KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Unokáinktól kaptuk kölcsön

Két közhelyszámba menő szólás jut eszembe, ahogyan a Duna-parti dagonya környékén önfeledten tapicskoló gyerekeimet nézem az áprilisi naplementében.

Szerző: Laborczi Dóra, a blog egykori szerkesztője 

 fn_labdori-cikk_photobylaborczidora.jpeg

Van a tiszta gyerek, és van a boldog gyerek

Homok, föld, sár, fű, harmat. Egymásra fújkált gyermekláncfű. Botok, kövek, patakok, folyók, kagylók. És a vizes ruhák a patakba pottyanás után, a koszréteg a fürdőkád alján, a sáros lábnyomok a konyhakövön, maszatos kéznyomok a tükrön – a földközeli gyerek strapás szülői oldalról.

Szülői minőségem persze bennem is rendre felülkerekedik. Az önfeledt tapicskolás végül mégsem az én – láthatóan megkérdőjelezhető – anyai tekintélyemnek köszönhetően ér véget, hanem azért, mert az egyre hűvösödő alkonyatban a kicsi jelzi: vizes lett a ruhája. Közelebbről szemügyre véve a problémát, kiderül, hogy a gumicsizmájában felgyűlt víz lábszárközépig eláztatta a nadrágját is. Indulni kell, hogy meg ne fázzon. A földközeli gyerek néha a gyerek szempontjából is strapás. Mert a föld kemény, felbuktat, felsért, de meg is gyógyít. Nincs még egy ilyen csoda szerintem az egész univerzumban, amelyikben ennyi a gyógyító, megújuló potenciál, mint a mi földünk és a mi természetünk.

A földet nem a szüleinktől örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön

Ez a második mondat, amely eszembe jut, és bevillan egy kép. Martin Parr fotója (a fotóról bővebben ide kattinva olvashat) egy másik vízparton, a brightoni tengerparton tapicskoló kisfiúról. A vízben és a parton szeméttenger, körülötte nagymamák, babakocsi. Parr ezt a sorozatot 1983–86 között, az én születésem idején készítette, és mindegyik képen ott a feszültség, a szülők és a gyerekek látszólag hétköznapi tevékenységei az őket keretező szemét között. Az ember szíve összeszorul, és csak reméli, hogy ma már nem lehetne Európa vízpartjain ilyen fotósorozatot készíteni. De még mindig szeméttengerben élünk. A második lezárások hírére én is megrohamoztam az IKEA-t, és nem azért, hogy könyvespolcot vagy húsmentes húsgolyót, hanem hogy a gyermekek otthoni ellátásával járó megnövekedett hulladékmennyiségre felkészülve nagyobb kukákat vegyek (beleértve a komposztos kukát is).

Az, hogy a földet az unokáinktól kaptuk kölcsön, egészen más lelkületet kíván, mint az, hogy az őseinktől vagy – hitünk szerint – a Teremtőtől örököltük. Sokan sokféleképpen vetették már a kereszténység szemére, hogy a jelenlegi ökológiai válság ebből a felhatalmazásból ered, amelynek következtében az ember és az emberiség a természet uraként és kizsákmányolójaként tekinthetett magára. Mások szerint nem a keresztény gondolkodás, hanem az egyoldalú tudományos-technikai valóságértelmezés az, amely az embert mindenek fölé helyezte.

Gyerek a természetben, föld a kádban

A keresztény értelmezés mindenesetre nagyobb lehetőséget és tágabb perspektívát kínál, ha az embert a teremtett világ szövetében próbálja elhelyezni. Ha unokáinktól kaptuk kölcsön a földet, akkor nem urai vagyunk, hanem alázatos szolgái, az út előkészítői, amelyre majd a leszármazottaink lépnek. Így nem védenünk kell a környezetet, hanem gondoskodni róla, hogy érvényesülni tudjon önmagát – életünk helyét – megújító, gyógyító potenciálja. Szövetének részei lehetnénk.

A gyerekeknek alapvető és különleges kapcsolatuk van a természettel. Botokkal, kavicsokkal, hullámveréssel, lehulló falevelekkel, nyíló virágokkal, repkedő bóbitákkal. Tűzzel, vízzel, földdel, levegővel. Ezt a kapcsolatot nekem már nehéz újra és újra kikanalaznom magamból. Hogy ne bosszantson a természet közelsége a lakásban. Ne várjam el, hogy a küszöbön kívül maradjon, míg belül a (vágyott) patikatisztaság, rendszerezettség és a kijelzők kék fénye duruzsol. Este megpróbálom nem hatalmas sóhajtások közepette, bosszankodva nézni a fürdetés után maradt földréteget a fürdőkádban. Próbálok nem teherként tekinteni rá, hanem hálával, hogy ilyen közel van hozzánk, hogy mindennap kapcsolatban áll velünk, és nem marad a küszöbön kívül. Bele is szőjük majd az esti imába az állatokat, a földet, a vizet, a levegőt. Remélem, nem csak ezen a napon.  

Borítókép: Laborczi Dóra

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5016510436

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

ev_hu.png

 

 

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása