Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

A post-it cédulák mögötti Istenről

2019. április 05. - KötőSzó

A post-it cédulák mögötti Istenről gondolkodunk ma. A címkéink által eltakart Istenről. Nézzük először a bibliai alapigét, melyből fakad ez a gondolat!

Szerző: Pethő Jucus

post-it.jpg

„Ti, szomjazók, mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért! Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér, fáradozásotok jutalmát olyanért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és finomat ehettek, élvezni fogjátok a kövér falatokat! Figyeljetek rám, jöjjetek hozzám! Hallgassatok rám, és élni fogtok! Örök szövetséget kötök veletek, mert a Dávid iránti hűségem rendíthetetlen. Tanúvá tettem őt a népek között, fejedelemmé és parancsolóvá a nemzetek fölött. Te pedig olyan népet hívsz, melyet nem is ismersz, és olyan népek futnak hozzád, amelyek nem ismertek: Istenednek, az Úrnak dicsőségére, Izráel Szentjének dicsőségére, hogy fölékesítsen téged.” (Ézs 55,1–5)

Ézsaiás próféta könyvének utolsó harmadából hallottuk az igét. Az utolsó harmad azért fontos, mert minden egyes harmad más történelmi időről szól. A babiloni fogság előtti időről az első, a fogság idejéről a második, a szabadulás utáni időről pedig a harmadik, utolsó rész beszél. A mai igénk így a beteljesedés örömével van átitatva. A mi szakaszunkban ez Isten hívó szaván keresztül szólal meg. Elkészített mindent, és alig várja, hogy az emberek élvezzék. Ézsaiás a piaci árus módján tárja ezt elénk: „Ti, szomjazók, mind, jöjjetek vízért, még ha nincs is pénzetek! Jöjjetek, vegyetek és egyetek! Jöjjetek, vegyetek bort és tejet, nem pénzért és nem fizetségért!”

Vegyétek, egyétek! Számunkra ott visszhangoznak ebben a jézusi szavak az ostya és a bor felett, az utolsó vacsorán. Jöjjetek, vegyétek és egyétek azt, ami az életeteket jelenti! Jöjjetek, mert mindent kitaláltam értetek, elkészítettem a szabadulást, az örömöt, a szükségeitek betöltését, sőt még azon túl is annyi mindent, amennyit el sem tudtok képzelni! Jöjjetek, mert megígértem nektek, és be is teljesítem! Az élet teljes gazdagságát szeretném megadni nektek.

Erről beszél Ézsaiás. Itt van Isten, aki ingyen akarja ideadni azt, amit elkészített. Aztán ezt mondja: „Te pedig olyan népet hívsz, amelyet nem ismersz.” Vagyis ott áll Isten a kész ajándékkal, mi azonban valami miatt nem vagyunk hajlandók elfogadni azt, inkább mindenféle pótlékokhoz megyünk helyette.

De miért tesszük ezt? Miért vagyunk nyitottabbak valami töredékesre, amikor a legteljesebb, legjobb és legnagyszerűbb is a miénk lehet? A vakond ásója című vicc kiválóan leírja ezt: Nyuszikának szüksége lenne a vakond ásójára. Úgy dönt, hogy átmegy hozzá, és kölcsönkéri tőle. Eszébe jut azonban, hogy a vakond biztosan nem adja oda neki. Úgyhogy el sem indul. Az ásó azonban továbbra is kell neki. Gondolkodik, gondolkodik. Hátha mégis odaadná a vakond! Elindul. Amikor azonban félútnál tart, ismét bevillan neki, hogy „Á, ennek semmi értelme!” Hazamegy. Ásója azonban még mindig nincs. Ismét nekigyürkőzik hát idővel, és elindul. Megáll a vakond ajtajánál, és bekopog. Mire azonban a vakond kinyitja az ajtót, újra csak az tudatosul benne, hogy ennek semmi értelme. Így amikor az ajtó kinyílik, ezt mondja a vakondnak: „A francba vakond az ásóddal!” Ezzel sarkon fordul, és hazamegy. A vakond pedig áll az ajtóban, és nem ért semmit…

Számunkra most az a lényeg ebből, hogy miért döntött végül így Nyuszika. Abban biztosak lehetünk, hogy a történet korábban kezdődött. Minden bizonnyal volt már Nyuszikának nem is egy rossz tapasztalata. A vakond nem adott kölcsön valamit? Puff, itt egy post-it cédula a vakond képzeletbeli alakjára, hogy ő „szemét, nem ad kölcsön”! Aztán valamikor nem köszönt neki. Puff, itt is egy post-it cédula a vakondra, hogy „figyelemre sem méltat”! És volt olyan is, hogy másoktól hallott negatív dolgokat a vakondról. Puff, számos post-it cédula a vakondnak! Jól felcímkézte tehát magának, hogy milyen a vakond. Amikor aztán a viccben el sem indult, majd félútról visszafordult, végül kérdés nélkül, a semmiért ledorongolva otthagyta a vakondot az ajtóban, akkor a post-itek miatt tett így. Mert ha ilyen a vakond, akkor úgysem fogja odaadni az ásóját.

Kicsi korunktól halljuk, hogy Isten létezik. Innentől gyűjtjük képzeletbeli alakjára a post-iteket. „Legyél jó, mert különben nem hoz ajándékot a Jézuska!” – aha, egy cédula Istenre, hogy ő csak a jókkal foglalkozik. Ha rossz voltam, felesleges strapálnom magam, úgysem áll szóba velem. Aztán: „Ha én nem is látom, hogy rosszalkodtál, Isten látni fogja! Őt nem vered át!” – hm, egy cédula arról, hogy bármikor kikaphatok. Ha a szüleim nem is látnak, ő igen, és majd büntetést kapok.

Vagy: „A nagymama már Istennél van a mennyországban. Nem tudsz többé találkozni vele” – vagyis: ne szeressem túlontúl Istent, mert akit ő nagyon szeret, az meghal. És ráadásul ő sem szeret engem, máskülönben nem vette volna el tőlem a nagyit. És így tovább. Jönnek sorra a betegségek, tragédiák, megpróbáltatások és mindenféle más helyzet. Gyermekként és felnőttként is. Isten pedig kapja sorban a cédulákat tőlünk.

A valláspszichológia az így kialakult benyomást hívja személyes istenképnek. Nem Istent ismerjük – a maga valóságában –, hanem azt a képet, melyet az átélt tapasztalataink alapján kialakítottunk róla. Képiesen mondva: nem őt látjuk, hanem a ráaggatott post-iteket.

Ő viszont ott van e cédulák alatt, mögött. Attól azonban, hogy mi mit gondolunk róla, ő független. Attól, hogy mi ráaggatunk valami miatt egy címkét, ő még nem lesz olyan. Minket azonban emlékeztetni fog a post-it tartalma, és eszerint ítéljük meg őt. Ezen a ponton lehet mondani, hogy „De hát nekem nem jutnak ilyenek az eszembe!” Ez így van. Azonban ezek a benyomások olyanok, mint azok a riasztók, melyek betörés esetén helyben nem adnak ki hangot, azonban riasztják a központot. A mi céduláink is ilyenek. Aktívan nem vagy alig-alig vesszük észre őket. Azonban amikor egy-egy élethelyzet felmerül, névtelen riasztást küld bennünk a cédula. Megállunk nála, és nem jutunk el „mögé”, hogy milyen is Isten.

De senki ne sajnálja Istent! Ő nem szorul rá! És ahogy mondani szokták, védőügyvédre sincs szüksége. Viszont magunkat sajnálhatjuk, hogy a címkézés miatt mennyi mindenről lemaradtunk már…

Még akkor is, ha járunk templomba, és van istenhitünk. Ugyanis ebben az esetben is vannak céduláink, melyek miatt lemaradunk arról, amilyen a valóságos Isten. Elkészítette nekünk a legjobb és legteljesebb életet. Elkészítette a kegyelmet, mely segítség mindenféle teher mellett.

Bár nem beszéltem róla, valószínűleg mindenkiben megfogalmazódott, hogy ugyanígy mi is meg vagyunk címkézve mások által, és akarva-akaratlanul mi is felcímkézünk másokat. Sem minket nem látnak így teljes valónkban mások, sem mi nem látjuk így őket. Csak a feliratoktól többé-kevésbé eltakart alakot. Szabad ezen a szálon is továbbgondolni az igét! És szabad közben bekukkantani az Istenről alkotott címkéink mögé is! Aztán egyszer csak elkezdeni leszedegetni őket…

Ezt madzagolta ma Isten a szívünkre: ő nem az a valaki, akinek mi gondoljuk a saját, sokszor fájó tapasztalataink alapján. Szeretné megmutatni, hogy milyen is ő valójában.

Ámen.

Igehirdetés Ézs 55,1–5 alapján. Az eredeti változat elhangzott a Nagyalásony-Dabrony-Nemesszalóki Társult Evangélikus Egyházközségben 2016. június 5-én.

 Kép: Readingthepictures.org

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr8814738495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.