KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Mi a titok? Hogyan lett 100 millió keresztény Kínában?
Rohamos növekedésben a hívek száma

Ez év júniusában a hazai sajtót is bejárta a hír, hogy a kínai hatóságok több mint ötszáz keresztet eltávolítottak keresztény templomok tornyairól, és számunkra, posztkommunista országok állampolgárai számára valami felfoghatatlan ideológiai párosításként nem egy helyen a Kínai Kommunista Párt vörös csillag jelképét tették a templomok tornyaira. A közel hat évtizede alapított Open Doors nemzetközi szervezet 1992 óta adja ki éves jelentéseit a világban zajló keresztényüldözésről, és az utóbbi időben egyre többet foglalkozik Kínával és az ott fokozódó keresztényellenességgel.

Szerző: Homoki Pál

kinai_ima.jpeg

A különböző kutatások alapján a kínai társadalomban egyidejűleg jelentkezik egy egyre szélesebb teret foglaló értékkrízis és a vele párhuzamosan megjelenő szakrális éhség. Következésképp a különböző vallások, így a kereszténység is kifejezetten dinamikusan növekszik az országban, mert válaszokat és reményt tud adni az identitásukat kereső százmilliók számára. 

Jelenleg évről évre mintegy hét százalékkal nő a keresztény hívek száma az ázsiai országban. Ez elementáris erejű növekedésnek számít. A kereszténység ilyen mértékű terjedésére utoljára talán a Római Birodalomban volt példa a Krisztus utáni első két évszázadban. Vannak, akik azt vizionálják, hogy 2030-ra Kína lesz a világ legnagyobb keresztény lakossággal rendelkező országa, mintegy kétszázötven- vagy akár négyszázmillió hívővel. (A számokkal mindenütt csínján kell bánnunk, hiszen a hivatalos egyházak mellett a „földalatti” egyházak taglétszámai nem ismertek pontosan.) Ez az intenzitás az európai és benne a mi magyar fülünk számára hihetetlen számokat jelent. A kínai Krisztus-hívők már most is a lakosság közel hét százalékát alkotják, de ez csak becsült érték. Kevésnek tűnik? Nem az. Hiszen az ázsiai ország összlakossága 1,3 milliárd fő. Legalább százmillió emberről beszélünk, de egyes becslések a százharminc-száznegyven milliós létszámot tartják inkább valósnak. A növekedési ütemet jól mutatja, hogy 1998-ban még tizenegymillió volt a kínai keresztények száma. Egy emberöltő alatt ment végbe tehát a tízszeres növekedés!

Kínában a kereszténység nesztoriánus irányzata jelent meg először az 5. században. 635-ből származik az a feljegyzés, amely szerint Taj-cung  császár uralkodásának idején már több keresztény templom volt a birodalomban. Az első nyugati keresztény missziós próbálkozás 1289-ből ismert. Ekkor ferences szerzetesek érkeztek Kínába, azonban az idegen befolyástól tartó Ming-dinasztia elűzte őket. 1503-ban a portugál tengeri felfedezéseknek köszönhetően létrejött a közvetlen tengeri kapcsolat Kína és Európa között, és ezúttal a jezsuiták álltak a kínai misszió élére – fokozódó sikerrel. Ráébredtek arra, hogy a missziós munka akkor lesz a leghatékonyabb, ha az országba nyugati tudósok áramlanak. 1618 tavaszán el is indul huszonkét jezsuita szerzetes hétezer könyvvel és egy teleszkóppal, és kihajóztak Lisszabonból Kína felé. A keresztény hittételek hirdetése mellett kijavították a kínai naptárat, és a misszionáriusok geometriát, valamint felsőfokú algebrát is tanítottak. Mérföldkő volt a jezsuita misszió életében, hogy 1650-ben az egyik kínai császárnő keresztény hitre tért. Azonban a Ming-dinasztia 1644-es bukását követően a jezsuiták fokozatosan veszítettek befolyásukból. Ekkorra már a korabeli források mintegy százötvenezer kínai megtértet jegyeztek fel. A jezsuitákkal néha rivalizáló domonkos szerzetesek 1723-ig maradhattak, őket Jung-cseng császár deportálta fucsieni  bázisukról Makaóra. Végül 1729-ben az összes európai misszionáriusnak távoznia kellett az országból. 

Az orosz ortodoxia 1715-ben próbálkozott először kínai hittérítéssel, jellemző módon az ország északi tartományaiban, míg a protestánsok első alkalommal 1807-ben kezdték meg missziós tevékenységüket. A protestáns misszió eredményeként Robert Morrison londoni sinológus 1819-re lefordította a Bibliát kínai nyelvre.

A 19. század második felében már számos európai misszió működött a birodalom területén. A kereszténység mégis nehezen hódított teret magának. Egyrészt, mert a zárt kínai társadalomban az idegeneket hagyományosan fenntartásokkal kezelték, másrészt az esetleges nyugati beavatkozás miatt a császári udvar szisztematikusan üldözte a „nyugati hitet”. Paradox módon pont ez az üldözés és a Kínában tevékenykedő misszionáriusok elleni atrocitások szolgáltattak azonban ürügyet a gyarmatosító nyugati hatalmaknak, hogy beavatkozzanak az ország belügyeibe. Ez a folyamat azonban oda vezetett, hogy az 1900-as évek elején kitört bokszerlázadás során a bokszerek a külföldiek kémeinek tekintették a keresztény kínaiakat, akik közül többeket megkínoztak és megöltek.

 

Joggal tehetjük fel a kérdést a keresztény alapokon felépült, de mára egyre inkább lassuló „öreg kontinensről” nézve: mi történik a kereszténységgel Kínában?

Sok az útkereső

Látjuk a hihetetlen gazdasági növekedést, az újjáéledő nacionalizmust, az egyre inkább kiszélesedő kínai középréteget, a technikai dominanciára való törekvést, az irdatlan erejű ipari termelést és a belőle fakadó hatalmas környezetszennyezést. Látjuk az egyre inkább a világ vezető hatalmának pozíciójára jelentkező távol-keleti országot, amely csak idő kérdése, hogy mikor lesz a világ gazdaságilag legfejlettebb hatalma.

Mi van azonban mindezek mögött? Milyen társadalmi és legfőképpen milyen vallási folyamatok zajlanak ezzel párhuzamosan Kínában? Abban a kínai társadalomban, amely az élet értelmetlenségétől és az elszabadult materializmustól szenved, és hihetetlen egzisztenciális különbségeket tapasztal nap mint nap. Elég, ha valamely több tízmilliós metropoliszból hazamegy valaki a vidéki nagyszüleihez, és mintha nem ugyanabban az országban járna. Nagyon sokan keresik a helyüket a rendkívül rövid idő alatt végbemenő társadalmi változáscunamiban.  Az emberek azt élik meg, hogy egyszerre jelentkezik az ősök tiszteletének felbomlófélben lévő  kultusza és a hagyományos tekintélytisztelet. Egyik oldalon jelen van a hagyományos taoizmus, a konfucionizmus és nyilvánvaló módon a buddhizmus, mellettük pedig gombamód szaporodnak a szélsőségektől sem mentes újprotestáns karizmatikus mozgalmak.

Mindeközben úgy épül a termelői, kapitalista, ipari társadalom, hogy a kontroll a kommunista államhatalom kezében összpontosul. A közgondolkodásban pedig máig érezhetők a gyarmati időkből fennmaradó megaláztatások következményei, a kommunista diktatúra utóhatásai és a Mao-féle „kulturális forradalom” erőltetett ateizmusa. Ilyen „réteglerakódások” után lép színre most egy új, tudásorientált kínai nemzedék, amely sok tekintetben a nyugat utánzásában, a túlzott fogyasztásban és a nyitott, liberális gazdaság élvezetében találja meg önnönmagát.  

Valami, amiben hinni lehet

Hozzáadódik mindehhez még az állampárt gyengülése és a profitorientált kommunizmus, amely azonban egy „spirituális űrt” létrehozva a lehető legjobb táptalajt biztosította a terjedő kereszténység számára. A fényét és hitelét vesztett pártideológia helyére kell valami, valami más, valami, amiben hinni lehet. A sors fintora, hogy még a kommunista párttagoknak is közel az egyharmada érdeklődik a vallás iránt, sokan pedig nemhogy összeegyeztethetőnek tartják a kommunista ideológiát a keresztény hittel, hanem egyenesen arra számítanak, hogy a keresztény értékek hozzájárulnak majd a kommunista párt újjászületéséhez.

Nem csoda, ha nincs rend a fejekben, és kérdések áradata fogalmazódik meg sokakban. Tömegek számára válhat vonzóvá és követendő példává a krisztusi felebaráti szeretet és a jézusi példák sokasága. Mert azok értéket adnak, normákat közvetítenek, zsinórmértékként szolgálnak. És ha mindez nem lenne elég, az egész mellett és mögött ott van a tiltott gyümölcs édes ízeként megjelenő, a politikai vezetéssel szemben megmutatkozó uralkodáskritikus egyistenhit. És ott van a kereszténységet vonzóvá tevő, áhított nyugati származás. Pont az, ami évszázadokig taszító volt benne. A kereszténység sokáig a gyarmatosító európaiak álszent hiteként volt elkönyvelve, amelytől őrizkedni kellett. Mára ez átfordult. Kínában ma kifejezetten trendi vallásosnak lenni és azon belül menő kereszténynek lenni. A fiatalok körében különösképpen az.

Hogyan reagál a kínai államhatalom?

Nyilván gyanakvással. Ez a gyanakvás immár ötszáz éves, de a 19–20. században különösen is felerősödött, hiszen a kereszténység és a keresztény missziók egyet jelentettek az agresszív gyarmatosító európai hatalmakkal. Keresztény misszionáriusok megölésére hivatkozva szerzett magának kínai kikötővárosokat a gyarmati időben Németország és Franciaország, de a legelevenebb emlék az angolokkal folytatott első és második ópiumháború a kínai emlékezetben, mely a „másfél évszázados kínai megaláztatás” nyitánya volt. A jelenlegi kommunista kormányzat egyrészt szembesül a ténnyel, hogy a kínai keresztények létszáma már most meghaladja a hatalmat gyakorló Kínai Kommunista Párt taglétszámát (ez utóbbi jelenleg kilencvenmillió főre tehető), és mindez félelemmel töltheti el. Emellett a kereszténységen keresztül egy új szellemi gyarmatosítást is felfedezni vél, különösképpen az USA részéről.

A Kínai Népköztársaság 1949-es kikiáltása óta a jogszabályok elvileg mindig biztosították az országban a vallásszabadságot, és hivatalos vallásüldözésre nem került sor. Azóta minden alkotmányukban megtalálható a szabad vallásgyakorlás joga. Az első, 1954-es alkotmány 88. cikkelye szerint „A Kínai Népköztársaság állampolgárait megilleti a vallásos meggyőződés szabadsága”. Ezt 2006-ban is megerősítette a kínai állam, de sajátos értelmezéssel. A jogszabályok körülhatárolják a prédikációk tartalmát, és csak kijelölt helyeken lehet Bibliához jutni. A hatóságnak jogában áll akár félbe is szakítani az egyházi alkalmakat. Bob Fu, a China Aid keresztény emberjogi szervezet elnöke a The Christian Postnak tett nyilatkozatában így fogalmazott: „A felső vezetést egyre inkább aggasztja a keresztény hit gyors növekedése, nyilvános jelenlétük és társadalmi befolyásuk.”  2018 januárjában járta be a világsajtót a hír, hogy több kínai tartományban betiltották a karácsony megünneplését, zaklatták a híveket, erővel eltávolították a karácsonyi jelképeket, és több lelkészt az istentiszteleten megjelenő hívek listázására próbáltak rávenni.

A keresztény egyháztörténet első három évszázadában a Krisztus-követők térnyerésére adott állami reakció az a bizonyos három T volt: a tiltás, a tűrés és a támogatás. Közülük az első kettő ötvözete figyelhető meg kétezer évvel később a kínai állami reakcióban is. 2012 óta olyan vallásügyi törvény van hatályban, amely az összes egyházat állami ellenőrzés alá kívánja vonni. A „földalatti” protestáns közösségeket és a csak a Vatikán fennhatóságát elfogadó kínai katolikusokat pedig állandó hatósági zaklatásnak teszik ki. Esetükben tudatos ellehetetlenítésről beszélhetünk. Összességében elmondható, hogy például kiskorúak nem járhatnak istentiszteletre, és tizennyolc éves korig jogilag tilos a keresztség. De tiltják a részvételt külföldi vallási továbbképzéseken és konferenciákon is, vallási tevékenység folytatását az iskolákban és a vallási tartalmak közreadása is erősen korlátozott az interneten.

Másrészt, ha az ellehetetlenítés hatástalan, a cél a kontrollálás. Próbálnak mindenkit „átterelni” az állam által létrehozott és elismert szervezetekbe, mint például a Kínai Keresztény Tanácsba vagy a Kínai Katolikus Hazafias Szövetségbe. Emellett A The Guardian arról is beszámolt, hogy a Kínai Kommunista Párt saját bibliafordítást ad ki, amely úgymond „megfelelően értelmezi a szöveget”. 2018 folyamán az állam több száz házi gyülekezetet záratott be. Eva Pils, a King’s College London emberi jogokkal foglalkozó professzora a brit lapnak elmondta: „Tíz éve még elmondhattuk, hogy a pártot nem érdekli, mit gondolnak igazából az emberek, de Hszi Csin-ping sokkal inkább be akar hatolni a fejekbe, és visszatérne ahhoz, amivel Mao is próbálkozott: hogy a szíveket és a fejeket is ő irányítsa.”

Csing-dinasztia bukása után Kínában egy időre áttekinthetetlen politikai és társadalmi káosz uralkodott, melyet a japán megszállás csak fokozott. A lassan megszilárduló politikai helyzetben hatalomra jutó Csang Kaj-sek tábornok és felesége keresztények voltak. A tábornok uralmának 1949-ben a kínai kommunisták vetettek véget. Az általuk indított szisztematikus vallásellenesség a kínai kereszténységet is érintette, mely innentől mind a mai napig félillegalitásban létezik. Az állampárt, hogy szemmel tarthassa és kontrollálhassa a keresztény egyházak működését, 1954-ben először a kommunista rendszerhez hű protestánsokat terelte egybe, majd 1957-ben a katolikusokból megalapította a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetségét. Az idetartozó papok és hívők nem ismerték el a pápa fennhatóságát. Voltak azonban olyanok, akik nem csatlakoztak, ők alkották a földalatti katolikus egyházrészt. A két párhuzamos kínai katolikus egyházrésznek az államhatalomhoz, a Vatikánhoz és egymáshoz való viszonya a mai napig nem teljesen tisztázott. A „hazafias katolikusok” ugyanis, dacolva Róma rosszallásával, 1958-ban elkezdték saját püspökeik szentelését. Ugyanakkor a Vatikánnal titkos csatornákon (főleg Hongkongon keresztül) kapcsolatot tartó katolikusok is szenteltek püspököket, így a gyakorlatban két párhuzamos egyházi hierarchia alakult ki. Majd Mao kulturális forradalma egy időre mindent betiltott. 1966-tól 1976-ig tilos volt Kínában Bibliát birtokolni, a keresztényeket szorongatták, sokukat bebörtönözték, templomaikat bezártak. Mégis, míg 1950-ben a kínai keresztények száma egymillió fő volt, Mao harmincéves kommunista diktatúráját követően ez a szám megháromszorozódott.

A kínai protestantizmus rugalmasabb és önállóbb egyházai könnyebben vészelték át a kommunista diktatúra elnyomását. Különösen a dél-koreai hátterű evangelikál missziós irányzatok és a korábbi gyarmati időkből fennmaradt európai hátterű protestáns sejtek éltek tovább. A házi istentiszteletek intézménye, a vándorprédikátorok, a számtalan laikus testvér hittérítő tevékenysége és a nők egyházon belüli nagyobb szerepvállalása sokkal nehezebben lekövethetővé tette működésüket, mint a katolikusokat keretek közé szorító egyházszervezet. Az üldöztetésből nekik is kijutott, de a hajlékony „bambuszstruktúra” ellenállóbbá tette a protestánsokat az elnyomással szemben.

A „reform és nyitás” politikájának 1978-as meghirdetése minden vallás, így a kereszténység számára is sokkal szabadabb korszakot hozott. A papok hazatérhettek a munkatáborokból, a templomokat újranyithatták. Azóta a kereszténység arányosítva gyorsabban növekszik, mint az össznépesség. A nyolcvanas-kilencvenes években Kínában igazi vallási reneszánsz zajlott le.

 

denny-ryanto-naofj3dlfpm-unsplash.jpg

Hogyan tovább? Mi következik mindebből?

Amennyiben rövid választ szeretnénk: reménység szerint a Szentlélek még teljesebb kiáradása és több száz millió új kínai Krisztus-követő! Ha elemző módon tekintünk előre, és a kínai és egyben a világkereszténység jövőjéről beszélünk, két tényezőt nem hagyhatunk figyelmen kívül. Az egyik az általános világ és hatalmi politika, a másik pedig a számok rideg valósága. A nyugati országok és különösen az USA számára Kína egyre inkább gazdasági, technológiai és lassan katonai ellenpont. Ott gyengítik, ahol lehet. Nem véletlenül próbálta Mike Pompeo amerikai külügyminiszter legutóbbi látogatásakor rávenni a Vatikánt, hogy lépjen vissza attól a közös megállapodástól, amelyben elismeri a kínai hazafias katolikus püspökök kinevezését, cserébe innentől a kínai államhatalom csak Róma beleegyezésével nevezhet ki újabb püspököket a Kínában legálisan működő katolikus egyházban. A „kiegyezés”, amely heves ellenkezést váltott ki a hongkongi és a földalatti kínai katolikusok között is, két évre szólt, melyet az amerikai próbálkozások ellenére most újabb két évvel meghosszabbítottak.

A távol-keleti országot visszatérő módon támadják a nemzetközi sajtóban az emberi jogok be nem tartásával, komplett népcsoportok (lásd újgurok) elnyomásával. És támadják a vallásüldözés vádjával is. Ha azonban a Vatikán kiegyezik Kínával (melynek létét mind a mai napig nem ismeri el, és Tajvannal tart fenn diplomáciai kapcsolatot), tompítja annak támadhatóságát a vallásüldözéssel való megbélyegzés terén. Ilyen értelemben hatalmi, politikai játszma is, hogy mi lesz a kínai keresztényekkel.

A másik oldalról nézve, a római katolikus egyház számára bizonyosan elgondolkodtató, hogy elveszítse-e a kontrollt és akár a kapcsolatot is egy olyan közösséggel, amely évről évre milliós létszámmal növekszik, és számarányát tekintve már most is jelentős. Nem beszélve arról, hogy a világ ezen pontján mesteri szinten űzik a „replikagyártást” minden téren, akár ideológiai vonatkozásokban is. A sajátosan értelmezett állami bibliafordítás akár előszele is lehet mindennek.

Kínában technológiát, szabadalmakat, márkákat, eszméket, bármit elhoznak Nyugatról, amit átgyúrnak és aztán saját célra felhasználnak. Egy átgyúrt, valószínűsíthetően tévtanításoktól hemzsegő, a kereszténységet a kommunista ideológiával ötvöző, több tíz vagy éppen száz milliós teljesen saját útját járó egyháztól joggal tarthatnának Rómában. Ugyanez igaz a protestáns egyházakra is. Durván hangzik, de amennyire jó üzleti lehetőség most Kínában céget vagy gyárat alapítani, piacot szerezni, gazdasági együttműködéseket kötni, ugyanígy a különböző keresztény felekezetek is elgondolkodhatnak, hogy baptista, metodista vagy éppen evangélikus hívőből lesz-e több ötven- vagy hatvanmillió fővel az elkövetkező két évtizedben a kínai térítések következtében. A számokat pedig, tudjuk, minden esetben a hangsúlyok és az érdekérvényesítési erő eltolódása követi. Ahogyan első alkalommal nem európai, hanem dél-amerikai pápa foglalta el Szent Péter trónját, mert Európa veszített jelentőségéből, Dél-Amerika pedig nagyobb súlyt követelt magának a világ katolicizmusának térképén, egy több száz milliós kínai keresztény közösség minden felekezetben helyet követelhetne magának az egyházak belső életében.

Mi lesz hát a kínai kereszténységgel?

Nyilván a teremtő Isten tudja. Őt kérjük, és hozzá imádkozunk, hogy Isten igéjének gazdag magvetése a világ ezen pontján is bőséges termést hozzon! Bármi történhet, de a várható folyamatokra van már modell: Dél-Korea.

Kevesen gondolnák, de a szintén távol-keleti országban a lakosság több mint harminc százaléka kereszténynek vallja magát. Döntően protestánsok, jobbára külső missziók hittérítései nyomán. Nyilván nagyon sok eltérés van a két ország és az ott élő keresztények helyzete között is. Ha azonban csak részben is, de Kínának sikerül végigmenni a dél-koreai úton, az hatalmas nyereség és egyben öröm lesz Krisztus egyháza számára!

Nyitókép: https://www.vaticannews.va/

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3616352108

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása