KötőSzó

Evangélikus közéleti blog

Várlak

Besorolok a balra kanyarodó sávba. Vált a lámpa, zöld jelzést kapunk. Nem jutok át zöldön, de még a következőn sem. Öt óra van, csúcsforgalom. Türelmetlen vagyok, időre mennék, kiszámítva indultam, félek, hogy elkések. Egy mögöttem levő autós már a sárgánál dudálni kezd, azt hiszi, ezzel siettetheti az előtte állókat. Türelmetlenebb, mint én.

Szerző: Heinemann Ildikó

ben-white-9emaqvcjq4c-unsplash.jpg

László elkeseredett. Kórházban van, beteg. Ráadásul mához fél évre kapott időpontot egy számára nagyon fontos vizsgálatra. „Mi lesz így velem? – kérdi tőlem. – Hat hónap alatt akár meg is halhatok.” Tanácstalan vagyok. Mit mondhatnék?  

Egy nagyáruház pénztáránál állok sorba. Fizetnénk, mennénk haza, dolgunk van. Előttem egy hölgy méltatlankodni kezd, hogy miért nem nyitnak ki még egy pénztárt az üzletben, ha látják, hogy milyen sokan vagyunk. Belenézek a kosarába. Instant kávé, levespor, mélyhűtött pizza. 

Ellentmondásos korban élünk. Egyrészt szinte semmire sem tudunk várni. Szeretnénk várakozás nélkül közlekedni, még a mostani gyorsaságot is megduplázni, hogy még rövidebb idő alatt érjük el úti célunkat. Pillanatok alatt tálaljuk fel az ebédet, minél kevesebb időt fordítunk az elkészítésére, félkész vagy kész ételeket veszünk, mert nincs időnk főzni, enni. Gyermekeink igényei is a gyorsuló világhoz igazodnak. Egyből szeretnének szert tenni a legújabb okostelefonra vagy táblagépre. A mi vágyunk is az, hogy lépést tartsunk a legújabb számítástechnikai fejlesztésekkel. 

Másrészt várakozásra kényszerítenek bennünket, amikor orvosi vizsgálatra lenne szükségünk. Épp ott, ahol a gyors kezelésnek életmentő szerepe van, ahol az elvesztegetett idő a gyógyulás esélyeit csökkentheti. 

Nemrég egy fiatalemberrel a rohanó időről beszélgettem. Azt mondja, hogy úgy érzi, nagyon gyorsan múlik el az élete. Még tisztán él benne a júliusi tengerparti nyaralás minden mozzanata, de már adventet írunk, mindjárt karácsony. Meglepődöm azon, amit mond, hiszen én úgy emlékszem vissza a fiatalkoromra, mintha az sokkal lassabban telt volna el, mint a mostani napok. Tovább filozofálgatunk. Szerinte a „rohan az idő” érzésért a felgyorsított élettempó a felelős. Azelőtt elküldtek egy levelet, és tudták: a válasz majd megérkezik két hét múlva vagy még később. Nem idegeskedtek. „Ma már, ha a kedvesem nem veszi fel a mobiltelefonját azonnal, aggódni kezdek, hogy valami baja van” – mondja. Azelőtt tudták, hogy az elvetett bab négy hónap múlva hozza meg a termést, és akkor ehetünk egy jóízű bablevest.  

Advent a várakozás ideje. Négy héttel karácsony előtt meggyújtjuk az első gyertyát. Miért? Hogy legyen időnk várni? Hogy legyen időnk felkészülni a karácsonyra? Hogy legyen időnk elcsendesedni? Van nekünk erre egyáltalán időnk? Nem arról szól az advent, hogy gyorsan-gyorsan intézzünk el mindent, hogy készen legyünk az ünnepre? Olyan jó lenne valóban kicsit elcsendesedni, megtanulni ismét csak várni! 

Idén a gyerekekkel Panov apó történetét adjuk elő szenteste. Arról szól a darab, hogy Panov apónak megígéri Jézus, hogy ezen a karácsonyon eljön hozzá. Az öregember nagyon várja Jézust. Lesi az utcán, az ablakból, az ajtóban álldogálva. Közben persze éli a suszterek hétköznapi életét. Van bennünk ebből a várakozásból, vágyódásból valami? Várjuk még, hogy Jézus eljöjjön hozzánk karácsonykor, hogy számunkra szülessen meg, hogy töltse meg az otthonunkat, az életünket, a szívünket?

 Az írás eredetileg megjelent az Evangélikus-ifi.blogspot.hu oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr9615334658

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása