A karantén időt és lehetőséget adott arra, hogy újragondoljunk a gyülekezet életét, a szolgálatok humánerőforrás-igényét, elérhetőségben mért hatékonyságát szolgálatunkkal, gyülekezetünkkel kapcsolatban. Most pedig megadatik a lehetőség, hogy meg is valósítsuk a változtatásokat az újraindításkor.
Hogy pontosan hova térünk vissza az egyházi életben, még nem tudjuk. Vannak félelmeink és terveink. Van, amit a karanténban hagynánk, és van, amit abból hozunk. Főként pedig: van Krisztustól kapott erőnk a közös szolgálathoz az egyházban.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
