Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Betartott ígéretek ünnepe

2019. június 09. - KötőSzó

Jézus így válaszolt: Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet; azt pedig az én Atyám is szeretni fogja, és elmegyünk hozzá, és nála maradunk. Aki nem szeret engem, nem tartja meg az én igéimet. Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.”

Szerző: Gáncs Tamás

jason-wong-349930-unsplash.jpg

„Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen!” (Jn 14,23–31) Ámen. 

David Bowie Lazarus című videóklipje (mindig kiráz a hideg, akárhányszor megnézem) az utóbbi félszáz év egyik legtehetségesebb művészének hattyúdala. Búcsú, felkavaró zene felkavaró szöveggel, már címében is utalva Lázár feltámasztására, szövegében is utalva a mennyországra. Sok-sok kérdés bújik meg ebben a provokatív műalkotásban. 

Egy búcsú, egy videóklip, melyet a halálos beteg énekes-színész végtelen abszurditással és morbiditással konkrétan a kórházi halálos ágyán forgatott. Egy művész, egy végső búcsú, melyben a legtöbb rajongó azt látja: Bowie tudatosan végezte be így életművét, és tette fel az i-re a pontot – mi mással, mint egy katartikus zeneművel és képi világgal, és a mondattal: „Szabad leszek, mint ez a kék madár…”

Napra pontosan ma öt éve volt az amerikai diplomaosztóm Chicagóban. Az ünnep utáni két hét már a búcsúzásról szólt. Összepakolni egy bőröndbe egy életévet és elbúcsúzni azoktól a barátaimtól, akiknek túlnyomó többségét valószínű sohasem láthatom már, hiszen Dél-Korea, Etiópia, Burma vagy éppen – legjobb barátom, Jonathan országa – Costa Rica is oly messze van, hogy kicsi az esélye egy „összefutásnak”, egy találkozásnak. 

És bár az internet segítségével valami minimális kapcsolat azért máig megvan velük, a valóságos, személyes találkozás irreálisnak tűnik. Ott és akkor, azokban a napokban éltem meg legmélyebben, hogy milyen veszélyes is, ha valakit, valakiket nagyon közel engedsz magadhoz, akikről pontosan tudod: egyszer (ráadásul a közeljövőben) el kell engedned őket, mégpedig örökre. 

Minden ilyen búcsú – mondják a bölcsek, és azt hiszem, igazuk van – felkészíti az embert a halálra. A szerettei halálára és persze a sajátjára. Hogy vannak (és persze lesznek) pontok e földi dimenzióban, amikor el kell engedni valakit. Vagy majd valakiknek engem. Ahogyan megtörténik „kicsiben” egy szerelemnél, egy barátságnál, egy családi köteléknél, egy költözésnél, úgy nagyban is megtörténik, ha ütött az a bizonyos kegyetlen óra. És aki azt mondja, hogy ezt meg lehet szokni, meg lehet tanulni, túl lehet lenni rajta: az téved. Egy hiteles búcsú örökre nyomot hagy. 

Mai igeszakaszunkat a bibliai hagyomány és a kanonizálás összetett folyamata következményeként is Jézus búcsúbeszédének részeként őriztük meg. A jánosi teológiai elképzelés szerint a lábmosás után és azután, hogy Jézus szinte felkéri Júdást, hogy árulja el őt („Amit tenni akarsz, tedd meg hamar!”), továbbá miután elhangzik az új parancsolat: „szeressétek egymást”, majd Péter fogadkozása után – mindezek után Jézus elkezdi a búcsúbeszédét. Hogy ő az út az Atyához, hogy ő az igazi szőlőtő, hogy mit jelent tanítványnak lenni.

És hogy el fog jönni a Pártfogó. 

Jézus nagyon pontosan kijelenti búcsújában, hogy ő ki, hogy milyen az Isten, és hogy mit is jelent tanítványnak lenni, mégpedig úgy, hogy ő már nem lesz közöttük és velük fizikai valóságában. Igen, hiteles búcsúnyomot hagy. Örök nyomot. Jézus búcsúja ilyen búcsú…

„Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához…” – mondja Jézus, elég felkavarón, használva a feltételes módot: ha(!) szeretnétek… Ezek szerint nem szerették a tanítványok Jézust? Vagy nem tudták őt jól szeretni, úgy, hogy megértik, hogy el kell tudniuk engedni őt ahhoz, hogy utána mindenhol és mindenkivel együtt lehessen? 

De ha valóban félreértették őt, vajon el tudtak-e tőle búcsúzni, vajon felfogták-e, hogy valahol „valami véget ért, valami fáj”? Hogy egyedül kell továbbmenni, hogy csakis az ígéretbe lehet kapaszkodni, hogy megérkezik a Lélek, aki erőt ad, aki lelkesít, aki hiteles tanítvánnyá tesz, aki úgy konfirmál meg minket is egy héttel a konfirmáció ünnepe után, hogy ha kell, az életünket is odaadjuk Jézus szent ügyéért…?

Vajon a tanítványok a szívük mélyén elfogadták ezt? 

És mi, akik oly sokszor átéltük, vagy a napokban is átéljük a búcsút, a búcsúzást, mi el tudjuk fogadni valaha is, hogy Jézus, akire feltettük az egész egzisztenciánkat, úgy van jelen, hogy csakis a hit adatott nekünk ennek megtapasztalásához? Elég ez nekünk? 

Merjük vállalni teljes meggyőződéssel az idei pünkösdön is, hogy Jézus betartott ígérete – hogy elküldi a vigasztaló Lelket – ma is hat, ma is érvényes, ma is tart, ma is meghatároz minket? És ma is vigasztal? 

És mi meg tudjuk ígérni a mai napon, hogy elmondjuk legalább egyvalakinek, hogy pünkösd a betartott ígéretek ünnepe? Hogy ami akkor és ott történt Jeruzsálemben, az itt és ma is megtörténhet Budapesten? Hogy sok-sok, különböző irányokból érkezett és sokféle kegyességgel és neveltetéssel megáldott ember ugyanúgy az ég felé néz, és ugyanabba az ígéretbe kapaszkodik, és ugyanazt a Názáreti Jézust tartja Küriosznak, Úrnak, az Isten Fiának, a Feltámadottnak?

Vajon te és én képesek vagyunk betartani akárcsak azt az ígéretet, amit néhány perccel ezelőtt tettünk: „Igyekezel-e ezután Isten akarata szerint élni? […] – Igen, igyekszem.” 

Vajon az idei pünkösd képes a te és az én betartott ígéreteinknek az ünnepe lenni? 

Isten – az egész Szentírás hitvallása és kinek-kinek a személyes élettapasztalata szerint is – betartotta és betartja ígéretét, amely – mi is hisszük és valljuk – Jézusban lett igenné és ámenné. Éppen ezért pünkösd is, minden téves interpretációval és babonás elképzeléssel szemben, melyekről oly sokat hallhattunk a napokban különböző híradásokban: valódi Jézus-ünnep. Egy olyan ünnep, ahol a búcsúzás a vigasztalásban kaphat értelmet. Ahol a vigasztaló Lélek nem múlt időben, hanem a jelenben működik. 

Ahol a szeretet nem félreértett alárendeltség, hanem felszabadító valóság. Mert a Jézus nevében elküldött Lélek – ahogy a jánosi szerző fogalmaz – felelőssé, felnőtté, önállóvá tesz minket. Nem egyházi infantilizmusba taszít, melyet oly sokan szeretnének, hanem épp ellenkezőleg: olyan jézusi tanítványságra hív el, ahol a hitből indulás lesz és az indulásból tett. 

„Keljetek fel, menjünk el innen!” – hangzik mai igeszakaszunk fantasztikus zárómondata. És valóban: pünkösd vége mindig az indulás, a mobilitás, a dinamizálás, ha úgy tetszik: a továbblépés képessége kell, hogy legyen. 

Hogy bár a fájdalmas búcsúk mindig is részei lesznek az életünknek, a Pártfogó erejében bízhatunk. Hogy igenis van remény. Hogy van tovább. Hogy van továbblépés. Van indulás. Hogy Isten nem hagy el. Hogy ma ismét megadatott nekünk ebben a közösségben, hogy együtt és egymásért is feltöltekezhessünk az ő áldásával, az ő ígéretével igehallgatásban és szent asztalközösségben. Igen, minden pünkösd felelősség, így a mai ünnep is, és csak rajtunk áll, hogy élünk-e vele vagy sem.  

Szeretett Barátaim a Jézusban, a Krisztusban! Az áprilisi egyházmegyei közgyűlésen mentőt kellett hívnom. Az egyik gyülekezet küldötte egyik pillanatról a másikra olyan rosszul lett, hogy külső orvosi segítségre volt szükség. Amíg vártuk a budavári evangélikus templom előtt a mentőt (nagyon erősen fújt a szél), nagyon sok minden átfutott az agyamon, és azt hiszem, a szívemen is. 

Mert ott és akkor egy éles pillanatban, amikor nem igazán lehetett tudni, hogy az élet-halál tánc éppen merre tart, nagyon gyorsan, nagyon hirtelen végigpörgött bennem rengeteg kérdés az életről, a halálról, a szavaim és tetteim értelméről. És arról, hogy vajon min múlik, hogy kinek mikor jön el a búcsú. És hogy mi mennyit ér az életben, amíg tart… És igyekeztem magamban törékeny ígéreteket megfogalmazni – azóta már tudom, mily törékenyek ezek… 

Pünkösdkor van értelme nemcsak egy ígéretbe kapaszkodni, de az ígéretet meg is tartani, sőt új ígéretet is tenni. Mert a Lélek segítségül hívható ma is. Maga az eredeti görög szó – Paraklétosz – is azt jelenti: 'a segítségül hívott'. Legyen meg bennünk a bátorság, hogy hívjuk őt! Hogy keverjen fel, mosson át, indítson új útra, hogy vigasztaljon meg, hogy bátorítson. 

Hogy tegyen bátor hívővé, aki ki mer állni egy olyan, jézusi értelemben vett nyitottság mellett, melyre oly nagy szüksége van a világnak, környezetünknek, mindenkinek. Úgy is mondhatnám más szavakkal, hogy legyen meg bennetek, szeretett gyülekezet, az a tűz, mely Jézusban is megvolt. Ez a tűz a Lélek tüze. Ez a tűz a szeretet tüze. Ez a tűz pünkösd tüze.    

„A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” – mondta Jézus. Vagyis a Lélek az, aki megtanít mindenre, és ő az, aki eszünkbe juttatja Jézus szavait alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Gyönyörű hitvallás ez! Bizalom. Ráhagyatkozhatunk a Lélekre, aki nemcsak erőt ad, vigasztal, tüzet ébreszt, de tanít is, méghozzá „Jézust tanítja”, Jézusról és Jézustól tanít. 

Azt gondolom, nincs nagyobb meglepetés a mai ünnepen, mint az, hogy aki búcsúbeszédet mond: örökre velünk marad. Ezért ma sem a történeti rekonstrukció a feladatunk, hanem az evangélium továbbadása, az Isten szeretetének megjelenítése. Mert lehet természetesen arról is beszélni ma, hogy ma van az egyház születésnapja, és hogy ma vajon pontosan hány gyertyának a tüze is kell, hogy égjen a születésnapi tortán: 1933, 1929, 962 vagy éppen 499. 

De én azt hiszem, nekünk, ma élő Jézus-követőknek ennél sokkal fontosabb feladatunk van. Helyt kell állnunk. Szóban és tettben. Felemelni, aki elesett. Befogadni, aki szenved, aki magányos, aki menekül, aki kitaszított, aki gyászol, aki árva, aki beteg, aki máshonnan érkezett, de ugyanúgy az égre tekint, mint mi. 

Óriási az igény az eredetei értelemben hiteles keresztényekre. Akik megteszik a legkisebbel, amit Jézus is megtenne. És megszólalnak azokért, akiknek nincs szavuk. Pontosan úgy, ahogyan a Názáreti Jézus tette. És ahogyan azok tettek, akik megértették őt, és a pünkösdi katarzis után elindultak, és mertek hinni, mertek szólni, és merték az életüket a legszentebb ügyért odaadni. 

„Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek…” – mondja Jézus. Olyan jó lenne ezzel a békességgel a szívünkben hazamenni a mai ünnepen. „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen!” – bátorít ma is Urunk. Olyan jó lenne ezzel a nyugalommal a lelkünkben hazatérni mai istentiszteletünk után!

Legyünk mi is ilyen indulók, újra indulók! És… És az a tűz égjen bennünk, mely Jézusban is megvolt!

Ámen.

A prédikáció elhangzott 2016. május 15-én a kelenföldi evangélikus gyülekezetben.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr2114883236

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.