Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A számok sokkhatása és a szív reménysége

Konfirmáció 2019

2019. április 30. - KötőSzó

Majdnem tíz évvel ezelőtt történt. Frissen ordinált lelkészként életem első lelkészkonferenciáján vettem részt férjemmel. Ismerkedtünk a többi lelkésszel, különböző szolgálati helyzetekkel. Az egyik sokat látott, tapasztalt lelkész mondta el szégyenkezve a kis csoportos beszélgetés közben, hogy hét éve nem keresztelt. Sem gyermeket, sem felnőttet. Belém égett ez a vallomás. A szégyen és a tehetetlenség szava. Megjelent előttem az elnéptelenedő települések, gyülekezetek mindennapi küzdelme. A krízisek azóta sem fogynak. A terméketlen évek száma még mindig sokkoló.

Szerző: Grendorf-Balogh Melinda

church.jpg

Két hónappal ezelőtt kezdődött. Önként vállalva (de szakmai felhatalmazással), sokaktól segítséget kérve elkezdtem felmérni egyházunk gyermek- és ifjúsági szolgálatának mindennapi valóságát. A történetnek nagyon sok tanulsága van, de a kiértékelés ennek az írásnak a kereteit szétfeszítené. A több mint száz gyülekezet hallgatása vajon mit jelent? Közben azonban – ahogy egyre több helyzetbe kezdtem belelátni – egyre többször jutott eszembe az a szomorú, Balaton-parti beszélgetés. Aztán olvastam fogyásról, tehetetlenségről, segítségkiáltásról. És mellette láttam az erős gyülekezetek magabiztosságát, amelynek megtapasztalására én is nagyon vágytam szolgálati időm elején.

Persze azóta már tudom: óriási a különbség a más-más helyre került pályakezdő lelkészek tapasztalatai között. Hiszen vannak olyan népegyházi keretekben élő gyülekezeteink, ahol van kit megszólítani, ahol az a probléma, hogy a lelkészek nem tudnak személyes kapcsolatot teremteni a gyerekekkel, családokkal, mert harmincnál is több gyermek lép az Úr oltárához konfirmáció ünnepén.

De a többség nem ilyen nehézségekkel néz szembe évről évre. A számok reménysége mellett így ott a sokkhatás is. Például a saját történetemé.

Ősz volt. De még jó idő. Nagy lendület, nagy reménység. 2018 októbere. Négy év után felkerestük a potenciális iskolai hittanos és gyülekezeti gyermek-bibliakörös gyerekek szüleit, hogy konfirmációi előkészítőre hívogassuk a fiatalokat. A megszólítottak fele jött el az első alkalomra, és aztán közülük is ketten lemorzsolódtak. Ahogy teltek a hónapok, egyre nyugtalanabb lettem. Mit tudunk valóban átadni a konfirmandusoknak, jó eszközei vagyunk-e a Szentléleknek, és lesz-e folytatás? Kilencéves angyalföldi szolgálatunk alatt kétszer volt konfirmáció eddig, összesen hét gyermeké, ma már egyikük sem hitét gyakorló tagja gyülekezetünknek. Fáj. Ezért is vártam félelemmel vegyes reményéggel a mostani vasárnapot.

Mert ma, húsvét utáni első vasárnap konfirmáció volt a gyülekezetünkben. Nekem az első (a gyermekáldások miatt maradt ki ez a szolgálat eddig az életemből). Tíz évet vártam rá. Hálás vagyok ezekért a gyermekekért! De az istentisztelet után az volt az első torokszorító kérésem: „Őket ne veszítsük el, Uram! Ez nem lehet.”

Ma délelőtt sok gyülekezetben volt konfirmáció. Szép evangélikus hagyomány ez fehérvasárnapon vagy pünkösdkor. De ma reggel eszembe jutottak azok a lelkészek is, akiknek gyülekezetében sem keresztelő, sem konfirmáció nincs már évek óta. És vannak köztük olyanok, akiknek önhibájukon kívül, és mégis végzik hűségesen a szolgálatot – így is. És ott vannak azok a szolgatársak is, akik időről időre átélik a kezdet szépségét, mely aztán egyben lezárás is lesz, ha nincs folytatás. Mert nincs rá lehetőség, mód, energia vagy belső kényszer. És előttem vannak azok a lelkész testvéreim is, akik mögött kígyózó sorokban vonultak be a konfirmandusok. De nekik sem könnyebb, tudom.

Huszonhárom éve volt. Bár a pillanatra már nem emlékszem. Evangélikus liturgiánk szerint a konfirmációi vizsgán sorban elhangzik a gyermekek neve, amelyet ez a fohász zár: „Adja Isten, hogy az ítélet napján mindezek a nevek felolvastassanak az élet könyvéből!” Megrendítő. Az enyémen is elhangzott. Mi tizenketten voltunk. Tizenkettő, hét vagy harmincnál is több. Mindegy.

Nem a számok számítanak. Hanem az, hogy mi van a szívünkben. A gyermekekében és a miénkben, lelkészekében, akikre ők rá lettek bízva. Jézus látja a mi szívünket, hisszük a Szentírás alapján. A valóság sokkoló tud lenni, de a reménység tud megtartani.

 Kép: Christian Today

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr4414794886

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.