Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Miért beszélnek úgy az egyházban, hogy azt nem értem?

2019. március 26. - KötőSzó

Sokszor teszik fel nekem a kérdést, hogy miért nem beszélnek úgy az egyházban, hogy bárki megérthesse. Bevallom, eleinte nem nagyon tudtam, miért ne lehetne érteni azt, ahogyan mi, lelkészek beszélünk. Aztán megértettem. 

Szerző: Pethő Jucus

egyhaz_nemertem.png

Messziről kezdem a saját, szubjektív válaszomat a kérdésre, rövid időre egy egészen más hivatás vizeire evezve. Ismerős az ADHD rövidítés? Nos, nem az AC/DC-hez van köze, hanem valami egészen máshoz. Nézzük, melyik megfogalmazás érthető jobban! 

1. verzió: „Az ADHD idegrendszeri rendellenesség, amely a homloklebeny túlzott inaktivitásában nyilvánul meg. Jellemző a koncentrációra való képtelenség, a hiperaktivitás és az impulzivitás.” 

2. verzió: „Az ADHD olyan, mintha agyunk helyén egy Ferrari-motor lenne biciklifékkel. Ha megerősítjük a fékeket, bajnokok leszünk. Az ADHD-s emberekből lesznek a feltalálók és az újítók, a mozgatók és a cselekvők, az álmodozók, akik felépítették Amerikát.” 

Mindkét megfogalmazás ugyanazt jelenti. Dr. Edward Hallowell pszichiáter, a Harvard Egyetem orvosi karának oktatója mindkettőt használja. Az első verziót azoknak tartogatja, akikről tudja, hogy hasonló szakmai berkekben mozognak, mint ő. A másikat, a „ferrárisat” pedig mindenki másnak. (A példa Carmine Gallo Storytelling. A történetmesélés ereje című könyvéből származik, mely a HVG Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg 2016-ban.) 

Nemcsak Dr. Edward Hallowell próbál elmagyarázni dolgokat másoknak, hanem mi is. Méghozzá naponta sokszor. Legyen szó egy velünk történt eset elmeséléséről, egy poénról vagy éppen a legnehezebbről, a lelkünkben zajló folyamatokról. Magyarázunk. Sőt úgy is fogalmazunk, hogy „magyarán” és „magyarra lefordítva”. Időnként mégis rájövünk, hogy attól, hogy ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük, mégsem értjük egymást. Mintha két külön bolygón élnénk. De van remény! 

Állandóan azt halljuk, hogy nap mint nap végzett, alapvetően egyszerű folyamatokat sem oldunk meg jól. Dunát lehetne rekeszteni a cikkekkel, hogy például hiába veszünk egész életünkben levegőt, mégsem lélegzünk helyesen. No meg persze nem járunk helyesen, nem a megfelelő végén nyitjuk ki állítólag a banánt, nem jól mosunk hajat, vagy úgy képezzük a beszéd- és énekhangokat, hogy túlterheljük vele a torkunkat. A magyarázás művészetét is ezért tanítják sokan világszerte. Ezt sem tudjuk ugyanis megfelelően. Mondunk valamit, csak számtalan esetben az a helyzet, hogy a másik nem érti. Lehet, hogy bólogat, de mégsem érti. Viszont az is lehet, hogy küldi az értetlenség jeleit, mi azonban nem tudjuk máshogy szemléltetni számára. Ilyenkor óhatatlanul egy kabaréba illő jelenetbe sodródunk, amikor a külföldi nem érti, amit mondanak neki, így a másik lassabban, tagoltabban, szó-ta-gol-va és visszafojtott dühvel is elmondja a mondandóját, hátha a kínai így majd megérti a magyar nyelvet. 

Amikor a lelkészi pályát kezdtem, a közelben lakott egy ismerősöm. Mivel sok éve jó kapcsolatban voltunk, mert visszajelzést adni nekem. Bár ő nem emlékszik már rá, belém viszont bevésődött, hogy minden általam tartott istentisztelet után mutatott egy számot. Az első alkalom után szavak sem kellettek hozzá, hogy értsem a jelentését. Azt tudatta velem ily módon, hogy az igehirdetésben hány olyan szót használtam, melyet nem értett. Egy diplomás emberről van szó, aki ráadásul egyházi környezetben nőtt fel. Többször beszélgettünk vele erről. Azt mondta, hogy gyakorlatilag soha nem magyaráztam meg ezeket a szavakat, a világ legtermészetesebb módján használtam azonban őket. Arra mutatott rá számomra, hogy hiába hallotta számtalanszor ezeket a szavakat, attól még nincs tisztában a pontos jelentésükkel. Szíven ütött ez a felismerés. Hogyan beszéljek akkor, ha az engem hallgató, akár rendszeresen a templompadokban ülő emberek számára nem egyértelmű, hogy pontosabban mit jelent például az üdvösség, a kegyelem és a megtérés? Ha nem ismeri a mennyről, pokolról, Szentháromságról szóló bibliai tanítást? És akkor még nem is beszéltünk a Messiás vagy a Krisztus szavakról. Nekem ez az alapszókincsem, másnak meg nem mond semmit. 

Szívembe zártam ezt, de ekkor még nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. 

Az állóvizet azonban felkavarta bennem valaki. Évekkel később Pál Feri atya tartott nekünk, egyházi embereknek egy előadást. Éreztem, ahogyan szavai nyomán ez a szunnyadó téma ismét lángra lobban bennem. Ő a papi/lelkészi oldal felől beszélt arról, hogy mennyire nem vesszük észre, hogy a minket hallgatók sokszor alig értik azt, amiről beszélünk. Emlékszem, ültem az egyetemi előadóban, és máris lobogott bennem a láng. Szinte ki akartam onnan rohanni, és azonnal el akartam kezdeni prédikálni az új látásmódommal. Lelkesen foglalkoztam hát innentől a témával. A lendületemet azonban fokozatosan csalódottság és kudarc váltotta fel. Hogy miért? Nos, erre máshonnan kezdem a választ.

Láttam egyszer egy videót a neten, ahol egy speciális szemüveget vettek valakinek a születésnapjára. Az ünnepelt nagypapa volt már, azonban szemrendellenessége miatt soha nem látott színeket. Csak a fekete, a fehér és a szürke árnyalatai léteztek számára. A születésnapján a felesége, a gyerekei és az ő családjaik kihívták őt a ház elé, és átadták neki ezt a bizonyos szemüveget. Amikor kérték, hogy tegye fel, még nem értett semmit sem. Amikor azonban megtette, olyan gyermeki öröm vett rajta erőt, hogy a videót néző sem nagyon tudja függetleníteni magát tőle. Milyen lehet az, amikor valaki soha nem látta a felesége, a gyermekei vagy az unokái szeme színét, most pedig ott vannak előtte? Amikor nem tudta, milyen a napsárga, és most ott virít? Vagy fogalma sem volt arról, hogy milyen gyönyörűek a háza előtt illatozó virágok?

Az én csalódottságom és kudarcom ennek a fordítottja volt. Ahogy elkezdtem beleásni magamat az érthető egyházi beszéd témájába, az olyan volt, mintha egy „színtelenítő” szemüveget vettem volna fel. Ahogy az egyházi nyelvet nem beszélők „szemüvegén” keresztül kezdtem nézni az igehirdetéseimet, rájöttem, hogy pont a színeket vettem el tőlük. Szépen és hitelesen szerettem volna beszélni nekik, ehelyett pont a szépséget és a hitelességet vesztettem el irányukban. Mintha én taszítottam volna őket a színtelen világba. Hát persze, hogy ez nem vonzó nekik! Hiszen nem színesben látják a Jézusról szóló üzenetet, hanem fakó szürkeségben. 

Később kialakult egy hipotézisem arról, hogy hogyan jutottunk el idáig. A könnyebb érthetőség kedvéért egy példával kezdem. Egyszer a néptáncos csapatunkkal Erdélyben léptünk fel. Megdöbbenve láttuk, hogy ott a nők testszínű nejlonharisnyával hordták a népviseletet. Nekünk viszont a tanárunk csak a vastag, fehér, kötött harisnyát engedte, mert az úgy autentikus. Ők felvették a modern felsőket is a keményített, nagy szoknyához. Mi csak hagyományos blúzokat hordhattunk. Ők viseltek piercinget. Akinek azonban közülünk volt, annak ki kellett vennie, ha látható helyen volt. A kezdeti morgolódásunk után megértettük, hogy mi Magyarországon hagyományőrzők vagyunk. Őrizzük azt a hagyományt, melyről még tudunk, de az ország java része nem éli már meg a hétköznapokban. Nálunk így nem fejlődik már, hanem olyannak őrizzük, amilyen volt. Az Erdélyben élők és a hétköznapokban is népviseletet hordók számára azonban továbbra is változik a mai korral a népviselet, mivel az élő folyamat számukra. 

Véleményem szerint valami ilyesmi történt egyházainkkal is hazánkban. A második világháború utáni egyházellenesség hatására a kereszténységnek be kellett zárkóznia. Mint ahogyan az élő népviseletű világot felváltotta a hagyományőrzés, a kereszténységnek is az addigi hagyományokat kellett megőriznie. Aki pedig őrzi a hagyományt, az nem a fejlődéssel foglalkozik, hanem azzal, hogy autentikus, vagyis a korábbi kornak megfelelő legyen. Az én hipotézisem szerint a keresztény és a hétköznapi nyelvezet így válhatott el szépen, lassan, észrevétlenül egymástól. 

Azt hiszem, mi, akik az egyház belső berkeiben élünk, kétnyelvűek vagyunk. Beszéljük a hétköznapi világ nyelvét és az egyházi nyelvezetet is. Fel sem tűnik számunkra, hogy a kettő nem ugyanaz. (Hiszen aki ért magyarul, miért ne értené ezt a magyar beszédet?) Én most ott tartok a saját, szubjektív válaszomban, hogy az egyházi nyelvezetet Dr. Edward Hallowell pszichiáter nyomán szaknyelvnek tekintem. Aki „szakmabeli”, azzal használom a szakkifejezéseket. Mindenki másnak pedig igyekszem „ferráris” és „biciklifékes” fordításokat adni. Ez azonban sokkal nehezebb, mint amilyennek gondoltam. De látom, hogy nem reménytelen! És hogy mit teszek másképp igehirdetőként, mióta tudom, hogy „kétnyelvű” vagyok? Erről majd talán később írok.

 Kép: Leadingsaints.org

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7314715435

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.