Evangélikus Közéleti Blog

KötőSzó

Magyarországról a pokol bugyraiba

A málenkij robotra hurcoltak emlékhelye Budapesten

2019. február 25. - KötőSzó

Hetvenöt éve lesz idén ősszel annak, hogy a történelmi Magyarország területéről hadifogolyként vagy internáltként civileket is elkezdtek kényszermunkára hurcolni a Szovjetunióba. A kutatók nyolcszázezer és egymillió közé teszik az így áldozattá váltak számát – egyharmaduk nem élte túl az embertelen utat vagy a kegyetlen tábori viszonyokat. Két évvel ezelőtt nyitották meg a főváros IX. kerületében a Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállítóhelyét, a Málenkij Robot Emlékhelyet. A kommunizmus áldozatainak február 25-ei emléknapja alkalmából Makra Mónika kutatóval, az emlékhely koordinátorával beszélgettünk.

Szerző: Boda Zsuzsa

malenkijrobot-110.jpg

Ön a tárlatvezetéseket mindig két orosz mozaikszó, a Gulag és a Gupvi jelentésének az elmagyarázásával kezdi. Beszélgetésünket kezdjük mi is ezzel.

A Gulag a Lágerek Főparancsnoksága – oroszul Glavnoje Upravlenyije Lagerej – névből alkotott mozaikszó. Ha a Gulagról beszélünk, ezen az Urálon túli, szibériai területeken kialakított munkatáborrendszert értjük. Rendszerellenes mondatáért vagy viselkedéséért a sztálini Szovjetunióban bárki a Gulagra kerülhetett „átnevelő szándékkal”. Ami a magyarokat illeti, először az első világháborús magyar hadifoglyokat vitték oda, majd a második világháború után szinte kizárólag magyar civilek – mintegy harmincezren – raboskodtak a Gulag valamelyik táborában. Ők egyénenként, bírósági eljárás keretében, ám sokszor koholt vádak alapján kerültek lágerbe. Ezért szinte név szerint tudjuk, kiket érintett ez. A Gupvi mozaikszó a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság elnevezést – oroszul Glavnoje Upravlenyije po gyelam Vojennoplennih i Internyirovannih – takarja. A Gupvi-lágerek inkább a Szovjetunió európai felén, a mai Ukrajna, illetve a Baltikum és a Kaukázus területén helyezkedtek el. A Gupvit „a külföldiek Gulagjaként” is szokták emlegetni. A második világháború idején tömegesen hurcolták ide az embereket. Listák egyáltalán nem vagy csak töredékesen maradtak fenn az ide került százezrekről, ezért ránk, az utókorra hárul a feladat, hogy igyekezzünk feltérképezni az áldozatok névsorát.

Sokak előtt jól ismert, hogy a szovjet lágerekben embertelen körülmények között végeztek kemény fizikai munkát a rabok, fakitermelésen, szénbányában vagy például vasútépítésen dolgoztatták őket. Mégis mi volt a különbség a két táborrendszer között?

Gulag eleve sokkal hosszabb idejű kényszermunkát jelentett – öt-tíz-húsz-huszonöt évig is tarthatott. A Gupvi-lágerekbe rövidebb időre kerültek az emberek, magyarok is – a „málenkij robot”, a „kis munka” jellegzetesen így vált fogalommá a magyar nyelvben. Ugyanis amikor az elhurcolt magyarok kérdezgették a szovjet tiszteket, hogy mégis hova viszik őket, csak ezt a két szót értették a válaszból. Annyit tudtak, hogy három-öt napra viszik őket utak, hidak újjáépítésére vagy például kukoricatörésre. De a valóságban a „kis munka” a legtöbb embernek három-öt évig tartott.

Amikor már mindkét típusú táborrendszer állt, mi alapján kerültek a magyarok az egyik vagy a másik helyre?

Ahogy említettem, a Gulagra általában koncepciós per után vittek embereket, például politikai foglyokat, kulákokat. A Gupvi-lágerek a háború közepette, 1944 szeptemberétől 1945 májusáig főként a civileket gyűjtötték kényszermunkára. Ezeknek a táboroknak az áldozatait a mai történetírás három fő kategóriába sorolja: a hadifogolylétszám kiegészítése miatt, az etnikai tisztogatás során vagy a sváb származásuk alapján elhurcoltakról beszélhetünk. A mai határon túli területekről – Kárpátaljáról, Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről – a 0036-os parancs alapján történt a tisztogatás: a magyar és a német származású lakosságot gyűjtötték össze. Svábokat az 1944. december 22-én kiadott 0060-as parancsra hivatkozva a világháborús jóvátétel indokán vitték el közmunkára.

Szigorúan megszabták, melyik területről hány főt kell közülük begyűjteni – ebben az 1941-es népszámlálási adatok voltak az iránymutatók. Ha nem volt meg az adott létszám, akkor erőltetett indokok alapján töltötték fel a keretet.

Elég volt, ha valakinek például r betűre végződött a neve.

A vallás is számított?

Nem feltétlenül. Inkább azt mondhatjuk, hogy az elhurcolás következménye mutatkozott meg a felekezeti közösségekben, amelyeknek a létszáma ezáltal csökkent. Említhetjük akár Mezőberényt is, ahol a „málenkij robotra” elhurcolt svábok szinte mindegyike evangélikus volt. A kor visszásságait az is jól tükrözi, hogy például Kárpátalján többször előfordult, hogy a magyar vagy német származású begyűjtött emberek közül nem vitték el azokat, akik ruszinul vagy oroszul el tudták mondani a Miatyánkot.

malenkijrobot-164.jpg

A magyar állam 2015-ben meghirdette a Szovjetúnióba hurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emlékévét. E kétéves rendezvénysorozat keretében jött létre a Málenkij Robot Emlékhely is, amely Budapest jól megközelíthető helyén, a Ferencvárosi pályaudvar mellett található. Miért pont itt hozták létre?

Dr. Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense javasolt budapesti helyszínt – Rákosrendezőt vagy a Ferencvárosi pályaudvart. Ugyanis Budapest-szerte ezen a két állomáson találták a legtöbb szélpostát, mivel ezeken haladtak át a foglyokat szállító szerelvények.

Mi az a szélposta?

Az elhurcolt emberek üzeneteit nevezzük így. Az utcán összefogdosott emberek kis papírfecniken üzenték meg a családjuknak, mi történt velük, miért nem mentek aznap haza. Ezeket az üzeneteket vagy még a menetből, vagy már a marhavagonokból dobták ki, az arra járó, jó szándékú emberek pedig ténylegesen postázták is a rajtuk lévő címekre. A Kárpát-medence területén több ezer ilyen szélpostaüzenet maradt fenn; néhány a kiállítás második termében is olvasható.

Végül a Ferencvárosi pályaudvar mellett kapott helyet az emlékhely. Miért?

Ez a felszín felett háromemeletes épület egykor a Magyar Államvasutak légvédelmi óvóhelye és vezetési pontja volt. Évtizedek óta kihasználatlanul állt, így vetődött fel az ötlet, hogy itt legyen a Málenkij Robot Emlékhely.

Párkányi Raab Péter szobrászművész és Birkás Gábor építész készítette az épülethez érkezőket fogadó bronz emlékművet. A betonkocka két oldalán két vagon, mintha be, az építménybe haladnának, az óvóhely előtt álló, életnagyságú marhavagonból pedig emberi alakok, kezek nyúlnak ki. A vagon elején levő emberalak már csak foszlányaiban látható – arca sincs már –, ami azt is jelképezi, hogy az elhurcoltak közül sokan névtelenül pusztultak el.

Mi fogadja a látogatót a kiállító terekben?

Három szinten nyolc kamrában látható a kiállítás. Az elhurcolás kezdetétől egészen a hazahozatalig, majd a szörnyűségeknek a történelmi emlékezetben való megjelenéséig nyomon követhetjük a „málenkij robotra” kényszerítettek történetét. A kiállítás 1944-ben, Budapest ostroma után veszi fel a fonalat. A támadó szovjet hadsereg élén álló Malinovszkij marsall az ostrom elhúzódását félelmében azzal indokolta Sztálinnál, hogy a vártnál nagyobb ellenállással kellett szembenéznie. Jelentéseiben száznyolcvan-kétszázezer fős ellenséges hadseregről írt – a valóságban a nyolcvanezres létszámot sem érte el. Mivel százharmincnyolcezer hadifogolyról tett jelentést, ennyi embert „fel kellett mutatnia”, ezért közel százezer fővel kellett kiegészítenie a csaták végén mindössze negyvenezresre csökkent, német és magyar katonákból álló hadifogolymenetet.

Ekkor jött a fővárosi és környékbeli civilek összefogdosása...

Így van. Természetesen nem mondták meg a kiválasztott embereknek, mi a cél velük. A háromnapos „kis munka” mint indok pedig még hihető is volt.

Férfiak és nők egyaránt kerülhettek az elhurcoltak közé.

Joggal gondolnánk, hogy főleg férfiakat vittek el, azonban viszonylag nagy létszámban jutottak nők is erre a sorsra. Például azért, mert önként elmentek a férjeikkel. Sok esetben pedig azért estek áldozatul, mert amikor az anyák meghallották, hogy közeledik a front, levágták a lányaik haját, fiúruhába öltöztették őket, így aztán könnyen a menetben találták magukat. Több túlélő mesélte, hogy a meghalt német katonák egyenruháját adták a civilekre, és úgy állították őket a sorba. De előszeretettel szedték össze az egyenruhás szervezetek tagjait is: tűzoltókat, postásokat, vasutasokat, rendőröket, csendőröket.

Mi minden látható, hallható a kiállítás következő helyiségében?

A harmadik kamrában beszélünk az etnikai tisztogatásról és a német származásúak elhurcolásáról. Itt már több személyes történet is előkerül.

malenkijrobot-139.jpg

A látogatócsoportokat vezetve ön itt szokott említést tenni a kint születettekről is.

Valóban megrázó, ami az elhurcolt várandós asszonyokkal történt – mert sokszor még az ő állapotukra sem voltak tekintettel, összeszedték, beállították a sorba őket is. Akik állapotosként kerültek a kinti lágerekbe – ha egyáltalán túlélték a hosszú és embertelen utat –, azoknak a gyermeke ott született meg. Voltak, akik kint estek teherbe. Egy részük nemi erőszak áldozata lett – bár itt hozzá kell tennünk, hogy nem szabad általánosan ítéletet mondanunk a szovjet katonák felett, sok emberséges lágerparancsnokról és katonáról is meséltek a túlélők. Számos esetben az elhurcolt, itthon jegyben járó vagy már családos emberek – akár nők, akár férfiak – egy idő után már nem is reménykedtek abban, hogy valaha hazajöhetnek, mert éveken keresztül csak hitegették őket, így aztán sokszor előfordult, hogy kint új párt találtak maguknak. Erről is szól Szász Attila és Köbli Norbert 2018-ban készült nagyszerű filmje, az Örök tél, amely tavaly októberben Potsdamban elnyerte a legjobb európai tévéfilmnek járó díjat.

Milyen sorsuk volt a kisbabáknak, gyerekeknek a táborokban?

A lágerekben természetesen nem volt óvoda, így az asszonyok, ha nem tudták a helyiekre bízni a kicsiket, vitték magukkal őket még a szénbányába is. De arra is volt példa, hogy a lágerparancsnok megengedte, hogy a csapatból otthon maradjon egy asszony, és ő vigyázzon a gyerekekre. A nagy hideg, a kevés ruha, az elégtelen táplálék, az orvosi ellátás hiánya miatt magas volt a gyermekhalandóság is.

A kiállítás legfölső szintjén jelképesen megérkezünk a lágerekbe, ahol bővebben hallhatnak a látogatók a tábori mindennapokról.

Igen, saját kutatásaink alapján is, személyes élettörténeteken keresztül mesélünk arról, milyenek voltak a tábori viszonyok, a higiéniai körülmények, a napirend, a munka, a táplálkozás, a helyiekkel való kapcsolat, az otthoniakkal való kapcsolattartás, a hitélet. Minden a túlélésről szólt, és ezek a túlélési esélyeket mind befolyásolták.

Lelki vezetőkről is szó esik.

Több példa is volt arra, hogy egy-egy gyülekezet lelki vezetője önként ment a Gupvi-táborba az elhurcoltakkal; ez óriási lelki támogatást nyújtott az embereknek.

A lágerekben alapvetően kétféleképp bántak a papokkal a szovjet katonák. Az egyházellenesek többszörösen dolgoztatták őket, de számtalan példa van arra is, hogy felhasználva a tanultságukat, adminisztrációs feladatokat, idővel tolmácsszerepet bíztak rájuk. Istentiszteleteket, miséket csak titokban tarthattak, de már a jelenlétük is erőt adott az embereknek.

A kiállításon kevés személyes tárgyat láthatunk. Miért?

Mert akik hazatértek, nagyon kevés dolgot hoztak, hozhattak magukkal. Általában eleve kevés ingóságuk volt kint, bár a lágervilág utolsó időszakában némely táborban már csekélyke fizetést is kaptak. Az ezen vett dolgokat, például tangóharmonikát azonban haza már nem hozhatták. Ez vonatkozott a naplókra vagy egyéb személyes feljegyzésekre is. Voltak, akik hazacsempészték a Bibliájukat – titokban ennek a lapszéleire írtak jegyzeteket –, de tudták, hogy ha ezt észreveszik, az az életükbe is kerülhet.

Az ötödik kamra vakító fehérsége nagy kontrasztban áll a korábbi termek sötét színvilágával…

A kamrába lépve képzeletben az örök télbe, a végtelen szibériai hómezőkre érkezünk. A Gulagra mintegy harmincezer embert vittek a történelmi Magyarország területéről, a Gupvi-lágerekbe hurcoltak számát pedig nyolcszázezer és egymillió közé teszik a kutatók. Ezeknek a harmada sajnos nem élte túl a borzalmakat, az áldozatok kilencvenkilenc százaléka pedig a mai napig jeltelen tömegsírokban fekszik. Az egyik felett Ukrajnában ma például krumpliföld van, a tulajdonos szántás közben időnként ki is forgat a földből csontokat, de amíg a
hatóságok nem tesznek ez ellen, addig mi is tehetetlenek vagyunk. Törekednünk kell azonban arra, hogy legalább egy keresztet állíthassunk az embertelen körülmények között, idegenben elpusztult honfitársaink tömegsírja fölé.

A kiállítás utolsó két kamrája azt mutatja be, mi várta a hazaérkezetteket, illetve hol tart a történelmi kutatás e téren. Mit emelne ki ez utóbbiból?

Sok szempontból sajnos a huszonnegyedik órában vagyunk, mert a túlélők közül már csak kevesen élnek. Az sem könnyíti meg a kutatók dolgát, hogy a hazaérkezettek vagy nem mertek, vagy nem akartak beszélni az átéltekről, így több település emlékezetéből szinte teljesen kikoptak az elhurcoltak nevei és történetei. Jelenleg Bognár Zalán gyűjtése alapján 1556 érintett településről tudunk a Kárpát-medencében, és ez a szám a kutatás előrehaladtával még nőni fog. De azért pozitívumokról is beszélhetünk. Sok közösség ápolja, gyűjti, írásban is kiadja érintett tagjainak visszaemlékezéseit. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmet a témával kapcsolatos két új kötet megjelenésére. Február 25-én, hétfőn 17 órától a Magyar Nemzeti Múzeumban lesz a bemutatója Bognár Zalán Málenkij robot – A Magyarországról ítélet nélkül szovjetunióbeli kényszermunkára elhurcolt civilek története című monográfiájának. A múzeum munkatársaival – Berényi Mariannával és Kenesei Zsófiával – pedig hárman készítettünk az emlékhely kiállításához egy tanári kézikönyvet, ennek bemutatójára is február 25-én kerül sor.

Végezetül milyen praktikus tudnivalókra hívná fel azoknak a figyelmét, akik szeretnének ellátogatni a Málenkij Robot Emlékhelyre?

A kiállítóhely a főváros IX. kerületében, közvetlenül a Ferencvárosi pályaudvar mellett található, a Fék utca 6. szám alatt. Az 1-es villamos itteni megállója a Ferencváros vasútállomás –Málenkij Robot Emlékhely nevet viseli. A kiállítást egyelőre csak előre egyeztetett időpontban, csoportosan, vezetéssel lehet látogatni. A vonattal érkező iskolai csoportok a fogadónyilatkozat kitöltésével ingyen utazhatnak. Az egyéni látogatók az általunk meghirdetett vezetésekre jelentkezhetnek. Bővebb információ a Malenkij.hu honlapon található.

evelet_magazin-10.jpg

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet február 24-ei lapszámában jelent meg.

Keresse az Evangélikus Élet legújabb számát a Luther Kiadó könyvesboltjában és az evangélikus templomokban vagy fizessen elő digitálisan a www.bolt.lutherkiado.hu/folyoiratok/digitalis oldalon.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7314652953

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.