Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Ez a példázat a magyar valóságról szól – Pongrácz Máté igehirdetése

2019. november 27. - KötőSzó

A Bibliában sokszor találkozhatunk olyan példázatokkal, melyek elbizonytalanítanak minket, rengeteg kérdést vetnek fel. Ilyen történetet olvashatunk Lukács evangéliumában is, amelyben egy király megbünteti az egyik szolgáját, amiért nem gazdálkodott jól a rábízott pénzzel. Pongrácz Máté kaposvári lelkész igehirdetésében ezt a példázatot értelmezte hallgatósága számára, amit most szerkesztett formában közlünk.

Összeállította: KötőSzó

jon-tyson-fid3uzp8t5u-unsplash.jpg

Amikor pedig ezeket hallották, mondott egy példázatot is, mert közel volt Jeruzsálemhez, és azt gondolták, hogy azonnal meg fog jelenni az Isten országa. Így szólt tehát: Egy előkelő ember távoli országba utazott, hogy királyi méltóságot szerezzen magának, és úgy térjen vissza. Hívatta tíz szolgáját, átadott nekik tíz minát, és azt mondta nekik: Kereskedjetek, amíg vissza nem jövök. Alattvalói azonban gyűlölték őt, ezért küldöttséget menesztettek utána, és azt üzenték: Nem akarjuk, hogy ez uralkodjék felettünk. Amikor pedig megszerezte a királyi méltóságot, és visszatért, magához hívatta azokat a szolgákat, akiknek a pénzt adta, hogy megtudja, ki hogyan kereskedett. Jött az első, és azt mondta: Uram, a minád tíz minát nyert. Az erre így szólt: Jól van, jó szolgám, mivel hű voltál a kevésen, legyen hatalmad tíz város fölött! Aztán jött a második, és jelentette: Uram, a minád öt minát nyert. Ehhez pedig így szólt: Uralkodj te is öt városon! Jött a harmadik is, aki így beszélt: Uram, itt a minád. Egy kendőbe kötve őriztem. Féltem ugyanis tőled, mivel könyörtelen ember vagy: azt is behajtod, amit nem fektettél be, és learatod azt is, amit nem vetettél el. Ekkor az így szólt hozzá: A saját szavaid alapján ítéllek meg, gonosz szolga! Tudtad, hogy én könyörtelen ember vagyok, hogy behajtom azt is, amit nem fektettem be, és hogy learatom azt is, amit nem vetettem el? Miért nem tetted hát a pénzemet a pénzváltók asztalára, hogy amikor megjövök, kamatostul kapjam meg? Az ott állóknak pedig ezt mondta: Vegyétek el tőle a minát, és adjátok annak, akinek tíz minája van! Mire ezt mondták neki: Uram, annak tíz minája van!

De ő így válaszolt: Mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van.” (Lk 19,11–26)

  ***

Szeretett testvéreim! Hát milyen gonoszság ez, amit ma hallottunk? Egy gonosz király került hatalomra, mert aki ilyet csinál, az nem lehet más, mint gonosz és alávaló. Akinek az a királyi elképzelése, programja, hogy annak, akinek van, adjunk még többet, és akinek meg nincs, attól vegyük el még azt is, amije van.

Miről szól ez a példázat? Mire akarja Jézus ráirányítani a szemünket és a gondolatainkat?

Ez a mai mérce szerint is igazságtalanság. Ha ma az újságok lehoznák a hírt, hogy Jézus miről beszélt, akkor valami olyan címmel írhatnák meg, hogy: Jézus lemondott az elesettekről, és Jeruzsálem felé közeledve elhagyta a társadalmi igazságosságba vetett hitét. Hiszen aki ilyet mond – hogy akinek van, annak adjunk még többet, akinek meg nincs, attól még azt is vegyük el, amije van –, az nem lehet más, csak gonosz ember.

Való igaz, bennünk is kérdéseket vet fel a példázat. Újra és újra, hisz nem ilyen szerepkörben szoktuk látni Jézust. Hisz minden egyes pillanatában mint jótevő, segítő jelenik meg a Bibliában. Gondoljatok csak bele, hány vaknak adta vissza a látását! Hány bénának és sorvadásosnak segített!

Soha nem felejtem el egy filmélményemet, melynek a végén ott volt egy leprás Jézussal szemben, és mindenki undorodva nézett a leprásra, a nyílt sebekre. Senki nem akart a közelébe menni – és Jézus elindult, és átölelte ezt a leprást. Annyira érzékletes volt a filmben, ahogyan mindenki megdöbben azon, hogy Jézus nem eltaszítja őt, nem köveket dob felé: „Nehogy közel gyere, nehogy én is megfertőződjek!” Nem botokkal ütlegeli, hanem átöleli ezt a nyomorult embert. Hát ez a mi Jézusunk, nem?

Ilyen a mi Jézusunk, most meg mond egy példázatot, amely arról szól, hogy az Isten rendszerében a dolgok úgy állnak, hogy akinek nincs, annak nem is lesz, és akinek van, az kap még bőségesen. 

Egyszer Pál apostol azt mondta – és ez egy nagyon fontos mondat, mert segít megérteni azt, hogy mit is akar Jézus mondani –, hogy „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék”. Sajnos a magyar rosszul vette át, és hibásan ültette a saját szóhasználatába ezt a mondatot, mert mi úgy szoktuk mondani: Aki nem dolgozik, ne is egyék! A kettő között talán érezzük, hogy nagy különbség van. Az egész példázatnak is ez a kulcsa. Innen kell elindulnunk, hogy egyetértünk-e azzal, hogy aki nem akar dolgozni, aki nem akar tenni semmit az életéért, vagy egész konkrétan: aki nem akar tenni az üdvösségéért, aki nem törődik az életben semmivel és senkivel, az ne is reménykedjen!

Itt már biztosan megoszlanak a vélemények, mert a mai világban is kérdés, hogy segítsünk-e azoknak, akik nem akarnak magukon segíteni. Ez egy olyan kérdés, amely megosztja a társadalmunkat. Úgy érzem, ez régen világosabb volt. Mert régen mindennek volt arca. Egy faluban, ha valaki nem művelte meg a földjét, nem dolgozott egész évben azért, hogy legyen mit ennie, ha valaki nem törődött semmivel, azzal sem, hogy életben maradjon, ha valaki a saját döntése következtében nem tudott mit enni télen, azzal a falu népe sem törődött. Jogos vagy jogtalan? Jó kérdés. És persze teljesen más a szituáció, amikor valaki nem tud magáról gondoskodni. Vegyük észre a különbséget!

Nem akarok magamról gondoskodni, vagy nem tudok magamról gondoskodni? Mert amikor valaki betegségben szenved, vagy más okok miatt kényszerül másokra hagyatkozni, akkor olyan csodálatos a mi társadalmunk! Az elmúlt hetekben az internet világa odaállt kicsiny gyermekek mellé, akiknek súlyos betegségeik voltak, és több száz millió forintos gyógyszerek kellettek ahhoz, hogy meggyógyulhassanak, és nyilván nem volt a szülőknek ennyi pénze. Én magam is megdöbbentem azon, hogy milyen gyorsan összegyűlt több száz millió forint a gyógyszerekre. Ez reménykeltő. Mert láthatjuk, hogy él még a társadalmunk.

Jézus tehát nem erről az esetről beszél, hanem arról az esetről, akit úgy neveztek a régiek – meg manapság is –, hogy semmirekellők. Akiket nem érdekel semmi, még a saját életük sem. Persze mondhatjuk: „De hát a jézusi példázatban nem erről van szó! Ezzel a szegény, minákat kapó emberrel nem az volt a baj, hogy nem érdekelte semmi. Hanem hogy nem tudta, mit tegyen a pénzzel. Ismerethiány – akár így megfogalmazhatnánk. De ez nem ugyanaz? Hiszen a király el is mondja neki a példázatban, hogy nem az a baj, hogy nem csináltál hasznot a pénzemből. Nem ez a baja a királynak. Egy mina körülbelül négyhavi munkabér, tehát mai árfolyamon körülbelül tízmillió forintról beszélünk, amit ez az ember megkapott. Ez nagy összeg.

Értsük meg, nem az a baj, hogy a tízmillióból nem csinált húszmilliót. Nem ez a baj, hanem az, hogy nem érdekelte őt a feladat. Ez a baj. Egy piciny fáradságot sem vett azért, hogy valami többet kihozzon a lehetőségéből.

Hisz ha egy kicsit törődött volna az egésszel, ha egy picit érdekelte volna a feladat, választ is kap a királytól, hogy mit kellett volna tennie. Nem kellett volna tenned semmi mást, mint hogy – mai szóhasználattal élve – beadod a pénzt az OTP-be, és egy vékony haszonnal kivehetted volna a pénzt. Semmi kockázat, ez is elég lett volna. Mi kell ahhoz, hogy az ember betegye a pénzét a bankba? Nem kell semmi. El kell sétálni. Ennyi. Ezt a sétát is sajnálta. Erre a sétára sem vette a fáradságot.

És most engedjétek meg, hogy ezt az egész példázatot átfordítsam a mai világra és a mi életünkre. Én azt hiszem –  és most itt egy kicsit keményebben fogok szólni, mint szoktam –, ez a példázat a mai magyar valóságról szól. Ez a példázat rólunk, a fiataljainkról, a lányainkról, az unokáinkról szól. Nemcsak azért, mert sajnos egyre inkább begyűrűzik országunkba is a léhaság, a céltalanság, a kivagyiság, hanem sokkal inkább azért, mert az Isten összefüggésében is ilyenné vált vagy válik a társadalmunk. Megdöbbentő, micsoda közöny van az Isten kérdésében az emberek között, és micsoda badarságokat gondolnak és hisznek az emberek Istenről. És ami a legmegdöbbentőbb és fájóbb egy lelkész számára, hogy ezeket a téves ismereteket aztán úgy tálalják és úgy alapozzák, és úgy fogalmaznak meg belőlük kiindulva nagy igazságokat az Istenről, hogy az ember erre nem tud mit mondani.  

Mert nem az a baj, hogy a mai világ nem beszél az Istenről, hanem az a baj, hogy semmit nem tud az Istenről, és így beszél róla. 

Talán értitek ennek a zsákutcahelyzetét. És mindez talán egy városi, nagyvárosi környezetben nem is annyira látható, de amikor az ember elmegy vidékre, olyan helyekre, ahol alig-alig van lehetőség az igével való találkozásra, a beszélgetésre, az Isten köré való gyűlésre, ott még katasztrofálisabb mértékű a helyzet. És mindezt tetézi a már említett „nekem mindegy”-mentalitás, amely már nemcsak az élet egyszerű területein uralkodik, de a nagy kérdésekben is. Megdöbbentő, hogy az életünket legjobban befolyásoló kérdésekben is a legtöbb magyar embernek az a válasza, hogy „nekem mindegy”. És az istenkérdésben is: „nekem mindegy”.

Isten megajándékozott minket kincsekkel. Isten megbízott minket feladatokkal. Téged is és engem is megbízott. És Isten várja tőlünk, hogy kezdjünk is valamit az életünkkel.

Ne értsetek félre, az Isten nem azt várja, hogy Nobel-díjas professzorokká váljunk mindnyájan. Nem ezt kéri tőlünk az Isten. Persze ha van benned annyi tudás, annyi bölcsesség, akkor ne add alább! Én nem mernék ilyenre vállalkozni, de azt várja tőlem is az Isten és tőled is, hogy a saját életedet, azt éld! Legyél jó szülő, legyél jó dolgozó, legyél példás házastárs és legyél kitartó barát! Sőt. Legyél hűséges magyar! Csak halkan teszem hozzá, hogy rendes evangélikus. Vagy inkább úgy fogalmazok, hogy legyél hitben élő istengyermek! Akarj az Istenhez tartozni! Ezt viszont várja tőlem is és tőled is az Isten. Ez nem lehetőség, hogy majd eldöntöm, és majd kitalálom. Ez feladat. És ez nagy különbség. Nem lehetőség, hanem feladat. Feladat azért, mert kaptunk egy életet. Feladat azért, mert létezhetünk, mert lelket lehelt belénk a teremtő Úr. És ha körbenézek, testvérek, döbbenetes a kórkép. Hatalmas körülöttünk – és most itt nagyon kemény mondatot mondok, talán nem sértődtök vagy bántódtok meg –, hatalmas körülöttünk az elállatiasodott tömeg. Amikor már semmi nem számít, és semmi nem érdekli az embert, csak hogy mit eszik, mit iszik, hogyan és hol alszik – és nem folytatom tovább ezt a sort.  

Én azt hiszem, hogy az ilyen élet az eltékozolt élet. Mert az Isten nem erre hívott el minket, embereket, hogy úgy éljünk, mint az állatvilágban egy. Az Isten nem ezért adta az elménket, a szívünket, a szellemünket – és sorolhatnánk tovább –, mindazt, ami kiemel minket az állatvilágból. Hiszen azért adta ezt, hogy ne lehetőségként, hanem elvégzendő feladatként tekints rá, és legyél több!

Valami elképesztően nagy a felelősségünk nekünk, látóknak, akik Istent láthatjuk, és akiket Isten megszólított és elhívott. Olyan felelősségünk van, amilyet – én azt hiszem, hogy – évtizedek óta nem tapasztaltunk. Az istentelenségbe fulladó országot és világot fel kell rázni és fel kell ébreszteni, mert vissza fog jönni az Úr. Mert ez az utolsó három vasárnapja az egyházi évnek arról szól, hogy nem feküdhetünk nyugodtan az ágyunkban, a heverőinken, mert az Isten megígérte, hogy vissza fog jönni az Úr Jézus, és amikor visszatér, akkor nem azt fogja csinálni, amit sokszor az Úr Jézusról velünk el szoktak hitetni, hogy egy báránylelkű ember, egy semmi erővel nem bíró, csak a szeretetben létező valaki.

Nem.

Az Úr Jézus azt mondta, hogy ha visszajövök, akkor meg fogom ítélni az élőket és a holtakat. Amikor felharsan a riadó hangja – ahogyan a Biblia írja –, amikor meglátjuk a Fiú jelét az égen, amikor megszólal a főangyal, akkor eljön az a pillanat, amiről a példázat is beszélt, hogy számot kell adni, számot kell vetni az életünkkel. Hogy amit kaptunk, azzal hogyan sáfárkodtunk.

De van reménységünk. És ennek a mai vasárnapnak ez a lényege. Milyen szépen ír Kölcsey:

Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.

Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.

(Kölcsey Ferenc: A Reményhez)

Ez az, amit mi, keresztények nap mint nap megélhetünk. Amikor azt látjuk, hogy a saját életünk sem olyan, amilyennek lennie kell. Amikor azt látjuk, hogy a családunk sem úgy működik, hogy azt az Istennek akarnánk adni. Amikor azt látjuk, hogy semmi nem olyan, amilyet mi várnánk vagy elvárnánk, akkor megszólal az Úr Jézus, és azt mondja: nem kell több, egy picike is elég. Gyere, próbáljuk meg!

Hiszem, hogy mi, keresztények felelősséggel tartozunk, és ez a mi felelősségünk: hogy észrevegyük azt a piciny kis lehetőséget vagy a nagyobbat. Kinek-kinek, ami adatott, és azt ne elengedjük, hanem megtegyük. Amikor majd odaérünk a mennyei hajlékba, Isten ítélőszéke elé, akkor azt fogjuk megtapasztalni, ahogyan itt a király beszélt az övéivel, úgy fog beszélni velünk is a mennyei Atya: „Drága fiam! Jó és hű szolgám voltál, ezért többet bízok rád.”

Ámen

Az igehirdetés elhangzott 2019. november 17-én, Reménység vasárnapján a Kaposvári Evangélikus Egyházközségben. 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr1015325292

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.